Mivel az előző napot sikerült egy korai hazaérkezéssel és egy névnapi köszöntéssel zárni, úgy határoztam magamban, hogy fixisten nem fogok inni sörnél komolyabbat és egy üvegnél többet aznap. Úgy éreztem, mint utóbb kiderült helyesen, hogy a múltkori fellépésünk megkívánja a hideg fejet és a profi munkát.

Már az előző posztban is említettem, hogy a hely nagyon jól eltalált, nekem kimondottan tetszik. Csak két dolog aggaszott: az egyik, hogy lesz-e olyan jó a megmozdulás, mint múltkor, illetve a mögöttünk lévő faltól vajon mennyire süketülünk meg? A válaszok elrejtve megtalálhatók a posztban.

A hatórai érkezést követően neki is esett Dani és Viktor a színpadnak. Hangosítók és dobosok szent magánya ez, én inkább ittam egy hosszú kávét méghosszabb tejjel. Emberek még sehol, nagyon jó, kevésbé frusztráló lesz a beállás. Nem szeretem, amikor néznek és nem értik eleinte, hogy mi van? Mit zajonganak ezek itten? Ez nagy tömegben még inkább zavaró.

A hely vezetőjével lefixáltuk a forgatókönyvet: a másnapi magyar dal napja rendezvénnyel együtt nem akarják kiverni a környéken a biztosítékot, ezért egy energiától feszülő, ütős szettel álltunk ki, hogy időben elcsendesedhessen a környék, de előtte azért mindenki úgy érezze, hogy zenei szőnyegbombázás áldozata lett.

Az előző napi helyszínel ellentétben itt alig fértek el az emberek, rengetegen voltak. A koncert előtt mindenki beszélgetett, iszogatott, alapozott a táncra és a zenére. Annyi ismerőssel találkoztam már megint, hogy azt sem tudtam kihez menjek, ki után? Aztán elindult az intro és a szakértők a színpadhoz közeledtek.

Egy-két koncert kiemelkedően jól szokott sikerülni. Háborodott elméleteim egyike szerint egy maradéktalanul jól sikerült koncert legalább négy komponenst tartalmaz:

1. érezze magát jól a közönség

2. én is érezzem magamat jól

3. a zenekar érezze magát jól

4. a színpad szóljon befelé érthetően

Na most ezek az összetevők egymásra épülnek, és eléggé érzékenyen érinti az egyik a másikat. Ezt már korábban is írtam, hogy spirálisan vagy felemeli a zenészt vagy a mélybe taszítja. Belátható, hogy ha a közönségnek nem tetszik, akkor a zenésznek sem és az átragad és visszaérkezik a közönséghez, aminek ez sem tetszik és így tovább… Mielőtt bárki is belekötne az elméletembe, hozzáteszem, hogy ez csak a nyers verzió, természetesen lehet finomítani az elméletet új szempontokkal is. De ez kábé olyan, mintha a Newton fejére eső alma zongora fizikáját kvantumfizikával írnánk le…

Na szóval itt tökéletesen kiegészítette a négy dolog egymást, ideális volt a hangulat. A közönség-jellemző-mutatót át kell szerkesztenem, és be kell emelni az A+ jelzést, mert ami a Kertben volt, azt csak 200, Hortobágyról elszabadult vadló tudta volna felülmúlni! Mindenki ropta, a fények nem vakítottak, a színpad úgy szólt, mit egy bársonyba vont ködkürt, nem visszhangzott, érthető volt, messze elláttam, az emberek megvesztek és veszettül élvezték a helyzetet. Minden szám címére őrült hangorkánt teremtettek, gondoltam magamban milyen lehet 50000 ember hangja. És az sem volt akármi, amikor Zsombor előre ment a mélynyomóra és előttünk fújta. Egyes vallások   azonnal betiltottak volna tiltott bálványimádás miatt néhány rajongót… Mi pedig a színpadon folyamatosan figyeltünk egymásra, a hangokra és a közönségre, vagyis gördülékenyen ment a show, őszintén remélem, hogy tényleg mindenki olyan jól érezte magát, mint mi!

A koncert utáni cd árusítás és autogram osztogatás után ismét beszélgetésbe és lassú száradásba kezdtem. Dj set szólt a háttérben, jóféle balkáni jellegű dizsi ment, sokan táncoltak az alatt is, de amikor a Csángó Boogiet indította a dj, hát akkor nagyon jó volt.