Szófiáról a következő összegzést tudnám adni: szép, ám koszos város, szomorúak az emberek valamint az egységnyi területre eső kóbor kutyák száma igen magas, illetve ott az a rengeteg bankfiók. De tényleg. Aztán ott van az a kezelhetetlen helyzet, hogy állsz az utcán akármilyen bolt előtt, aminek az ajtajára ki vannak rakva olyan kis piktogrammok, hogy: fagyival tilos, meg mobillal is tilos bemenni, ám a poén a lőfegyverrel tilos bemenni! Kis pisztoly vörös karikában, áthúzva... Na nem mintha lett volna nálunk akár csak egy rózsapatron is... Ezzel szemben Veliko Tarnovo ahol másnap este játszottunk, egy vidámabb város volt: kevesebb kosz, vidámabb és fiatalosabb korosztály, illetve kutyák helyett rengeteg macska.
Itt érkezésünk után városnézésre mentünk és egy klasszikus bolgár ebédet nyomtunk le. Rakiával, rengeteg paprikával, kicsi fejzsibbadással. A városkát úgy képzeljétek el, mint ami egy nagy U alakú völgy oldalába lenne felépítve. A völgy aljában – hmm - U alakban egy kis folyó kanyarog, ami egy félszigetet ölel körül, amin egy... hát egy emlékmű meredezik az ég felé. Mi pedig egy olyan étteremben étkeztünk, aminek ablakai a meredek fölé nyíltak, mi meg egy balkonon üldögéltünk és várakoztunk. Verőfény, ősz és megint az a lassulós, nyugodt érzés, ami mostanában el-elfog.
Veliko Tarnovóban egy kis klubban játszottunk. Amikor azt írom, hogy kicsi, akkor tényleg kicsire kell gondolni: harminc ülőhely, valamivel több álló, vagyis nyolcvan ember fér el, a színpad pedig akkora volt, mint egy garázs, amibe éppen beállt egy kispolszki. N.Csabi ládája konkrétan kilógott a közlekedő folyosóra, és két téglával támasztottuk ki. Mondjuk az először kért viszkisüveg talán túlzó lett volna. Kedvesen fogadtak bennünket, kimondottan érdeklődve, de csak akkor csillant fel igazán a hely vezetőjének a szeme, amikor a beállás során a szokásos Hendrixest játszottuk. Na ekkor maga kezdett telefonálni szerte a városba, hogy gyertek, mert nélkületek rúgják szét a krimó oldalát, aztán magam rakhatom össze!
A buliról azért annyit el kell árulni, hogy ez a közönség igazi rocker-fanatikusokból állt össze, és miközben Zsombor a korláton sasszézott, és elzavarta a kényelmesen előttünk láblógató nyugdíjjas nénit és bácsit, azonnal zengett a RATM Killing, nem átallották énekelni az I 've got my mojo working-ot, és hibátlanul átvették a számaink hangulatát, így aztán ugráltak, meg tomboltak meg vigyorogtak. Mintegy harmincnégy centiméterrel előttünk. Állítólag volt olyan helyi, aki még nem látott magyart. Na most jól megkapták... Az elismerés igazi jele, ha a főnök azt mondja, hogy akkor szabad a sör a buli után. Szabad volt ott minden amúgy, meg is tudtam mi is az a bolgár „nagy” vodka. K.Csabival kértünk egy-egy nagy vodkát, mire kiadtak elénk két amolyan igazi klasszikus kávéspohárban egy-egy decit, jéggel...
Annyira szeretem nézni ahogy valamelyikünk megpróbálja elmagyarázni egy helyinek, hogy mit szeretne. Néha kézzel és lábbal is besegítve, de mégis jutunk valamire. Kivéve, ha az egyik fél abszolút zárt. Mint a reggelinél a személyzet: Zsombor nyálcsorgatva nézte a bundás kenyereink maradványait, ezért megkérte a pincérnőt, hogy készítenének bundáskenyeret. Angol persze sehol, marad a kézimunka. Így és így, tojás összetörve, stb.stb. Áhhá, leesik, majd pár perc múlva kihoznak Zsombornak három tükörtojást...
