Ott folytattam ahol abbahagytam: alvó státuszomat csak az ágyig függesztettem fel, de azért csak sikerült korán kelni. Háború várt, előle nem menekülhettem: tesóm még előző nap rábeszélt, mese így nem lehetett. Így hát zubbony, fegyver és hátizsák egybe, indulás.
A civilizált módon megvívott háború nagy előnye, hogy a katona anyukája minden retorzió nélkül felhívhatja fiát a fronton, hogy ugyan menjenek már ebédelni, persze ezt kiadós golyózápor közben, ugye. Aztán meg délutáni indulás felől sem voltam biztos, ezért Zsombit felhívtam, mire abban a pillanatban egy géppuska kezdte szórni felénk az áldást. Csupa izgalom…
A színpad környéke egyébként szenzációs volt: mögötünk a Duna, amögött Visegrád és a vár, éjjel pedig kivilágítva olyan látványt nyújtott, mintha a vár a levegőben lebegett volna csak úgy. A hőmérséklet gyorsan csökkent, a szúnyogok száma gyorsan nőtt, a beállás során a brácsa bedrótozása körül akadtak gondok, de lassan minden megoldódott. Kicsit megint tartottam a hely szellemétől, ugyanis a színpad előtt kialakított üres téren túl sok szék volt elhelyezve. Ez azért baj, mert csábítja a hallgatót, hogy leüljön, pedig azt nem szabad. Így most ebben találtunk kihívást, mármint a táncba csalogatásban. A hangbeállás alatt halkan kellett beállni, a koncerten ezért annál hangosabbak lehettünk, viszont 23.00-ra abba kellett hagyni. Csendháborításilag.
Azért lassan-lassan a közönség is szivárgott, és tényleg lassan táncolgatni is elkezdett. Az élen két arc járt, akik kb. ejtőernyősök bezuhanó hirtelenségével érkeztek a tánctér közepébe és sokáig csak egyedül ropták. Aztán a koncert végére szép tömeg gyűlt össze: volt ott összeborulás, csókolózás, tantrikus szex meg danolászás, de volt aki csak táncolt. Egy ráadás még belefért 11 előtt, úgyhogy búcsúzóul lenyomtuk a Sticát.
Arra azért kíváncsi lennék, hogy a Duna vajon meddig vitte a hangunkat?