Március 15-e emlékére nem akarok nagyon szentimentális írást közzétenni. Amúgy az egyetlen olyan ünnep számomra, amivel tiszta szívvel azonosulni tudok. Zenetörténetileg, kulturális szempontból, hadtörténelmileg, politikatörténetileg csupa-csupa csodálatos dolog történt, mind a mai napig maradandóan. Ugyan honnan lenne az a sok Kossuth és katona nóta, verbunkos, legényes tánc, történet, honnan lenne Honvédségünk (és nem hadseregünk), honnan lenne igazi nemzeti egység, és hova lehetne visszatekinteni a mából mindenféle fenntartás és kérdés nélkül? Számomra 1848-49-re mindenképpen.

Na ennyit a szentimentalizmusról, jöjjön egy igazán derűs beszámoló egy régi, március 15-hez kapcsolódó fellépésünkről.

Mezőkeresztes. Nekünk ez gyakorlatilag olyan szóvá vált, amitől azonnal pavlovi reflexek lépnek működésbe: először fülig érő száj majd görcsös nevetés, permanens jókedv. Valamikor régen, amikor még Kerekes Együttes néven futott a szekér, kaptunk egy meghívást, hogy ugyan zenéljünk már néhány nótát március 15-e alkalmából, Mezőkeresztesen. Elvállaltuk, tudván, hogy az előző évben Bélapátfalván is volt egy fellépésünk (na, majd kellő idővel azt is megírom, az még meredekebb eset volt), és az is nagyon jól sikerült. Azt azért láttuk, hogy komplett forradalmi-szabaságharcos repertoárunk nincs, de azért megteszünk mindent az ügy érdekében.

Megérkezésünket követően azonnal elhelyeztek bennünket a helyi polgármesteri hivatal valamelyik irodájában, ahol hihetetlen kép tárult elénk. Egy legalább két méter széles asztal, piramis-szerűen egymásra rakva rajta újabb és újabb szintek, és minden szinten elképesztő mennyiségű rövidital és étel. A bor és az ásványvíz csak az asztal szélén figyelhetett. Döbbenet, ahogy az egyes lépcsőfokok a különböző italok színében tündököltek, a termet pedig átható illatok töltötték be. Dermedten néztünk egymásra, de a helyi erők, a hivatal dolgozói a legtisztább egyszerűséggel közölték, hogy fogyasszunk csak nyugodtan, senki nem fog zavarni bennünket az előadás végéig, amikor is majd a vendégek bejönnek és fogyasztanak. Így aztán kis félelemmel egy-két fasírtot és ubit ettünk, miközben az ablakból láttuk, hogy gyűlik a tömeg a hivatal előtt…

A Himnusz és a hivatalos ünnepi megnyitó után, amit a polgármester mondott el, következhetett az első fellépő, vagyis az első fellépők. Ők egy néptáncos pár voltak és egy szép mezőségi táncot mutattak be. Na most azért azt tudni kell, hogy évekkel ezelőtt kicsit jobban benne voltam a táncos dolgokban, és többet is hallgattam népzenét, és nagy kedvencem a mezőségi volt (ma is az), de ott, akkor a falat kapartam a tánctól. Nem azért mert rosszul táncoltak volna, hanem azért, mert 12 perces volt a tánc, amiből kábé 8 perc akasztós (amiről azt illik tudni, hogy a világ leglátványtalanabb tánca, mert aki nem ismeri, az nem érti és amúgy is táncolni jó, több pár egyikeként). Ezt nézni valami gyötrelem. Vajon mi járhatott a nézők, ünneplők fejében? Mert nekem az, hogy igyak és egyek még valamit, de nagyon gyorsan, addig, amíg a népharag elsöpör mindannyiunkat, vagy a táncosoknak és nekünk is akasztós lesz... Aztán következhettünk mi. Lehet, hogy akkor csak én láttam rémeket, de valahogy úgy éreztem, a hallgatóság türelme erősen megcsappant.

Lassan kezdett alkonyodni, így jótékony homályba burkolózhattunk, ezt az utcai 25 wattos hunyorgó világítás csak fokozta.

Ezen blogon sokszor megírtam már, hogy a különböző hőmérsékleti-, és páraviszonyok hogy tudják befolyásolni a hangszereket és bennünket is. A tömeg úgy-ahogy várakozóan nézett, miután összeszedték magukat. Nekik is hideg volt ám. Egyesek kimondottan a hivatal felé bámultak, biztosan tudták mi vár rájuk odabent. Belekezdtünk hát, de hogy mi jött le belőle a közönségnek, hááát az egy jó kérdés. Viktor első és egyben utolsó előadása volt Zsombor kísérete – furulyán. Elmondása alapján úgy érezte magát, mint egy elsős iskolás előadáson. A gyimesi és a somogyi dallamok amúgy sem az általános iskola első osztályos tananyaga. De persze N.Csabit és engem sem kellett félteni, mert a hideg miatt úgy másztak a hangok, mint a lusta gyíkok, ráadásul a kezem kezdett erősen hozzáfagyni a húrokhoz. Számok végén elszórt taps, az is legfeljebb azért, hogy legalább megint eltelt egy kis idő. Kínkeservesen küzdöttük ki magunkból illetve a hangszerekből a hangokat, és nagyon örültem, hogy a 15 perces előadásunknak vége lett, és bemehettünk a melegre. Az ablakból néztük a folytatást, ami valami szürreális képbe folyt bele.

Levonulásunk után a helyi férfikórus állt fel, több sorba, ruházatuk sötét ballonkabát vagy hosszú bőrkabát, fekte kalap, esetleg szőrmesapka, szemüveg. Tisztára, mint valami tartalékos munkásőr század vagy valami kivégzőosztag. Velük szemben a hozzátartozók. Tudtuk, hogy valami nagy dolog történik itten. Hát nem csalódtunk. A kórus elé kiállt a karmester, SZTK szemüvegkeret, oldalra csapott sapek és szürke ballonkabát, behúzott öv. Egy-két-há’-és…

A férfikórus mögül felhangzott a cd lejátszóból a Szózat, zenekari változata. A keresztesi kórus szépen elkezdte énekelni a dalt, majd gyanúsan új, sokkal tisztább hangok keveredtek az előadás alá. A cd-n ugyanis egy férfikórus is énekelte a Szózatot, de a keresztesiek valahogy elnyomták. Egyelőre. Csak azért hallhattuk, mert a kórus mögött hallgatóztunk. A karmester hűen vezényelt, az előadás pedig kezdett szétfolyni, mintha egy hosszú lecsengésű kórus effektet helyeztek volna rá az előadásra – hardveresen! És közeledett a végső „élned, halnod kell”. A karmester valamit észlelhetett a visszhangokból, mert heves mozdulatokkal próbálta helyes mederbe terelni az éneket, de mindhiába. A kórus fékeveszetten dalolt, aztán a karmester felvonta a vállát, intett egy látványosat a kórus felé (kábé a „hülyék!” tartalommal), majd eltávozott balfelé, bőven a dal vége előtt. Aztán a  kórus befejezte: Íítt-éé-é-ln-eed, haa-aal-nood kee-eel, és mivel ők elhallgattak, a még mindig játszott cd-ről felharsant a szimfonikusok és a honvédség férfikórusa: Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell…

