Ahogy haladunk befelé az őszbe naptári napokban számolva legalábbis, úgy nő bennem az aggodalom, hogy vajon mikor érkezik el a pillanat, amikor odadermedünk a színpadhoz. Komárom már egy ilyen határeset volt, ugyanis a Kisalföld szélén őrködő szélerőművek forgó lapátjai áramtermelés szempontjából kedvező széljárást jeleztek. Azért jó volt behúzódni az átmenetileg öltözőnek kinevezett helyiségbe.

Amin néptáncosokkal és divatbemutatós kislányokkal osztoztunk. Valamiféle osztályterem lehetett, mert azon a helyen, ahol az osztálytermekben áll a tanári asztal, ott egy hatalmas asztal állt. Le is ültem mellé és a gondtalanul belépőknek mondtam is:

- Jónapot! Húzzon egy tételt!

Rendkívül mókás látni a megdermedő arcokat, az átsuhanó rémületet. Persze gyorsan múlik, főleg ha a tanársegéd úr mosolyog.

A fellépés egy kézműves fesztivál keretében zajlott, jó hangulatban. Ehhez persze kellett, hogy Zsombor a színpad elejére helyezett muskátlis cserepeket a lábával arrébb tologassa – természetesen már játék közben. Később mondta, hogy tervezte a lerugdalásukat, és miután ezt a szervezők is hallották, annyiban sikerült módosítanunk a kijelentést, hogy a kaspó jó megoldás lehet. Ebbe szívesen belementek...

Kompakt kis fellépés volt, némi tánccal és jókedvvel, amiben sokat segített, hogy a nap is sütött, úgyhogy az odadermedésből nem lett semmi.