Húrszakadás, földindulás... Most nem arról akarok megemlékezni, amikor koncert kellős közepén pattan a húr, hanem a szerelésről és a behangolásról. Nekem megvan az a kis előnyöm, hogy van egy második hangszerem, és ha szakadás van, csak szépen, mondhatni feltűnés mentesen cserélek. N. Csabinak kicsit macerásabb, mivel neki nincs másodkobzája, így neki elég kellemetlen úgy játszania, hogy a húr lengedezik körülötte, mint a harcsa bajsza.

Amikor aztán elcsitulnak a fellépés hangjai és mindenki hazaér, vagy a próbaterembe gyűlik össze, akkor elérkezhet a szerelés ideje. Miért mondom, hogy szerelés? Hát azért mert noha kis semmi húrokról van szó, de az ismert fizika törvényszerűségei alapján kicsi dolgok kis helyeken tudnak leginkább ellenállást kifejteni. A legfurcsább a kontra hangolókulcsainak esete. Leszeded a szakadt húrt, majd egy új, csillogót húzol fel a testre, aztán a kulccsal tekered és feszíted. És feszíted. Meg még egy kicsit. Meg még. Aztán egyszer csak úgy megszorul a kulcs, hogy se előre, se hátra nem tudod tekerni. Hiába próbálkozol, már izzad az ujjad vége, csúszik, bevered az asztal sarkába, és amikor már meguntad, na akkor jön a kombinált fogó.

Jelszavaink valának: mérd milliméterrel, jelöld krétával, vágd baltával! A kombinált fogó a hangszer közelében kábé olyan hatással van, mint egy elefánt a porcelánboltban. Zúz, rombol, de eredményes. A fogóval nem lehet finom mozdulatokat tenni, ezért annak alkalmazása a jogi ultima ratio-hoz hasonlóan csak legvégső elkeseredésünkben indokolt mert egy újabb húrszakadás biztosított.

Én néha ehhez a megoldáshoz fordulok, de igencsak meglepő volt, mikor N.Csabi is ezt választotta legutóbbi próbánkon. A koboz húrja ráadásul jófajta 0.5-ös csukázós damil, szakítószilárdsága pókselyemmel vetekszik, ellenben piszkosul csúszik az ember ujjai között. NA, ilyen alkalmakkor kimondottan előnyös a fogó. Megfogod, meghúzod, kitartod és elkapod. Ezek után megcsomózni már gyerekjáték!