Álluk a kereszteződésnél a pirosnál, ezért odalép hozzánk egy néni, a járdáról és elkezdi mosni a kocsi ablakát. No nem a szélvédőt, hanem oldalt. N.Csabi már tekeri is le az ablakot:
Csókolom. Tessék hagyni.
Oijaeéeioj o oiéwooweiqöüj (ez most bolgár lett volna)
Áá, inkább tessék hagyni, jövőre visszajövünk.
Liuawez84we o 34 j.das é! (ismét bolgár és közben tisztít)
Na, jövőre, Húsvétkor. Na. Csurdítunk egyet közösen. Csókolom.
No kérem. Ezidáig az Unió területén bóklásztunk, ezután beléptünk a szelídítetlen Balkánra. Várt bennünket Macedónia – amiről kábé annyit tudtunk, mint egy fekete lyuk közepéről. Álldogálunk tehát a bolgár-macedón határon, azon töprengek közben, hogy akkor most macedónok vagy makedónok, közben meg rengeteg szappanbuborék száll szanaszét. Mi a franc? Hát ahogy szétnézek látom Zsombor vigyorog a buszból kifelé:
Hát ez? - nézek csodálkozva rá, majd a szomszéd sávban lassan araszoló huszonnégytonnás Kamaz vezetőjére, aki sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy itten kérem hülyék várakoznak.
Egy kis vidámságot akartam ide varázsolni! - feleli Zsombor, és elrakta a koncertkellék szappanbuborék fújóját. És lőn.
Amint átléptünk Macedóniába, rögtön pénzt váltottunk valamint vizeltünk. De bontsuk szét az eseményeket. Áll két gyanús alak a pénzváltó előtt, amolyan Keleti Pályaudvar típusú bizalom lengi körül őket. Laci, aki a kísérőnk volt a napok alatt állította, hogy az egyik, a sapkás a pénzváltó. Oké, Zsombor mondja, hogy ha akarunk egy kis nyolcvanas évek-szagot szippantani, akkor irány befelé az épületbe. És valóban, arcon vág az az igazi tanácsépítős irodaszag... A slusszpoén természetesen a pénzváltó hivatalnok, aki tényleg a kint várakozó sapkás volt. Kérdőn néz ránk, vajon miért zavarjuk (a határon, egy pénzváltóban, magyar rendszámmal)? Na ahogy váltotta a levát meg az eurót, az nem tankönyvi: fiók kihúz, egy marék dínár elő, aztán visszafordul még egy kevésért, aztán megint. Természetesen árfolyamtáblázat sehol. Nyilván annyira azért nem akarta, hogy kilógjon a lóláb a váltás végén. A másik esemény a személyes vizelési rekordom megdöntése: hetvenkilenc másodperc, stopperrel mérve. Persze azonnal jött az alázás, hogy áteresz, meg mennyiség, meg betegség, de hát csak az irigység motiválhatta ezeket a hozzászólásokat.
Szerintem Bulgária némi lemaradásban van mögöttünk. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Macedónia ott maradt a nyolcvanas években. Aztán beértünk Szkopjébe, amit egy hegytetőre állított irtóztatóan nagy kereszt ural, és leesett állal bámultuk a kétszintes, londoni típusú buszokat, a széles, szellős sugárutakat, a díszkivilágítást, a nyüzsgést... Elképesztő kontrasztot láttunk tizenöt perc alatt. Emiatt úgy éreztem, hogy a klub, ahol fellépünk jó lesz. Aztán megkezdődött a dráma.
Nem kell semmi rettenetesre gondolni, csak annyira, hogy a gps nem találta a megadott helyszínt. Sikerült másfél órát eltökölni a városban, mert kerestük az ottani kapcsolatunkat, de senki nem mondta, hogy a célként megadott utca cikcakkos és nem egyenes. No mindegy, vacsi után (na ekkorra ért el a totális saláta – csömör) még beugrottunk egy kiállítás megnyitóra is. Tudni kell, hogy Szkopjéban magyar hetek voltak (annyira komoly rendezvény volt, hogy az utolsó határőr is tudta) és egymást érték a kiállítások, meg fellépések. És valóban, már megint egy olyan helyre vittek bennünket, hogy csak pislogni tudtam. Az itteni főszervező egy igazi főkutya lehetett, mert csak úgy osztogatta a hátbaveregetéseket, a szeszes italokat, valamint a névjegykártyákat. Mondjuk úgy, hogy ő volt a makedón Gerendai Karcsi.
A klubot nagyjából úgy képzeljétek el, mint egy... á, mindegy is. Ez is egy kultúrházban volt, de egy modernebb kultúrház része volt, mint az említett szófiai: nagyobb belső tér, étterem és sok helyi magyar illetve egy nagykövet. Zsombor fel is készítette:
Jó szórakozást. Hangos lesz!
Akik úgy vártak bennünket, mint egy falat kenyeret. Aztán rendkívül fiatalok ellopták a show-t előlünk. Miközben focipályányi felületekre ment a kivetítés mindenféle régi és új Kerekes videókból, a két korábbi fellépéshez hasonlóan itt is eljátszottuk a Kecskés egy verzióját (és itt is tetszett a közönségnek), szóval dolgoztunk a zsebkendőnyi színpadon, erre megjelenik három kissrác, kábé tíz év körüliek, és akkora műsort rendeztek előttünk, hogy azt hittem leesek a színpadról. Táncoltak, meg szívószállal furulyáztak, na.
A Balkán nekem mostantól teljesen más, egy igazi meglátni és megszeretni eset lett. Akármikor visszamennék, főleg azért, mert amikor zenélni kell, akkor A-ból B-be kell rohannod és nincs időd igazán elmerülni a dolgokban. Szóval mondjuk csak úgy, felelőtlenül. Ki ne menne?
És a végére: ezek a posztok sem jöhettek volna létre ha nincsenek az állhatatos emberek, akik segítettek: Neda, Vladislava, Laci és Kőszikla. Köszi nektek!