Ott folytattam ahol abbahagytam: alvó státuszomat csak az ágyig függesztettem fel, de azért csak sikerült korán kelni. Háború várt, előle nem menekülhettem: tesóm még előző nap rábeszélt, mese így nem lehetett. Így hát zubbony, fegyver és hátizsák egybe, indulás.

A civilizált módon megvívott háború nagy előnye, hogy a katona anyukája minden retorzió nélkül felhívhatja fiát a fronton, hogy ugyan menjenek már ebédelni, persze ezt kiadós golyózápor közben, ugye. Aztán meg délutáni indulás felől sem voltam biztos, ezért Zsombit felhívtam, mire abban a pillanatban egy géppuska kezdte szórni felénk az áldást. Csupa izgalom…

Nagymarosra igazán szép tájakon átvezető úton értünk be, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen oda szétnézni egyszer. A szervezők kedvesen fogadtak, megetettek, megitattak, utána pedig csináltunk belépőket fotóval. Innentől számítható, és biztos van erre egy műszer, ami ki is mutatja, hogy a környék átlag itelligenciája jelentős mértékű zuhanásba kezdett. Ötünkről készült fotó, de ha lehetett volna nagyobb ökörséget csinálni ebből az egyszerű tevékenységből, akkor sem tudtunk volna. A szép arcú rock sztártól kezdve az érdeklődő idiótán át a zilált tűzijátékgyár tulajdonosig mindannyiunk felvett egy arcot… életem végéig kísérteni fog a kép. Aztán a busszal leparkoltunk a színpad mögött, ahol épp a Makám zenélt igényes zenét. Valamikor régen Egerben tartottak egy koncertet (azóta is persze, de az maradandót hagyott bennem), szóval koncerteztek és olyat zenéltek, hogy arra csak azt tudtam mondani, hogy ezek jól beszorultak a zene többdimenziós értelmezése közé. Ezt természetesen dícséretnek szántam. Most nem tudtam elmélyülni a zenében, mert az intelligencia-csökkentő projectünkön kellett dolgozni: volt körtánc oválisan, szólótánc körben és Zsombi dzsiggelős mutatványa, ráadásul a nintendós ellenfél a „beginner” fokozatban is porig alázott…

A színpad környéke egyébként szenzációs volt: mögötünk a Duna, amögött Visegrád és a vár, éjjel pedig kivilágítva olyan látványt nyújtott, mintha a vár a levegőben lebegett volna csak úgy. A hőmérséklet gyorsan csökkent, a szúnyogok száma gyorsan nőtt, a beállás során a brácsa bedrótozása körül akadtak gondok, de lassan minden megoldódott. Kicsit megint tartottam a hely szellemétől, ugyanis a színpad előtt kialakított üres téren túl sok szék volt elhelyezve. Ez azért baj, mert csábítja a hallgatót, hogy leüljön, pedig azt nem szabad. Így most ebben találtunk kihívást, mármint a táncba csalogatásban. A hangbeállás alatt halkan kellett beállni, a koncerten ezért annál hangosabbak lehettünk, viszont 23.00-ra abba kellett hagyni. Csendháborításilag.

Azért lassan-lassan a közönség is szivárgott, és tényleg lassan táncolgatni is elkezdett. Az élen két arc járt, akik kb. ejtőernyősök bezuhanó hirtelenségével érkeztek a tánctér közepébe és sokáig csak egyedül ropták. Aztán a koncert végére szép tömeg gyűlt össze: volt ott összeborulás, csókolózás, tantrikus szex meg danolászás, de volt aki csak táncolt. Egy ráadás még belefért 11 előtt, úgyhogy búcsúzóul lenyomtuk a Sticát.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy a Duna vajon meddig vitte a hangunkat?