A kórus tagjai fél másodperc alatt napirendre tértek a probléma fölött, és nem zavartatták magukat, hogy sokkal hamarabb befejezték az éneket, és az sem, hogy még ment a cd-ről a dal. Minden tagja úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy igyanak valamit, és mint a siserehad özönlöttek be a családtagokkal és vendégekkel együtt a szesz-piramishoz. A korábban ex-munkásőröknek vélt kabátosok a fényben dermesztő metamorfózison estek át: akkorra már leginkább a Magyar Háborús Bűnösök Szövetsége tagjainak tűntek. Vajon a fegyvereket is a hivatalban tárolták? Mi óvatosan hátráltunk, helyet adva a fogyasztásnak. Ha hiszitek, ha nem úgy hirtelen, nekivetkőzés nélkül a kabátos, kalapos had két perc alatt kinyírta az összes kerítésszaggató pálinkát, cherry brandy-t, unicumot és hajós szeszes italt… és ha nem sietünk el onnan a kocsiból talán még az akkumulátorsavat is leeresztették és megitták volna.

Néha nehezen megy az írás, az utóbbi napokban eléggé le voltam strapálva, úgyhogy bocs a késésért.

Kilencre nagyjából beszereltünk és be is lőttük a hangot. Időben abba kellett hagynunk a színpadi munkálatainkat, mert a szigorú házirend nem adott lehetőséget arra, hogy pl. a korábban érkező vendégek hallgassanak ezt-azt. Nem volt ugyanis elzárható a terem, az érkezők szabadon lézenghettek ki. A vip részlegben hátul lélekben felkészítettük egymást, a magam részéről brutál erejű rum alapú koktélt ittam, rég nem látott unokatesómmal beszélgettem, időnként pedig a bohócliga DVSC-Honvéd meccsét néztem. Egyszer egy felfedező útra is elindultam, de egy olyan terembe értem, ahol igazi tuc-tuc house ment, úgyhogy riadtan menekültem vissza…

Az utóbbi idők koncerthiányos időszaka jó lehetőséget adott nekünk arra, hogy új számokat próbálgassunk, csiszolgassunk, néhány közérthető és ismert feldolgozást vigyünk a számok közé. Ha valakinek nem lennének ismerősök, akkor a Morrison’s-ban három ilyen szólt. Volt egy Jimi Hendrix Voodoo Child, egy RATM Killing in the name és egy Faithless Insomnia feldolgozás. Mint fentebb írtam ugyan a közönség kap egy A-t, de a feldolgozásoknál valahogy többnek éreztem a táncot és az eleresztett jókedvet. Nem tudom, ki kéne találni valami pre-abc betűt.

A szezoneleji fáradtság, eltunyulás és semmittevés elűzésére a lehető legjobbkor jött a fellépés. És természetesen azért is, mert egy valamirevaló posztot sem tud az ember írni, ha nincs miről. Nem akarlak benneteket fárasztani az üres időszakokban mindenféle önéletrajzi adatokkal, persze nem azt mondom, hogy nem lesznek olyanok, mert de. Szóval vége a kényszerű hallgatásnak, elindult a Kerekes Band koncerthadjárata és felpöröghet a blog is…

Akárhogy is, sajnos a napi helytállás, meló nehezen engedi, hogy felhőtlenül induljak a zenei évadnak. Ezért úgy határoztam, hogy akkor is az ágyban maradok reggel, ha már a jóérzésem is tiltakozik. Takarítani is kellett volna, meg falat festeni is, meg még nemtommit, a lényeg, hogy 8-kor felkeltem… Oké, tudom, az még korán, de nekem az már késő. Délután, indulás előtt is visszakényszerítettem magamat az ágyba, hogy csakazértis aludjak, de legalábbis alfa állapotban lebeghessek. Hihetetlen, de pl. olyankor sokkal jobban kihallatszik a rádióból szóló zenékben egy-két extra, úgyhogy javaslom mindenkinek.

Az út időben kb. három, három és fél órás lett volna a gps szerint, ezen csak a pesti forgalom változtatott. Az út jól telt el, azon is gondolkodtunk, hogy régebben mennyire elszörnyülködtünk, ha 300 km-re vagy távolabb kellett menni, most pedig szinte észre sem vettük a távolságot. Hát kérem, ez fejlődés. Kevesebb fejlődést tudtam felmutatni a fantasy karakteremet illetően: csontváza, pókok és vérszívó denevérek kalapáltak el szinte minden küldetésben, úgyhogy elég hamar megállapítottam, hogy ha valami ki tudja hozni az állatot az emberből az a számítógépes játékok. Illetve még az értelmezhetetlen minisztériumi adatkérések, de ez jelenleg nem tárgya a posztnak.

Úgy gondolom Egernek nagy szüksége van egy igazán színvonalas, odafigyelős, beülős-táncolós és nem utolsó sorban koncertezős helyre. Biztosan állítom, hogy olyan jelenleg nincs. Valahol álmaimban egy olyasmi hely képe lebeg előttem, mint a veszprémi Expresszó. És most itt nem reklám következik, mert a tánctér, a színpad, az itallap, a fotelek, a díszlet és a világítás is perfekt volt, de minden zenekar álmaiban fordul csak elő, hogy a backstage-ben sörrel, ásványvízzel és szendvicsekkel várják. Hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy az elmúlt öt-hat évben hol vártak így bennünket, de az fix, hogy egy kezem elég lett volna a számoláshoz.

A felsőbb szinten valahol színházi előadás zajlott, ezért a beállás csak kilenc magasságában kezdődhetett. Addig természetesen a már megszokott ökörködés, szörnyirtás és időtöltés várt ránk. A beállás jól ment, a színpad kompakt és átütő erejű volt, a hangszerek hibátlanul szólaltak meg. Egyetlen problémát csak az a vörös színű reflektor jelentett, ami a fejem magasságában kb. 50 cm-re meredt az arcomba, ezzel teljes vakságra kárhoztatva. De erről még később. Beállás után még rendezetlen rokoni szálakat rendeztünk, természetesen grófi vonalon, de meghívásunknak eleget téve a backstage-ben megjelent a jónevű török Őgnep 41 zenekar is, és néhány számot játszottunk együtt ütősökön és cselesztán…

