• Ha még egyszer valaki kimondja, hogy Atakarné, én biztos megrúgom...- dühöngtem magamban.

Ki se szálltam a buszból, nehogy feltűnjön, hogy berágtam. A horvát határon nem lehet csak úgy átmenni hangszerrel. Főleg zenélni. Még otthon (vagy legalább Nagykanizsán) ki kellett volna állítani egy nyomtatványt (ez az Atakrne), majd sokszázezer forintot le kellett volna tenni biztosítékként a nyomtatvány kiállítása helyén, jellemzően egy valamilyen kamaránál, és még egy meghívólevél sem ártott volna, hogy „gyere zenész zenélni mihozzánk!” No, hát a kért dokumentumokból egy sem volt nálunk. Ezek a dokumentumok ugyanis a nem EU országba történő átlépéskor kötelezőek, és ugye Horvátország még nem tagja az Uniónak... Valaki közülünk egy nagy egyessel kell, hogy leüljön.

Végül sikerült egy papírra összeírni, hogy miket viszünk, bár szériaszámot akkor sem tudtam volna találni a szászrégeni brácsákra, ha szétszedem őket, úgyhogy felírtam a méretet meg a gyártás helyét. A papírt aztán elvitték, mi meg mehettünk isten hírével, viszlát, egy másodpéldányt sem kaptunk. Összességében azért kedvesek voltak így visszagondolva, mert azt is mondhatták volna, hogy ennyi, kalandotok itt véget ért, forduljatok vissza és a rohadt Atakarne nélkül erre se gyertek.

Ha lehet az előző napnál még nagyobb forróságban hasítottunk – 36,8 fokot mutatott minden autópályás hőmérő, nem is csoda, hogy Varasdon amikor kiszálltunk a kocsiból, csak szédelegtünk. Amúgy a város elsőre (de mint később bebizonyosodott másodikra és huszadikra is) tisztára úgy nézett ki, mintha Egert beleoltották volna Szentendrébe, vagy fordítva, illetve ezt a mixet megkérték volna, hogy ugyan rendezzen már egy veszprémi utcazene fesztivált. Merthogy ez egy utcazene fesztivál volt (Spancirfest), amire meghívást kaptunk, de kiderült, hogy olyan nevek szerepeltek előttünk, mint az Asian Dub Foundation meg a Morcheeba... Na, bele a közepébe. Közben forróságtól tikkadt pincérek vánszorogtak minden sarkon és két négyzetméternyi területen felállított napernyők alatt, ahova ha beültél kábé tíz másodperc alatt aszalódtál ropogósra. Annyira vártuk, hogy majd megérkezünk és egyenesen húzhatunk a szállásra egy jó hideg zuhanyért, de a határon tökölés miatt gyakorlatilag azonnal a színpadra állhattunk és elkezdhettük a beszerelést.

Aztán csak elérkezett a megváltás ideje, mehettünk a hideg víz alá utána pedig vacsizni. Amíg a várost jártuk láthattunk minden második sarkon egy együttest, amik változatos stílusokban adták elő a különböző számokat. Az egyszemélyes elsőéves szaxofonistától kezdve a konzis rockerekig volt mindenki. Még olyan is, hogy az elmászó dobot egy rajongó helyezte vissza időnként, arcán földöntúli boldogsággal, pedig „csak” egy tizenévesekből álló (akkor éppen ülő) együttesről volt szó.

Nem is értem, ilyen helyekre kellene kimenni tanulmányútra egy-két idegenforgalommal foglalkozó szakembernek: önkéntes résztvevők, a program mindenhol elérhető volt, ötven méterenként valami eseménybe botlottál, és anélkül gyalogolhattál öt kilométert szerte a városban, hogy két hasonlót találtál volna. Na jó, a levendulaárusokból több volt, mint elég. Úgy érzem a levendula arrafelé valami nagy becsben tartott növény lehet: volt ott frissen szedett és szárított változat, őrölt, szappanba kevert továbbá borba áztatott, és még volt levendulás levendula is... Ahogy az ember elment egy ilyen stand mellett, olyan illatfelhőbe bonyolódott, hogy percekig levendulában fürdött. Ezt persze nem felrovóan írom.

A színpad egy tér sarkába lett felállítva, mellette nagy sürgés forgás vette kezdetét amint leszállt az éj. Gyanúm, miszerint megcsípett egy cecelégy és éppen terjedőben van rajtam az álomkór, éppen kezdett bebizonyosodni, ugyanis amint elfoglaltuk a VIP részleget úgy dőltem el, mint egy zsák malactáp és csak arra ébredtem fel, hogy valahol ölnek egy gyereket. Ja nem, csak átellenben volt egy gyerek játszótér (igazából dühöngő), és onnan jöttek a sejtelmesen állati hangok... Szóval a tér megelevenedett, emberek ezrei jöttek-mentek. Ez később tömegjelenetekbe torkollott.

Felléptünk a színpadra, szemben velünk rengeteg ember – akik éppen beszélgettek, meg ittak, meg szórakoztak, és azt sem tudták, hogy mi zenélünk. Aztán nagy nehezen felénk fordultak, a jövő-menők pedig megálltak a színpad mellett. Ezzel azonban elállták a tömeg mozgását és feltorlódtak az emberek, folyamatosan „féloldalas” érzést generáltak. A tér egyik fele előttünk zsúfoltan megtelt a másik felében pedig szellősen álldogáltak. Végérvényesen akkor keltettük fel az emberek figyelmét, maikor kívülről segítséget kaptunk. A fesztivál valamelyik helyszínén egy ősember formáció is felléphetett (állatbőrbe-szőrbe öltözve), az egyikük átmászott a kordonon, és fellépett a színpadra, ahol olyan bugit nyomott, hogy az szenzációs. Volt neki egy nagy bunkója, amit odaadott Zsombornak, aki persze el is fogadta, aztán arcán teljes rémülettel próbálta egyáltalán megtartani, mert nem valami festett hungarocell izé volt, hanem valódi göcsört. 

A fellépés végén aztán sikerült meginnom vagy két liter vizet. A többiek mást ittak...

(fotók és további infók innen:)