Mint a gyöngyhalász, aki a mélyből jön egyre feljebb és feljebb a felszín felé, úgy kerülök én is egyre közelebb a valós idejű írásokhoz, és már csak egy hétre csökkent az elmaradásom. Pontosan egy hete pénteken voltunk ugyanis a Fonóban, így hát előre!
A kezdés kábé tíz óra körülre volt meghirdetve, ezért aztán nem kellett korán indulnunk. Egy gyors kitérőt még tettünk, mert Zsombornak és nekem szánt hangosítóberendezéseket vettünk magunkhoz. Nem akarok reklámblog lenni, ezért nem írok neveket, de ez a cucc már bizonyított, ezért megérte, úgy gondoltuk előzetesen is bizalmunkba fogadni és meghajtani a vasakat a hétvégén. Még akkor is, ha egyenként húsz kilót nyomtak, és alig fértünk tőlük a buszban...
Az este nemhivatalos bora a St. Andrea vörös A kutyafáját volt, 2007-ből, amit később a Fonó választékával toldottunk meg. Érkezésünket követően csak a fűtött hátsó traktusba rántottuk be a felszerelésünket, mert előttünk még fellépett Szakcsi L. B. is, és neki kellett akkor még a színpad. Közben lassan szivárogtak a Fonó Zenekar előadói is, akik aztán el is kezdtek hangolni, rendezkedni. Mi eközben a tánctér végében támasztottuk az asztalt, és étkeztünk meg nevettünk, továbbá kérdőívet töltöttünk ki a Fonóról. A legjobb kérdés ez volt: Honnan tudtál a mai rendezvényről? Háát, izé... a zenekarvezető szólt, hogy muzsika van.
Úgy emlékszek, hogy Viktor meg Dani elmentek keresni valami harapnivalót, mert eleinte nem volt nekik jó a helyi konyhafőnök ajánlata, de miután egy kutyafalka majdnem végigkergette őket a Sztregova utcán, inkább csatlakoztak ők is. Ezt követően született meg az a lírai költemény, ami majd hosszú korokon keresztül beragyogja a magyar költészet égboltját. Vagy legalábbis egy aprócska, ám eldugott szeletét. Valahol ott hátul... Szóval Zsombor írt egy verset, de annyira „jól” sikerült, hogy könnyesre nevettük magunkat, ám nem lehet még kiadni, azonban a füzetlap, mint ereklye már megkezdte jótékony kisugárzását a környéken...
A Fonó Zenekar közben hangolt, mi elvoltunk, és azt figyeltük, hogy Agócs G. éppen milyen hangszereket próbál ki. Amikor együtt dolgoztunk Egerben, éppen a Nagy Ferós Én is egy kicsit-en, akkor is minden hangszertt végigpróbált, és ha még egy szintetizátor is lett volna ott, talán még azt is. Sokáig amúgy az idilli állapot nem maradhatott, mert Szakcsi, miután a törtkrumplival tálalt fasírtot ő is befejezte, elkezdte a maga koncertjét. Sem ő, sem Fonóék nem zenéltek többet negyven-ötven percnél, viszont utánunk a Fonó Zenekar még egy alapos örömzenét nyomott.
Visszatérve a színpadi hangosításra pár szó erejéig. Kevés cuccból jön olyan érthető és elkülönült brácsahang, mint ami előttem volt, ezért aztán nem nagyon zavart semmi a fellépés alatt. Noha Dani másodjára futott neki a beállásnak, én olyan nyugodtan vártam, készültem, hogy az valami példaszerű. Aztán csak elkezdtünk mi is játszani, és elindulhatott a tánc.
Régebben, mondjuk úgy három évvel ezelőtt még szorongtam volna a népzenészek jelenléte miatt, de ma már stílusteremtő zenekar tagjaként erre okom nincs. Éppen ezért egy felszabadult este várt rám. A többiek biztosan korábban leszámoltak ilyen érzésekkel, ha volt nekik egyáltalán, de aznap este én is. Széles mosolyok, tánc és egymáshoz khmm.. simuló testek látványa mindig örömmel tölt el, miután pedig mindkét fél kiadta magából amije csak volt, ismeretlen ismerősök váltak immáron ismerőssé, új barátokat találtunk, és csak azt sajnálom, hogy a Fonó Zenekar miközben őserejű mezőségit húzott, olyan táncolhatnékom támadt, hogy belefájdultam...
Úgyhogy Sopron felé nem volt kedvem olvasni sem.