Tizenegy magasságában színpadra léptünk és meglepetésemre sok embert véltem látni a tánctéren. Azért „véltem”, mert az előbb említett refi olyan fénykört küldött elém, hogy még a húrjaim és a vonóm is izzott, alig láttam így valamit. Valószínűleg ezt az irányítótoronyban is észlelték, mert a koncert második felében hirtelen lekapcsolták. Igaz addigra már szakadt rólam a víz, bár lehet, hogy az már az ugrálás és a jókedv számlájára írható. Zsombor megkérdezte, hogy mennyien voltak a múltkori utcazenész bulin, és rengeteg kéz lendült a magasba, ami gyakori jelenség maradt, mert mindenki jól érezte magát és táncolt és mozgott. Úgy éreztem mi is jókedvűen és teljes átéléssel zenéltünk. Jó, a betanult tánc-koreográfiát most nem adtuk elő, viszont ismét lépéseket tettünk egy újabb énekhang megszólaltatására… De természetesen a jókedv nem maradhatott meg: az utolsó előtti szám közben úgy elszállt a színpadi áramellátás, mint a huzat. Ott álltunk, (Zsombor és N.Csabi rutinosan levonultak) illetve álltam, mint egy rakás szerencsétlenség és kerestük a problémát, Zsombor szerintem egy pillanatra meg volt győződve arról, hogy azért szállt el a rendszer, mert ő túl hangosan üvöltött bele a mikrofonba, Viktor meg azért aggódott, mert azt hitte, hogy a spéci fénytechnikája miatt történt a baleset. Aztán később kiderült, hogy rendszerszintű problémával állunk szemben – a türelmetlen özönség moraja közben hallani vélt szakkifejezéssel élve valami szubvégfok csendesedtt el. A közönség soraiban rejtőző kémeink jelentése szerint a jelenlevők között a következő párbeszéd zajlott le:

-        Nema ző hibájukk.

-      He…?

-     Már kicserélték a rencert, de azóta ők a zelsők, akik leverik a bisztosítékot!

Na, szóval ilyen dolgok történtek Veszprémben. Két ráadás után pakolás, élmények ízlelgetése, hibák kiértékelése és egy emlék: tavaly épp Veszprémben szoktam le a kóláról, tegyetek ti is így.

A veszprémi beszámoló előtt ajánlom a következőket. Magyar termékek :)

 ÉS MEGINTCSAK AJÁNLANI TUDOM A TÖBBI SZERZEMÉNYEIKET!

Kedden déltől már az utazás és a felszerelések elhelyezésének lázában… hát igazából egyáltalán nem égtem. Időben összeszedtük önmagunkat, majd a hangszereket és elindulhattunk a Duna TV-be, egy újonnan induló műsorba egy fellépésre. A kedélyeket csak az borzolta, hogy otthon még hét ágra sütött a nap, még pólóra is vetkőztem, aztán elhagyva az Eger táblát gyakorlatilag végig egy összefüggő felhőtakaró alatt haladtunk.

A Duna TV székházába vegyes érzelmekkel léptem be. Jártunk már ott néhány alkalommal, zenei versenyeken vettünk részt, és egy-két igazán ökölbeszorulós, rossz emlék kapcsolódik a helyhez, de ezeken lendületesen továbbléptem. (Majd ha egyszer az önéletrajzi blog-monográfiámban odaérek, akkor kifejtem a rossz emlékeket is.) Sok ember forgolódott az aulában, legjelentősebb részük valamilyen munkatársi pozícióban volt jelen. Bepakolásunk után egy rövid eligazítás következett. Előtte bevallom, nem tudtam sokat a felvételek rendjéről, az is meglepett, hogy másik együttes is lesz, sőt még egy mesemondó úr is szerepelni fog. Utána is maradtak homályos zónák, amiket magamban megpróbáltam kreatív programalkotással kitölteni. Ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy az üvöltözős idegesség határáig eljutva álldogáltam, mondjuk ki: szerencsétlenkedtem a stúdióban. Valahogy pont olyan hely lett kitalálva nekem, amin mindenki keresztül akart menni, aztán erre álltam, aztán arra álltam, aztán a munkatársaknak beleakadt a cipője a kábelembe, aztán mikor az én hangbeállásom lett volna, pont akkor lépett elém egy szerelő, és 10 centire tőlem kezdett el egy reflektort szerelni. Na az tényleg mókás volt. Képzeljétek el, hogy van egy terem, ami majdnem magasabb, mint hosszabb, a plafonról sínekre szerelve lóg több lámpa, reflektor, sötétítő lemez és még nem tudom mi minden. De piszok magasan. Valamilyen motorral lehet meghajtani a felfüggesztésüket működtető mechanizmust, amit most úgy képzeljetek el, hogy egy akkus csavarhúzóra rá van erősítve egy majd’ 3 méteres rúd és azzal forgatják meg a megforgatandó részegységet… szóval jáj.

Aztán ott volt a monitorládák problémája, hogy három útból mindössze kettő élt, ami pontosan azt jelentette, Hogy Zsombornak és nekem közös hangunk volt és hogy Zsombornak az még halk volt, nekem meg már hangos. Ez azt jelentette, hogy ha emeltette a hangerőt, akkor a totális felajzás határáig jutottam, ha pedig csökkenteni akartam volna, akkor nem hallott semmit… Volt egy kis ládasakkozás így. Közben hangbeállás, fénypróba, kamerapróba, senki nem értette a másik szavát, kezdett igen mókás színezetet kapni a dolog.

Amúgy a műsor – az Ethno Klub – velünk is foglalkozó adása március 6-án kerül adásba, valamikor dél után fél egy körül. Benne lesz az Üsztürü és egy mesemondó valamint mi. A mi részünkről tudok írni még egy keveset. Négy számot játszottunk el: volt a Csángó boogie, egy JH feldolgozás, a Dervis és a Szantofer számok. Majd meglátjuk, hogy néz ki a képernyő másik oldaláról. És volt egy beszélgetés Viktorral és Zsomborral a világzenéről, egy-két furulyáról és hasonló dolgokról. De ha megnézitek a műsort, majd magatok is megfelelő képet kaphattok. Minden szempontból.

A felvételi munkálatok velünk kezdődtek, de a díszletezés miatt a cuccainkat bent hagytuk az utánunk következőknek. Ez lett a vesztünk, mert irtó sokat kellett várnunk, és noha a Duna TV műsorait kedvelem, az aulába kiaggatott tévéken mégis inkább a BL meccset néztem volna. Merszem persze nem volt, hogy megkérjem a biztonságiakat, hogy kapcsoljanak már át. Később kiderült, hogy a legfőbb vezető is ott tartózkodott a környéken, úgyhogy talán nem is baj.

Mivel csak a mi részünket láttam-hallgattam, sokat nem tudok arról, hogy milyen lesz a műsor, de majd kiderül március 6-án. Mindenesetre a kezdeményezés, az ötlet jó, remélem találnak sok jó anyagot a műsorba.

UPDATE! - Nem kerül adásba... No comment. 

Egy saját mű. Zene és video egyben, továbbá hangulati elemként vadnyugat, betyár és törvénytelenség valamint tánc :)

Vajon ki találja ki mikből áll a zene?

