Általában az október fellépések szempontjából – legalábbis a korábbi tapasztalatokból adódóan – nem az az időszak,amikor szétmuzsikálhatjuk magunkat, most valahogy mégis úgy alakult, hogy szétmuzsikálhattuk magunkat. Kis pihenő után máris Pestre mehettünk a Szeparéba, a Nyugati pályaudvar alá.

Életemben nem jártam azon a helyen, úgyhogy vártam nagyon a találkozást. Ami elhúzódott… Biztos összefutottatok már életetekben olyan emberrel, ki egy terület legfőbb ura volt. No, nem azért mert főnök vagy a társadalmi hierarchiában valami piszok magasan leledzik, hanem a dolgok állása alapján valahogy az ő kezében futnak össze a szálak. Mint a házmester. Vagy a portás. Máris ismerős a helyzet, ugye? Velünk ez esett meg, ott álltunk a busszal a bejárat előtt, és nem mehettünk be, mert

-          Nekem nincs ide leadva a rendszám!

Ennyi, meg némi nemtörődöm slukk a cigiből. Ész érvek kilőve, csak abban bízhattunk, hogy időben megcsörren a telefon és a kapcsolat elrendezi a problémát…

A hely elegáns, legalábbis az én szememnek mindenképpen. Igaz, nem jártam még főúri szalonokban, csak egyszer sikerült eljutnom a többiekkel együtt egy kormányzói palotába, ötszáz éves függönyök közé, de ez a hely cseppet sem hasonlított ahhoz. Ez máshogy volt elegáns, ez amolyan modern módon. Persze az eleganciával együtt jár az árak magasabb szintje is.

A hely két részre volt osztva, legalábbis amit bejártam, mert az éttermi részbe nem tértem be. Az egyiket a hosszú söntés uralta, a falakon tv-kel, amint mindenféle étvágygerjesztő főzőműsorokat adtak, úgyhogy el is kellett mennünk harapni valamit. Szintén e részben kapott helyet a színpad, ami előtt stílusosan 354 kilós vasúti kocsikerekek mintegy korlátként voltak hivatottak feltartani a majdani tömeget. A másik, hátsó rész most nem üzemelt, az lett az öltöző.

A hely, mivel a  föld alatt volt, magában hordozta azt a sajátosságot, amivel már több pesti helyen találkoztunk: a hangerő problémáját. Alacsony belmagaságú hely, kilencven fokos hátsó fal, Viktor akkor sem tud halk lenni, ha vattával tekeri körbe az ütőit, a basszus pedig majdnem leszaggatta a plafonon futó szellőzőrendszer felfüggesztett darabjait. Legalábbis nagyon vésztjóslóan nyekeregtek, meg ciceregtek a fémlemezek meg a rögzítések miközben K.csabi pengetett.

A hallgatóság lassan gyűlt, ez is egy tapasztalatot erősített. Hiába hirdetsz meg valamit, a kezdés fix, hogy csúszni fog, mert az emberek később fognak érkezni, az „úgyis ráérünk még, úgyis késnek” érveléssel megtámogatva. Na emiatt aztán a hely sem fog korábban kezdeni, mert a belépőkbőli bevételen túl a fogyasztás is a tömegtől függ. Azt pedig lássuk be, hogy a zenére, a Kerekesre meg méginkább lehet fogyasztani. Jól ki van ez találva, na!

A hangbeállás alatti „élmények” miatt meg voltam győződve, hogy minimum időleges halláskárosodást fogok szenvedni, de valahogy ez nem jött össze. Olyannyira nem, hogy a fellépés alatt még olyan hangokat is hallani véltem amiket nem játszottunk… Némelyikre van magyarázat, konkrétan az előttünk táncolók közül egy lány valami olyan sikítást nyomott le többször is, ráadásul hangnemben, mintha valamelyik hangszer szólt volna valahogy megváltozottan. Tiszta banshee… Időnként pedig olyan felharmónikus hangok jöttek elő a sarkokból, hogy azt hittem egy farkasfalka kaffog ritmusra mögöttünk. Ami ugye kizárt abban az esetben, amikor egy fal van mögötted, így semmilyen falka nem férne el ott.

Nem mondom, hogy a közönség nem fért el egymástól, többen is összegyűlhettünk volna, azonban a hangulatra panasz nem lehetett: mindenki táncolt, mi zenéltünk, a finneket a válogatott kettőegyre verte, úgyhogy jó estét zártunk.