Szombathelyről elindulva mielőtt elhagytuk volna a város határát jelző táblát még betértünk egy étkezdébe. Köszönés, ülünk le, senki felénk nem néz, majd egyszer csak a pincér hölgy két bazi nagy levesestállal megtámad bennünket. Később húsokkal, kávéval is és sörrel is, miközben a háttérben kuporgó könyvespolcról leemelve Lenin összesből meg a hatvanas évekből itt maradt állam- és jogelmélet tankönyvből csemegéztünk. Hm, majdnem jó volt savanyúságnak... Ettetek már menzán, kifőzdében, kínainál? Most nem a kulináris élvezetekre akarok következtetni, hanem arra, hogy mikor kijössz az étkezdéből és nem esel keresztül azonnal egy alapos vegyi tisztításnak, akkor jelentős ideig dől belőled az a semmivel össze nem téveszthető zsíros-olajos-kajaszag, amire Egerben pl. azt mondják a hátad mögött: aha, ez is az Express-ben evett. Bár néha nem is a hátad mögött.

A Fáklyába elég lett volna hat-hét körül megérkezni, de mint később kiderült még jobb lett volna kilenc harmincra megérkezni. Négytől ugyanis a látványos semmittevés, zenehallgatás és tüntető olvasás lett az osztályrészünk. A helyszínen épp a Folkbeats tehetségkutató fesztivál egyik fordulója (elődöntője) zajlott és népzenei, valamint világzenei bandák csaptak a húrok közé. Irtó hosszú ám, és elképzelhetetlenül fárasztó a várakozás, ráadásul a pénztárcádnak sem tesz igazán jót: fogyasztasz kis ezt, azt, bevásárolsz ruhát vagy éppen könyvet... Ha pedig különösen ügyes vagy akkor felhívhatod a hangtechnikus figyelmét arra, hogy vigyázzon értékeire, mert könnyen zsebtolvajok emelhetik el azokat.

Valamikor úgy fél nyolc körül – miután lezajlott az értékelés és kiderült kik jutottak tovább – megélénkült a mozgás szerte az épületben. Emberek áramlottak a pultokhoz, más emberek a kijárat felé, egyesek pedig a backstage-be. Erről jut eszembe, a backstage területe tűzvédelmi okokból gyakorlatilag meg lett felezve, úgyhogy Barbaróékkal egymást kerülgettük. No nem mintha ez baj lett volna, hanem konkrétan nem volt elég hely mindannyiunknak.

Lassan, igen lassan ment a készülődés, valami elromlott a színpadon, Barbaróéknak újból neki kellett futni a beállásnak, teltek a percek, aztán még vártunk egy kicsit, hátha gyűlik a tömeg. Kétségtelen, hogy gyűlt, de mire mi jöttünk volna, addigra tömeg is elfáradt. Az eredetileg kilenc órás kezdésből lett egy tizenegy órás kezdés. Számomra ez értelmezhetetlen. Minek harangozzák be olyan időpontra a kezdést ami köszönő viszonyban sincs a realitásokkal. Ez elsősorban a közönséggel kicseszés és csak másodsorban velünk... Mégis mit válaszoljon az ember a beállás alatt hozzáfordulóhoz, aki jelezte felé:

• A Metallicára sem vártunk ennyit...

Jogos, igen, de mondjuk a Metallica előtt nem az AC/DC lépett fel. Khmm.

Fél egy körül végeztünk, alaposan kidolgoztuk magunkat a színpadon. Még eltartott egy kis ideig mire rendbe szedtük magunkat – beszélgettünk, ismerkedtünk – és elindultunk haza. Azt hiszem negyed ötkor dőltem be az ágyamba, mint egy zsák malactáp. Egy ilyen hétvégének azonban vannak olyan hatásai, amit csak napok múlva tudsz kipihenni. Ráadásul telihold is. Aauúúúúú!