Nem sokkal 18.00 után érkeztünk meg a Millenárisra, előtte persze keringőztünk a környéken valamire való parkolóhely után kutatva. Miután egy parkoló-garázsban sikerült megállnunk és átöltöznünk, a jelölteknek járó kék, csuklóra erősíthető belépő átvétele után máris a magyar zenei és mint később kiderült nem csak zenei celebei közé kerülhettünk. Kevesen voltunk még, de az idő előre haladtával egyre nőtt a résztvevők száma: voltak ugye díjazottak, voltak átadók és voltak fellépők, no meg rendezők, akiknek a nyakában olyan hülye kis névtábla lógott hosszú madzagon.  Viktor megjegyzését osztanom kell, hogy nem hiába írták ki, hogy 18.00 körül legyen az érkezés, mert sokan úgyis késtek. Mondjuk ezzel csak az volt a baj, hogy addig az időben érkezők látványosan tehették a semmit… Szerencsétlen biztonságiakat pedig azzal kergette az őrületbe a tömeg, hogy ide-oda áramlott anélkül, hogy pontosan tudta volna merre kell mennie.

Bevallom őszintén eléggé kutyául éreztem magamat, kábé mint püspök a kupiban. Nem a tömeg nagysága zavart, hanem inkább az összetétele: iszonyú jó nők mellett iszonyúan kinéző nők, szétcsúszott fejű rockerek, pornószínésznők, legutolsó divat szerint öltözött nemtudomkik és egyéb arcok valamint csak számomra ismeretlen előadók. Azt is bevallom, hogy ezért inkább a repi vörösbort kortyolgattam. Ilyen zavart állapotban még egy valamire való mondatot sem tudok összehozni, így még a többiekkel sem tudtam normálisan beszélgetni, igaz volt olyan hangzavar, hogy csak na. A feszültségem akkor hagyott alább, amikor a stúdióvá átalakított előadó terembe beléptünk és elfoglalhattuk a helyünket.

Már a múltkor jól megismert hangulatfelelős dirigált megint, hogy most akkor ez és ez várható, ekkor és ekkor ezt tegyük, és időnként még dalra is fakadt… Becsúszó szerelés, lábat talált, sárgalap. Sokáig nem tudta hergelni a tömeget, mert az élő adás nem engedhette meg a csúszást, így hamar le lett keverve, hogy elkezdődhessen a várva várt só. Nem is olyan régen pont ott, ugyanabban a teremben léptünk fel, és akkor azért jóval nagyobbnak tűnt. Persze nem voltak mindenféle díszletek, trapézok, csilliárd forint értékű fénytechnika és állványok felállítva, és a közönségnek sem lettek kitolva a székek akkor. Így kissé zsúfolt érzete volt az embernek, és semmivel nem lett oldottabb a hangulat attól, hogy centikre mászkáltak tőlünk a híres előadók. Itt meg is jegyzem, hogy hiába szeretnék az előadók, díjátadók monológjaiból, párbeszédeiből idézni, az ugyanis lehetetlen lenne, mert semmi érthetőt nem hallottunk. A terem hangosítása valahol a kurszki páncélos áttörés zajszintjét közelítette meg és az előadás végéig olyan is maradt. Büntető, értékesíti a Firkin.

Szóval ott üldögéltünk a kiosztott helyünkön, vártuk a történéseket, amik eléggé sajátosan jelentek meg, pontosan olyan hangulatot varázsolva az egész díjátadó ceremóniának. Bedobás, majd azt követően szinte rögtön szöglet a hazaiak térfelén. Rögtön ugye, ha jók az értesüléseim, ott volt a The Idoru, akik nyertek is, de pont nem az a csapat amelyik a nyertes albumot feljátszotta. Ehhez képest kicsit visszás volt az ünneplés. A partjelző lest int. Vagy említhetném éppen Mókust, aki a kategóriánkban nyert, de bevallom őszintén, azt sem tudom kicsoda és mit tett le az asztalra, pedig azt gondoltam tájékozott vagyok. Néha az egyes kategóriák úgy voltak összevonva, hogy a bennük szereplő jelölteknek közük alig volt a kategóriához. Na és hát az egyes díjátadók illetve a közreműködő zenészek is! Nem tudom a tévében mennyi jött át, de gyakorlatilag az első sorból üldögélve minden apróság élesen rajzolódott ki előttünk. Aut Caesar, Auth Csilla. Vukán György valami hihetetlen sértődött arckifejezéssel nem-konferált fel senkit, Szinetár Dóráék duettje alatt a háttérben ülő billentyűs úgy lapozgatta a partitúrát oda-vissza, mint aki nem tudja hová cseppent, Ákos pedig élesben pacsizott le a zenészekkel… Értem én, hogy egy Fábry kaliberű megmondó vagy egy zeneileg sokat az asztalra letevő név dob a rendezvény szintjén egyet, de hát az Espé és Blek íi blek bakik után hááát, majdnem megszakadtam. Az egész előadásra akkor került fel a pont, amikor  az egyik szám playback-ről ment és a szaxofonos később kezdett el játszani, mint ahogy a zene elkezdődött. Piros lap, kiállítás. Vicc.

De hogy jót is említsek, számomra két előadás komoly színvonalat képviselt. Az egyik Harcsa Veronikáé a másik pedig a Turbo zenekaré volt. Ha ők nem lettek volna, akkor szerintem az egész rendezvénynek lőttek volna. A díjjak átadása után némi tanácstalanság hatalmasodott el a tömegen, sokan el is távoztak, azonban a szokásos vacsi nem maradhatott el. Átvonultunk a Csodák Palotájába és jóízű, baráti hangulatú levezető beszélgetéssel búcsúztunk a mérkőzés végét jelentő sípszó után.

Az alábbi linkeken beszámolókat olvashatunk, láthatunk.

cikk #1

cikk #2 (jó, jó, igazából blog)

Ez az alábbi történet hihetetlen, de igaz. Magam sem tudok napirendre térni a véletlenek ilyen durva egybeesésén Valószínűleg nem véletlen lehetett a dolog. E bejegyzés egy borkóstoló után fogalmazódott meg bennem, ahol azzal szembesültem, hogy a bemutatkozó borász a borait az Aranycsapat egy-egy tagjának szentelte. Szóval álljon itt a Kerekesről, az Aranycsapatról és a véletlenekről egy történet.

Néhány évvel ezelőtt Esztergomot erősítve részt vettünk a koronázó városok találkozóján, Angliában, azon belül is Canterbury-ben. Európa szinte összes olyan városa – illetve képviselője - ott volt, ahol annak idején (illetve helyenként ma is) királyokat koronáztak. Jó hangulatú csapattal indultunk, még jobb hangulatban érkeztünk. Ha jól emlékszek a találkozó valamikor novemberben lehetett, mindenesetre úgy fújt a szél a tenger felől, hogy ottlétünk alatt minden nap szétfagytunk. Az az 5 fok szélben -5 foknak tűnt.

