Augusztus 20-án Esztergomban lépett fel a banda, méghozzá a korábban szokottól eltérőn nem a Duna partján, hanem a város főterén. Azért mondom, hogy a szokottól eltérően, mert már nem először lépünk fel Esztergomban. Sok emlék fűz minket oda, kezdve a hídavatástól a legutóbbi koncertig. Miközben folytak a beállás műveletei beszélgettem színpadi személyzettel és arra jutottam, hogy visszaemlékezve négyszer voltunk Esztergomban. De közben meg nem is: hatszor. Az egyik ottlétünk során történtek végleg beleégtek az agyamba, kitörölhetetlenül.

Régen történt, akkor éppen tél volt, eléggé hideg és mi egy társas összejöveteles rendezvényen zenéltünk. Már akkor sem lehetett nyugodt ülős, zenének nevezni a muzsikánkat, és akkor valaki a tömegből meg is jegyezte, hogy erre a zenére mindent lehet csinálni csak enni nem. Hát, hétnyolcadban rágni… Szóval étkezés, az ami nekünk sem ment, mert ugye megállás nélkül kellett hogy szóljon a zene. A pincérek kihozták a finomságokat, ott hűlt előttünk a hangfalakon, de hozzá sem nyúlhattunk. Pár perc elteltével a pincérek el akarták vinni az érintetlen tányérokat, mire morcosan néztem, majd még rájuk is rivalltam, hogy ne merészeljék. Két perc múlva már az sem hatotta meg őket… Az aznap zárópoénja pedig az az abszurd helyzet volt, amikor már eltávozóban pakoltuk befelé a cuccokat az autóba és látjuk, hogy épp igazoltatás folyik. Áll egy rendőrautó, ajtajai zárva ugyan, de az ablak lehúzva, egy rendőr és egy rendőrlány végezte a feladatát. Egyszer csak látom, hogy a rendőrautó lassan gurulni kezd hátrafelé: az autó ugyanis egy emelkedő tetején állt és vagy a fék nem működött vagy be sem volt húzva. Sokszor előfordult már velem, hogy hasonló jellegű helyzetekben röhöghetnékem támad és nem tudok megszólalni. Már látom magam előtt a végkifejletet és már azon megszakadok. A rendőrlány valamit észlelhetett a viselkedésünkön és hirtelen megérezte, hogy eltűnt mögüle 1,2 tonna Niva terepjáró, ami addig már jókora sebességgel farolt a parkoló autók felé. Szaladt, az usankáját az egyik kezével, combját verdeső gumibotját a másik kezével fogva, közben az igazoltató társa hangosan szitkozódott. Mikor a kocsihoz ért, szegény lány nem tudta kinyitni az ajtót, ezért beugrott az ablakon… lába kilógott, gondolom a kezével el akarta érni legalább a kéziféket, de a maradék öt méteren ez már semmit nem segített. Csatt.

- Ó, bassza meg! – szállt az éjszakában, mi pedig a kocsiba be és az ellenkező irányba elhúztuk a csíkot.

Most ilyen helyzettől nem kellett tartanunk, mert sem hideg nem volt, sem rendőrrel nem találkoztunk a teljesen lapos Széchenyi téren.

Múltkor, amikor az Azfesztre mentünk, a fiúk vettek valami akciós jégkrémet. Gyanús színűek voltak: neonzöld, betegsárga meg egy nem tudom milyen kompozíció, azonban gyöngyözően jéghidegek voltak:

- Csabi! Te milyet eszel?

- Citromosat.

- De ez ZÖLD!

Vállvonogatás.

- Jó, hát van zöld citrom is – adtam igazat a jégkrémgyártóknak – És az íze?

- Hááát, olyan mintha az olvadt műanyagot megfagyasztották volna.

Egyszóval már megint piszkosul meleg volt, jó lett volna valami hűsítő, mégha nem is olyan műanyag izé, (Bréking nyúz: még a honlapjuk is vírusos!) de azonnal pakolni kellett, mert a busz nem maradhatott sokáig a színpad mellett. A koncert 19.00 körül kezdődött, volt még két óránk, közben pedig ment a néphergelés vásári komédiásokkal, gólyalábosokkal és az ország legnagyobb bajuszával.

A beállás is lezajlott, kis malőrökkel de volt idő javítani a hibákat. Egyetlen probléma akadt, mégpedig az, hogy a nap végig sütött. Én még bírtam volna, de a hangszer szegény annyira nem, szerencsére a kezdéskor már a magas fák eltakarták a direkt napfényt. A tér ideálisnak tűnt arra, hogy hatalmas tombolást rendezzenek majd a táncolók. Előttünk nagy nyílt tér, amellett körbe-körbe székek és ernyők, tiszta mediterrán hangulat uralkodott. Még a mögöttünk felállított mini színpadon hangját és az erősítést próbáló operaénekesnő sem tudta megtörni a hangulatot, pedig olyan operásan énekelt, tudjátok, amikor hang van, de nem érthető mit énekel… 

Szóval koncertkezdés, vártuk a tömeget, aztán… semmi. Egyesek középre húzták a székeket, persze jó távol – onnan jobban látszottunk. A pár élvezkedő hallgató a két hangfal mellett mozgolódott. Szóval a tömeg tőlem kap most egy gyenge D-t, becsületükre váljon viszont, hogy nem távoztak idő előtt. Legnagyobb küzdelmem így nem a tömegekkel akadt, hanem a fejem felett meggyúló refikkel, amik olvasztani kezdték a gyantát, mellesleg 1 kg víz is ugrott rólam. Jah kérem, fizikai meló ez a brácsajáték, és mi lenne ha mondjuk erősítés nélkül kellene játszani mezőségi bandában? Én pedig „épp most szálltam ki a zuhany alól” arccal tűrtem a cd vásárlók és fényképészkedők rohamát. Úgy látszik, hogy az emberek most inkább haza akarták vinni a zenét nem pedig élőzenére ropni.

Az est megkoronázása számomra az átöltözésen túl az volt, amikor hazafelé az egyik rádió világzenei műsorban M.L.T. műsorvezető úr kábé óvodásoknak szóló modorossággal kevert részeges álomból ébredő hanggal konferálta fel az egyes dalokat. Mosollyal az arcomon néztem a 140 km/h-val távolodó fényeket.

Itt pedig egy jó kis esztergomi honlap, nagyon jó rejtvénnyel.