Már voltunk egyszer a miskolci vasgyárban, és adtunk ott egy koncertet. Úgy képzeljétek el azt a helyet, mint egy klasszikus, márványfalú hasábot, belülről (a lá Fáklya Klub). A dombor-faragott Leninekről és Sztálinokról úgy verődött vissza minden hang, hogy komoly zajterhelés áldozatai lettünk. Most a Factory intézmény újabb csodával kápráztatott el bennünket. Az előzőekben vázolt élményeim miatt valami hasonlóra számítottam, ehelyett azonban igazi, kőkemény gyárépületbe, azon belül szerelőcsarnokokba kerültünk. Akkorákba, amiben egy vagont fejre állítva is összeszerelhetnének, vagy akár egy darut, vagy nem tudom milyen magas dolgokat. Ráadásul K.Csabival azt vártuk, hogy melyik oldalról gurítják be lassan a forró Martin kemencéket… na jó, mégis mit várhattunk volna? Nem a könyvelési osztályra mentünk nőnapra. Aztán még a színpadtól pár méterre lévő két-három kézilabdapálya nagyságát kitevő gördeszkás dühöngő a maga tereptárgyaival is komoly látvány volt.
Szóval az ipari delay és echo megadatott, nekünk kellett csak felnőni a feladathoz. A buszunkkal közel álltunk le és nagyméretű „kutyákkal” be is vonszoltuk a felszereléseinket. Szinte azonnal az összeszereléshez is nekiláttunk. Mivel a hely belülről hatalmas, felfűtése az ország GDP-jének 1%-át tenné ki, nos, nem volt meleg, ezért némi melegítő után kellett nézni. Közben – én erről nem is tudtam – kiderült, hogy a Mskolci Est 11. születésnapi partija volt ott és mi voltunk a vendégzenekar. Hatalmas molinót függesztettek ki a falakra, a VIP részlegben pedig kaptunk eszméletlen sárgadinnye pálinkát…
A beállás során egy jó dallamot játszottam, amit azóta már próbálgatunk, hátha lesz belőle egy spéci darab, vagyis termékenynek mondhatom már a beállást is. A koncert kezdése egész későre lett dátumozva, este tízre, de addig legalább gyűltek az emberek. Igazából fénytechnika nem volt, igaz is, elég ha minket láttak, így hát megközelítő adatokat sem tudok a tömegről, azonban mindenki jól érezte magát. Eleinte egy kicsit görcsösnek éreztem magam, mert a miskolci underground d’n’b és egyéb elektronikus zene fellegvárában (micsoda paradoxon, ismét!) zenélhettem, de aztán rájöttem, hogy hol máshol, ha nem ott zenéltünk volna, nem?
(Sokat gondolkozok azon, hogy akkor most hogy írjam le azt, hogy milyen érzés zenélni, meg hogy hogy zenélek. Ez azért nehéz, mert kábé olyan természetes, mint a biciklizés. Egyszer megtanultad, ráéreztél, aztán megy magától. Sok magyarázat nem kell hozzá. Ezért csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy vegyen valami hangszert a kezébe és játszon. De tényleg, bármit: kérjen kölcsön egy gitárt és pengesse, szerezzen be egy dorombot (következő cél a doromboló macska), maradjon benn a suliban és verje a pianínót, mármint a billentyűzetét, hajlítson vasat és egyen szöget, de mindenképpen próbáljon ki valami hangszert! Irgalmatlanul jó dolog, jobb, mint a szex, és ha másnak is tetszik akkor ugye….)
A délutáni gyötrelemmel ellentétben itt azért volt technika, volt hangzás, volt közönség és még hangulat is. Igaz, valahol valami más party is lehetett közben, mert rengeteg kóválygó kiscsaj mászkált, ordibált, továbbá wc-ben hányt, miránk azért valamivel „vénebb” társaság volt kíváncsi. Az biztos, hogy én jól kizenéltem magamat, meg mindent magamból, olyan egyszerűvé váltam utána, mint az elsős mateklecke. Kaptunk az ünnepi tortából is, azzal kivonultam a holdfénybe és valami oszlop tövében eszegettem – jó volt lehűlni. A hét egyébként is meredek volt, a péntek egyenesen egy szakadék szépségével nézett vissza rám, és másnap hajnalban már mehettem is a frontra…
Miskolc, Acélváros, ide erő kell!