Amúgy a találkozót úgy kellett elképzelni, mint egy nagy középkori vásárt. Minden város a saját országa nevezetes áruit kínálta: mi bort, ilyen-olyan húsokat, kolbászokat, népi ruhadarabokat stb., de a franciák biosajtot, a németek mittoménmit és így tovább. A mi szerepünk az volt, hogy zenénkkel vidám hangulatot teremtsünk a vásárlóknak. Erre a célra fel is állítottak egy pavilont, de a hangosítás kábé nulla volt, itt-ott beesett a szomorú eső és egyébként a kutyát nem érdekelte, hogy milyen előadás folyna éppen ott.

A nagy küszködések, pakolások és forraltborozások között azért akadt némi semmittevésre alkalmas idő: ilyenkor elindultunk mindenféle irányokba sétálni, nézelődni. Felejthetetlen volt pl. az, amikor a sok egyen-angol-lány között megláttunk végre valahára egy szemrevalót, és magunk között meg is dicsértük, mire hátrafordulva közölte, hogy kedvesek vagyunk, de ő is magyar…  aztán pár napig ő lett az idegenvezetőnk.

Szóval egy ilyen sétánk egy közeli parkon keresztül vezetett. Korábban nyomott hangulatunkat némileg oldotta, hogy időnként előbújt a nap és akkor valahogy minden vidámabb lett körülöttünk. A park fa épületeinek falán kétféle eligazító tábla volt felaggatva. Az egyiken ez állt: „A park területén tilos a labdajáték. Bla-bla-bla … A büntetés 50 font.” Ez ugye nem vonatkozhatott ránk. A másikon pedig: „A park területén tilos alkoholt fogyasztani. Bla-bla-bla  … A büntetés 50 font.” A dobozos guinness sörrel a kezemben, igen lapos pillantásokkal sunyultam a többiek között, mikor az első tiltás valahogy átütötte a valóság szövetét és egy focilabda képében anyagiasult univerzumunkban. De tényleg. Egy igazi, klasszikus focilabdát pillantottam meg magasan előttünk, egy fa ágai közé beszorulva. Piszkosul magasan. Mutattam is a többieknek, hogy né’, és hogy de jó lenne focizni, ugye, de én fel nem mászok oda érte, az fix. Na több se kellett Barsi Csabinak, aki levette kabátját és pár perc alatt már a fa tetején figyelt lefelé, kezében a labdával. Nagy öröm volt az nekünk, amikor mindenféle tiltás ellenére ott rugdostuk egymásnak és az árusok sátrainak a labdát. De a különös véletlenek még csak most kapcsoltak a legmagasabb fokozatba!

Egy kis idő után valahogy félrepattant valamelyikünk lábáról a labda és a park ösvényén elgurult. Az ösvényen épp két idős úr battyogott felénk, majd az egyik, ha jól emlékszek visszarúgta. A csapatunk vezetője pedig hangos köszöntéssel fogadta a Buzánszky Jenőt és Grosics Gyulát. Angliában. Canterbury-ben, egy park közepén, egy talált labdával a lábuk alatt. Mondtam is Barsinak, hogy figyelj, szerezz autogramot az öregektől, mert ez már nem véletlen…

A két élő legenda ellátta kézjegyével a labdát, készültek fotók is, azok pedig minket is és egymást is ugratták. Akkor derült ki, hogy ők pedig éppen Király Gábor ex-válogatott kapus, akkori Crystal Palace játékos meccsét nézték meg, és ellátogatnak a mi vásáros rendezvényünkre is.

Akárhogy is nézem ennyire egybefüggő véletlen-sorozat nincs, úgyhogy itten kérem felsőbb hatalmak rendezték a dolgokat. Mára ennyi varázslattal tudok szolgálni.

Az Ifiház portaszolgálata remek hely volt.  Nem csak azért, mert fizetést kapott az ember, hanem azért is, mert oda járt a fél város művelődni, így sok érdekes és – maradjunk annyiban – furcsa emberrel találkozhattam. Hosszú hónapok alatt sikerült néhány típust megkülönböztetnem közülük: volt közöttük rengeteg táncos és népi fej, népzenész és pusztán csak táncházba járó. Nem feltétlenül egyenlő arányban. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy volt lehetőség gyakorolni, volt lehetőség olyan emberek között mozogni, akik nem néztek rád úgy, mint egy különösen ritka rovarra.

Borzasztóan tudott idegesíteni két dolog: az egyik az, hogy ha azt mondtam, hogy néptánc, akkor az emberek nagy része rögtön „ihaj-csuhaj” meg „recece” szólásmondásokkal valamint idecsapok-odaugrok hülyéskedéssel próbált közeledni, vagy kiröhögni. A másik társaság a mai napig létezik – ők azok, akik nem képesek különbséget tenni hegedű, brácsa és kontra között de mégis előadják a nagy tudóst, mintha. Ezeket most nem tudom miért írtam ide, de ettől még igazak.

Szóval próbák, idegesség, eleinte titkolózás majd a hangszer rejtegetése és titkolózás. Igen, mert otthon sem akartam felfedni, hogy mivel foglalkozok. Maradjunk annyiban, hogy valamikor régen akartam foglalkozni zenével (bevallom basszusgitárral), de az otthoni szülői elbeszélgetések mindig abba az irányba fordultak, hogy először tanulás. Na, gondoltam magamban, már vagyok eléggé felnőtt, hogy azt tegyek, amit akarok, a fizetésem egy részét tán csak arra költöm amire akarom, na! Egyébként pedig brácsaórákra, igen.

Eleinte még hangszerem sem volt. A zeneiskolától kölcsönöztem egy példányt, de mint korábban írtam, finoman szólva sem volt csúcstechnika. És hol voltam még akkor az olyan tudományos szintű ismertetektől, mint pl. a húrok típusának megválasztása… Az első nagy mágia az volt, amikor láttam, ahogyan hangol a tanár, de csak úgy, hogy a húrokat egymás után meghúzta. Most már tudom, hogy egymáshoz lőtte be őket, de az akkor maga volt a csoda. Ráadásul egy idő múlva már szükségét láttam annak is, hogy legyen saját hangszerem. Franc akart foglalkozni a leltárral, meg nyilvántartással és bérleti díjjal, inkább magamnál – illetve egyelőre az Ifiház szekrényében – tartogattam volna. Aztán nagy nehezem elérkezett az a pillanat, amikor sajátomnak nevezhettem egy hangszert. Még neve is volt, amit előző gazdája elődje adott neki: „Búgócsiga”.

De ez csak a történet egyik oldala, hisz szó eddig nem esett a Kerekesről. Eleinte nem nagyon akaródzott menni a dolog. Először is néha azt se tudtam mit, hogyan és mikor kell fogni úgy, hogy az jó is legyen a többieknek és ne statáriális ítéletet mondjanak az egészről. Azért gondolom volt olyan pillanat is. Másodszor én magamról jól elgondoltam, hogy majd jól szétkontrázom a világot és olyan vonós bandám lesz, hogy csak na. Ezzel volt baj, konkrétan az, hogy piszkosul nehéz és dögunalmas egy szál magadban kontrázni bele a vakvilágba. Akadt egy-két zenész, de nehezen lehetett megoldani időben a próbákat. Harmadjára meg ott volt az a fene nagy frusztráció: moldvai zenében kontra???

folyt.köv.

