Siófok, ebben az éveben már nem tudom hanyadjára. Eredetileg úgy volt, hogy együtt megyünk a kisbusszal, ám úgy alakult, hogy N.Csabi és én külön mentünk, hogy úgy mondjam külön-autóval, N.Csabiéval persze, mert a hó-jég-zúzmara helyzettől kicsit tartottak a többiek, ezért hamarabb elindultak. Mi meg dolgoztunk még akkor, így később csatlakoztunk. Bevallom kérdőjelek rendetlenkedtek az úttal kapcsolatban előttünk, de szerencsére kristálytiszta időt és utat kaptunk. Jégkristálytisztát. Nyugatra előttünk végig a holdsarlót láttuk alábukásig, időnként pedig annyi de annyi csillagot fenn az égen, hogy még nosztalgikus érzések is a hatalmukba kerítettek. De hogy miért mentünk Siófokra?

Egy konferencia résztvevőinek tartottunk volna egy zenei előadást. Daniék már korábban megérkeztek, ők voltak a hangfelelősök. Hátulról közelítettük meg az éttermi részt, a konyhán keresztül, némi ÁNTSZ-jellegű kérdést generálva. Mikor megérkeztünk már ment a program aktuális műsora: egy vonósbanda játszott, amire legények és leányok táncoltak, a konferencia résztvevői pedig bámultak. Ja, azt azért el kell mondanom, hogy a résztvevők kábé százharmincvalahányan voltak, köztük hat magyar, és egyikük sem volt idősebb huszonhatnál. És mivel egy nagy nemzetközi cég munkavállalói voltak, huszonhét országból, mind-mind topmenedzser... Ezért pillanatokra elkerekedett a szemem, amikor láttam, hogy a táncosok egy kis tánctanításra invitálták a tömeget, mire azok nem nagyon kérették magukat, hajrá, cipőt le, nyakkendő félre... Mi lesz ebből?

A topmenedzserek finomakat ettek és ittak, nekünk is jutott, és miközben a háttérben ment a küküllőmenti „Én elmentem...” sláger, addig jóízűen megettem a bazsalikomos főtt marhás nokedlimet. Ez nem egy gasztroblog, de ezt le kellett írnom, mert erre emlékeznem kell majd, olyan finom volt. Hm, mondjuk amúgy is emlékeznék, de akkor is.

Miután a vonósok levonultak, mi bevonultunk és gyorsan készre raktuk a színpadot. Volt kis kavarodás, hogy akkor legyen-e „Intro” vagy sem, aztán igazi megoldásként lett is, meg nem is... A topmenedzserek eleinte csak pislogtak, mind a huszonhat külországbeli, mert nem tudták az egészet hova tenni. Voltak ugye a felajzottak, akik az előző népi mulatozásban már majdnem a tetőfokra hágtak, és folytatni szerették volna, voltak akik a fülüket fogták, de a legjelentősebb csoport érdeklődve és várakozva lötyögött előttünk, összhangban a kezeikben szorongatott poharak tartalmával. Aztán ahogy megszólaltak az ismerősebb feldolgozások, hááát, úgy ment el a tömeg esze. Zsomborral úgy néztünk egymásra dermedten a színpadon, mintha nem hinnénk a szemünknek: mintha egy bepálinkázott társaság esett volna neki egy moldvai táncház padlójának. Nagyjából. Volt ott minden, ha eddig nem állt féltre az a nyakkendő, ezután már nem is találták meg, szóval igazi levezető parti kerekedett. Azonban van tanulság is!

Mivel aznap munkából jöttem, elfelejtettem felvenni a zenészkedős cipőt, ami hátrányokat okozott a fellépés során. Egy súlyosabb cipő volt rajtam egy könnyebb helyett, és ha megmoccantam, márpedig megmoccantam, akkor mindig visszahúzott és kizökkentett a ritmusból. Na ez nagyon rossz volt, soha többet ilyen meggondolatlanságot! K.Csabi erre azt mondta, hogy ő meg azt olvasta, hogy Miles Davis egyik trombitása csak úgy tudott játszani, ha megfelelően szorosan húzta meg a cipőfűzőjét. Na tessék, van ilyen!

Hazafelé ismét N.Csabival jöttünk, egymást meg az utat figyeltük, nehogy baj legyen, időnként pedig fennhangon dúdoltuk a gyér rádiós felhozatalból felismert zenéket. Próbáltuk elkapni az MR2-t, hogy világzenét hallgassunk, amikor viszont Pesten belefutottunk egy filmzene órába, na akkor csendben találgattuk, hogy melyik filmből lehetett részlet. Azóta az megy otthon...

update:

A bazsalikom paradicsom szósszal volt keverve illetve fordítva, így máris jobb a leányzó... marha fekvése.