Öregkorom szép emlékeit idézi az alábbi szerzemény. Volt, hogy végtelen ismétlésre állítottam a lejátszót és csak ez ment. Ez amúgy más dalokkal is előfordult. Többször is.

A kezdés is a video része. Nyilván.

 Kell egy valamirevaló zongora hangzás nekem is...

Na, csak megtaláltam a kerítésről a képet. A birkákat képzeljétek mellé :D

A másikhoz hozzáfűzni valóm sok nincs...........

Újabb zeneajánló. Nagyszerű, igényes, sokatmondó és/vagy tréfás tartalommal!

Valahogy a késői időpontban kezdődő fellépések nyomott hangulatúvá tesznek, és ezt még egy hastáji probléma is súlyosbította. Nem az a szaladós, hanem inkább az a malomkőszerű, amitől se lépni, se ülni, se semmit csinálni nem lehet. Ha aludni próbáltam a kocsiban, akkor az volt a baj, ha felültem akkor az, ha pakoltunk akkor meg az… Na jó, nem nyavajgok, egy kevés borral, majd kávéval aztán pedig pálinkával próbáltam kinyírni a problémát, kis sikerrel. Többen meg is jegyezték, hogy nem voltam teljesen feldobva: hát ezért. Hú de jól belevágtam a közepébe...

Szóval jó hamar megérkeztünk a helyszínre, ahol már az előttünk fellépő csapat rendezgette a felszereléseit a másfél méter magas színpadon. Ilyen színpadunk, ilyen magasságú azt hiszem egyszer volt, valamikor Spanyolországban, Illora-ban, ahonnan Viktor cintányérjai nemes egyszerűséggel zuhantak alá. Na itt most ilyen nem történt, de a magam részéről nem nagyon akartam a színpad széléhez közeledni, nehogy beszédüljek a tömegbe, de már megint elkalandoztam.

A Fáklya Klub, valaha kiemelkedően híres intézmény magán hordozta az elmúlt rendszer minden klasszikus jellegzetességét. Egyenes falak, műmárvány, tiszta SZOT Szálló hangulat a 80-as évek közepéből, és a bárpultot még csak akkor kezdték feltölteni. Kis átszámolás és egyeztetés után kiderült, hogy igen korán érkeztünk, vagyis későn kezdünk, kábé háromnegyed 11 felé, ezért fél nyolckor fogtam magam és könyvszerző útra indultam. Ha ott kellett volna maradnom és ülnöm 3 órát tétlen, bizisten zen állapotba merültem volna, vagy éppenséggel nem tudom, úgyhogy tényleg gyorsan leléptem. A könyvesboltban találtam magamnak igazi jóféle fantasy novellát, egy brutál tejeskávé elfogyasztása mellett olvasgattam a könyvesbolt kávézójában, így a feszültségem eléggé lenyugodott, a hasam kevésbé. Tudom, tudom, mi a bánatnak iszik az ember olyat olyankor? De jó volt na! Kilenc körül visszaértem, guttenbergék azután kezdték a maguk előadását. Ismerősökkel beszélgettem, pálinkát ittam – kivételesen nagyon jót, és jobban is lettem – amikor elérkezett a színpadra lépés pillanata.

Nem azt a verziót kaptuk, hogy a két koncert előtt beállhassunk, hanem a mi előadásunk előtt volt a beállás, hangolás. Már a folyosón is éreztem, hogy hűvös volt, de színpadon markánsan hideget éreztem. Ez azért töltött el bizakodással, mert tapasztalataim szerint a hűvös légtérben jobban akarnak a tömegek mozogni, és rólam sem fog szakadni a víz, meg roppant gyorsan felmelegedik a zárt térben a levegő. Ezt az érzésemet a reflektorok némileg cáfolták amik LED-esek voltak, így fényük vakító volt, ellenben cseppnyi meleget sem sugároztak. A beállás elég jól ment, a színpadi felszerelés is jól szólalt meg, így hát elkezdtük.

Szerintem egy jó másfélórát nyomhattuk, nem emlékszek pontosan. Azt tudom, hogy elég sokan összegyűltek a teremben, és szinte azonnal táncra kaptak előttünk. A nagy homályban sajnos alig láttam hátrafelé, ráadásul a reflektorok fényereje ezt a homályt virtuálisan még meg is sokszorozta. Azt már észre vettem, hogy egyre nagyobb a száma azoknak, akik a Kerekes fellépéseire járnak, mondhatnám azt is, hogy valamiféle tábor vagy törzs-tagság kezd kialakulni. Nagyon helyesen. Ezt most nem viccből mondom, hanem pl. egy szerintünk gyengébb bulit is el tud vinni egy hangadó közönség, főleg ha minél nagyobb. Ennek a bulinak mondjuk nem nagyon kellett ilyen segítség, a tömeg szerintem jól érezte magát. És igen:  azokat a pillanatokat szeretem a legjobban amikor néhány pár egymáshoz simul és csókot vált. Ha ezt elértük, akkor már elmondhatjuk, hogy ez már valami. És ilyen most is történt, több is. Szóval jó hangzás befelé, video vetítés mögénk, a plafonon nemtommilyen mintázat, öt zenész és rengeteg mosolygós arc velünk szemben - ideális idénynyitó mérkőzés volt. (A sziveszteri buli most nem számít!)

Azt terveztem magamban, még jóval a koncert előtt, hogy most majd jól fellépek, de sajnos ez nem jött össze, de ígérem, olyan bulik vannak kilátásban, hogy nem győzzük, nem győzöm majd bepótolni. Majd meglátjátok.

Ismét az angolszászokhoz megyünk. Hallgassunk meg néhány punk-rock önkifejezést:

Vívódtam, vívódtam, aztán egyszerre két video is jöjjön - gondoltam. Nem tudom, egyértelműen alap, és mindenkinek ismernie kell őt/őket:

Egy alternatív megoldás, nekem bejön. Ha nem menne az előadó, akkor ez a live felvétel segíthet még:

ÉS ha még belefér, akkor szentmihályra is nézzünk el :)

Vigyázat, hosszú poszt!

Sokan kérdezték tőlem, hogy milyen módon lettem a Kerekes tagja, hogy kerültem az együttesbe, hogyan indult ez az egész nekem? Hát álljon itt a történet, igaz, nem biztos, hogy már teljesen vissza tudom adni, mert eléggé elejéről kell elkezdenem. Ha valaki ki tudja egészíteni, hát rajta.

A történet a középiskolában kezdődött. Vagyis nem egészen, hanem azzal, hogy apai nagyapám hegedűjét megláttam a kezében, és noha tisztelettel meghallgattam amit játszott, valahogy nem akaródzott a kedvencemmé válni a hegedű, inkább elfutottam volna a hangjától. A hangszer mentségére legyen mondva, hogy semmilyen más hangszer sem. Szóval nagyapám hegedült, amúgy nem rosszul, apám meg gitározott, azt nem tudom mondjuk, hogy mennyire volt profi, a zenei farbarúgás gyakorlatilag kimaradt az életemből. És akkor most kanyarodjak vissza a középiskolához.

Kábé tizenhat éves lehettem, amikor Tyella barátom (tisztességes polgári neve Egri-Nagy Attila) megkérdezte, hogy nem gondolkodok-e a néptánc tanulására, esetleg egy megalakulás előtt lévő csoport - Táltos NTE - tagja nem akarok-e lenni. Mondtam, hogy végül is miért ne? Azelőtt nem nagyon érdekelt se a tánc, se a néptánc, az igazat megvallva még egy valamirevaló zenei irányzat elkötelezett hívének sem mondhattam magam: nem voltam kispálos, nem voltam depeche-es, se rocker, meg leginkább semmilyenes sem, úgyhogy egyik zenei irányzathoz kapcsolódó szubkultúra sem tudott befolyásolni. Így visszaemlékezve az üresség csak arra várt, hogy valami feltöltse.

Ott lebegett tehát a kérdés a levegőben, és hát belevágtunk. Táncoltunk, táncolgattunk, alapvetően erdélyi dallamokra, konkrétan széki és mezőségi táncokat. Sokan az alapítók közül ma már komoly tudással rendelkező táncosok itt-ott, van aki tánccsoportot is vezet, szóval ügyesek voltak. Magamban pedig a szorgalom teljes hiányát véltem felfedezni, legalábbis lábtechnikailag és állóképességileg, de már akkor megfogott valami hátborzongatóan furcsa dolog, amit akkor még nem tudtam hova tenni és pár évvel később jelentkezett, de akkor komolyan. A furcsa dolog egy hangszer hangja volt, pontosan a mezőségi háromhúros kontráé… Most nem akarok itt belemélyedni a tánclépésekbe, a lényeg számomra a szokatlan zenei ritmika volt, az, ahogy a kontra zengett-bongott és atompontosan nem azt játszotta, amit az ember zeneileg képzetlen füllel várt volna. Egyszóval azonnal megtetszett, de ugyan még nevén nem tudtam nevezni az érzést, csak feszt az zavart, hogy áll az összes szőr a karomon, és időnként idétlenül vigyorgok.

Aztán a szorgalom hiányában valahogy elment a kedvem az egész táncolósditól, ráadásul felvételi az egyetemre, ötödév, valahogy kilúgozódott belőlem a zene is. Igaz akkor már pislogtam mindenfelé, milyen nem trendi zenékkel lehetne töltekezni. Maradjunk annyiban, hogy megtaláltam, és az bőven pótolta az egész mozgás-zene hiányomat. Mondom, ott volt a tanulás, ráadásul az egyetem nappali szakára nem vettek fel, csak levelezőre, úgyhogy tanulás mellett elkezdtem dolgozni.

Az Egri Ifjúsági Ház volt pár évig a munkahelyem, klasszikus portás-információs poszton, ami nem volt igazán megerőltető, mellette mehetett a tanulás, de a Sors, ha már egyszer rám nézett, akkor nem engedett szó nélkül. Az ifiházban párhuzamosan két dolog is komoly behatással ért. Noha ott üldögéltem fél napokat az információs ablak mögött, emberekkel, a vendégekkel nem igazán kerültem közelebbi kapcsolatba. Már régóta járogatott a házba néhány ember néptáncolni, de valahogy elkerültük egymás tekintetét, meg úgy általában egymást. Közben a táncosok vezetője - Ágoston Laci - elkezdett dolgozni a házban, mint műv.szervező, és nagy nehezen kiderült, hogy én is táncolgattam valaha. A másodikon – merthogy akkor még ott voltak a próbák és a Katáng NE - meg feszt férfihiányban szenvedtek. Hát gondoltam ez ne legyen akadály senki kreativitása kibontakozásának… Az azt követő időkben sem elsősorban a táncos lányok érdekeltek, hanem az a megmagyarázhatatlan, furcsa bizsergés, amikor aszimmetrikus mezőségit táncoltunk. Bárcsak megtapasztalhatná mindenki azt az érzést.

A másik behatás teljesen más jellegű volt. Úgy hívták, hogy Kerekes táncház. Mivel sokszor délutáni-esti műszakban dolgoztam, egyszer-kétszer összefutottunk egymással. A Kerekes Együttes – akkor még csak Zsombor, Viktor és N.Csabi tagokkal – havonta tartott táncházakat, általában lent a ház aulájában. Az én feladatom az útbaigazítás mellett az volt, hogy a házat 23.00 körül bezárjam. Néha egy öves vagy egy héjsza alatt érkezett el az idő, persze nem kapcsoltam le a lámpákat a táncosokra (később viszont előszeretettel alkalmaztuk a „szabad a csók” típusú elsötítéseket). Én menni akartam haza, ők és a táncosok meg nem… Tudom, skizofrén helyzet.

A nagy táncolgatások közepette egyszercsak belémhasított valami felismerés, hogy ez így kevés. Ez így önmagában nem elegendő. Meg nem is tudok én táncolni annyira, hogy színpadon maradjak. Meg hát tényleg! Basszus engem az a zúgás, csengés-bongás érdekel, és ha nem elégíthetem ki ezt a vágyat, hát akkor valami szörnyűséget követek el. Ne gondoljátok, hogy zavart elméjű lennék ANNYIRA, de hát érdekes a felnövő ember lelkivilága és hát egyszerre alakult bennem fekete és fehér, párhuzamos és derékszög, pont és gömb. Szóval táncoltam is és nem is, táncházba is jártam meg nem is és vágyakoztam is meg nem is. Mindaddig, amíg összeszedtem a bátorságomat, és az egyik táncházas muzsikushoz odaléptem és aszontam:

- Khmm… mennyire nehéz megtanulni ezen… izé… khmm… szóval… na, szóval meg lehet ezen tanulni zenélni? Vagy hogy van ez?

(Jól van na, nem tudom 100%-ban visszaadni a hülyegyereket, de valami hasonló zagyvaságot képzeljetek el.)  A kontrást egyébként Boda Mártának hívták és azt felelte, hogy könnyű. Innen üzenem, hogy nem…

Újabb lépésként így elkezdtem tehát tanulgatni a kontra-használatot az egri zenesuliban. Egy harminckét darabos Ming-korabeli porcelánegér készletet nem fogtak meg olyan óvatosan, mint én először a hangszert, amit kölcsönöztem a zenesulitól. Ma már azt mondanám, hogy nagyjából úgy szólalt meg a hangszer, mint egy fűrészgép, aminek a basszusait valahogy beleragasztották a fogaskerekek közé, a magas hangjai pedig az ultrahangos tisztítógépeknek a tartományában mozogtak. A begerjedt kandúrok tavasszal ahhoz képest szimfonikusokat megszégyenítő koncertet adnának…

Így telt el egy-két rejtőzködéssel, problémával, portaszolgálatban történő gyakorlással és ellenállással tarkított esztendő, amikor elérkezett az áttörés, amit úgy hívtak, hogy Maratoni Folkhétvége. Sok dolog történt akkor, ott és velem. Pl. akkor táncolt tőlem 1 méterre Sebestyén Márta, akkor cipeltem a Ghymes cimbalmát és akkor ültem félig beborozva az ifiház büféjében.

Amint ott üldögéltem, egyszer csak Zsombor odaült mellém és kérdéseket tett fel, a végén pedig megkérdezte, hogy nincsen-e kedvem egy-két moldvai zenébe belekontrázni. Én pedig nem mondtam nemet.

Most így visszaolvasva ezt a történetet akár az előző két mondatot is leírhattam volna, mert leegyszerűsítve ez a történet. De ugye, nem a lényeg :)

A nagy fellépésnélküliségre tekintettel jöjjön egy kis tánc és vidámság. De nem sokára koncert beszámoló is lesz, na.

Házi készítésű video a klipp nélküli dalhoz. Jó.

 És a végére az elmaradhatatlan klasszikus:

A karácsony utáni ételmérgezéses semmittevés megszakítására a szilveszteri fellépés tűnt a legjobbnak: pont időben. Az előtte tartott próba már jó felvezető volt, de a legjobb pillanat az volt, amikor a ház kapuját magam után behúztam, bezártam és elindultam Zsomborékhoz, ahová közben megérkezett N.Csabi a busszal. A szokásos begyűjtés után már csak a felszerelést kellett ismét betetriszezni a buszba, de hát volt már rá épp időnk kitanulni, úgyhogy lassan csukott szemmel, hátrakötött kézzel, fejünket egy kád víz alá dugva is bepakoltunk volna…

Nem pazarolnám az utazásra a szót nagyon, mert csak a szokásos dolgok történtek: 130 km/h, időnként pára és köd az autópályán. Az időjárás egyelőre megkímélt bennünket, csak ködöt küldött és 6 fokot. Az kibírható bármilyen fűtött színpadon. Mivel biztonsági felszereléseket is be kellett szereznünk (fűtőszálas melegítő alátét pl.) korábban indultunk, de az előnyünket sikerült eltapsolni a pesti forgalomban, illetve azzal, hogy a Vörmösmarty teret nem lehetett csak úgy megközelíteni. Keringtünk ott aztán össze-vissza, mire megérkeztünk. Ahol már lőttek. 

Előttünk pont a Folk Error húzta, sok ember hallgatta őket, mögöttük egy nagyobb, üres tér, ahová a vidám emberek mindenféle nehéztüzérséget telepítettek és élesítettek szabálytalan időközönként, azonban piszkosul gyorsan. Volt ott mindenféle színű rakéta: visítós-vijjogós, simán-durranós, mély-robbanós és dobhártya-szaggatós. Olyan hangzavar volt a téren, hogy kész csoda volt a zenészeknek zenélni, és azt egyáltalán hallani. Aztán kirázott a hideg.  Nem az alacsony hőmérséklet miatt, hanem amikor az egyik rakéta igen alacsony szögben repült el, pont a színpad irányába, de a becsapódás előtt kihunyt. Hmm.

Elérkezett a pakolás ideje, illetve a túlbuzgó biztonságiakkal is meg kellett küzdenem (szóban), úgyhogy gyakorlatilag bemelegedve, feltüzelve mehettem a színpadra rendezkedni.  A téren közben a színpad előtt szépen gyűltek az emberek, sok ismerős arcot is felfedeztem, de akkor már a hangbeállásé és a hangolásé volt a főszerep. A húrok szempontjából kicsit tartottam a hidegtől, inkább a nedves, párás levegő zavart, olyan keservesen akart megszólalni a hangszer, mintha a vonót vízbe mártottam volna és egy macskán húztam volna meg…

2009. december 31-én 23.12 körül elkezdődött tehát a Kerekes Band azévi utolsó koncertje egy emberekkel csordultig telt téren, apokaliptikus háttérvilágítással és hangeffektusokkal. A koncertet két részben adtuk, mert az éjféli visszaszámolást és a Himnuszt mindenkinek hallania kellett. De ne szaladjak ennyire előre.

Előttünk a kordonként funkcionáló kerítések mögött rengeteg ember akarta jól érezni magát, ezért aztán mi sem fogtuk vissza magunkat. Az első sor jelentős része ázsiai lányokból (nőkből, kislányokból, nem tudom eldönteni :)) állt akik elvarázsolva nézték az egész színpadi megjelenést, főleg Zsombi ruházatát. Aztán ott volt még az a papa, aki mustársárga kabátjában figyelt, mozdulatlanul, arcán kifejezéstelen tekintettel, mintha egy büntető eljárásjogi szigorlaton a másik (nem a kérdező) tanár lenne. Aztán megtörtént az, amit senki sem szeretett volna: elkezdett szakadni az eső, amolyan jóféle novemberi típusú vastag és elnyúlós formában. A színpad fedett volt ugyan, de a monitorládákra már becsurgott a víz és néha konkrétan az eső is bevert. Meg más is.

Valamikor a Csángó Boogie után egy eltévedt lövedék vagy rakéta, vagy csak egyszerűen egy izzó és ezért valószínűleg forró darab fém landolt Zsombi és N.Csabi közé. Ez még nem okozott nagy riadalmat bennem, amitől a vonó is megállt a kezemben, és két ütemet vártam az az volt, amikor konkrétan előttünk robbant fel a rakéta és a robbanás olyan hangosra sikerült, hogy a dobhártyám belesajdult, de úgy igazán. Az már csak plusz izgalmakat okozott K.Csabinak és nekem, hogy egy harmadik repesz elképesztő sebességgel repült el a fejemtől 30 centire K.Csabi felé. Én éreztem a hőt K.Csabi nadrágja pedig még meg is pörkölődött. Na onnantól kezdve lehajtott fejjel zenélte, a sapkám megvéd – gondoltam. Dani egyébként magán kívül tajtékzott, hogy azonnal álljunk le, mert így nem.  Amúgy pedig teljesen igaza volt. A hangzavar pedig néha akkora volt, hogy rendesen fülelni kellett, nehogy kiugorjunk a ritmusból. Nehéz volt. Robbanások, visító rakéták, fények, villanások, füst, pára – mint valamelyik világháborús lövészárokban… 

Vittem magammal egy faliórát. Gondoltam annak jó nagy számlapja van, láthatjuk az időt és Zsombi időben abbahagyhatja majd a zenét és visszaszámolhat. Végülis nem is kellett az óra, mert velünk szemben az egyik tüzérségi tűz alatt tartott épületre fel lett aggatva valami kijelző és azon ment a visszaszámláló. BUÉK és Isten áldd meg a magyart! 

2010. első Kerekes Band koncertje egy kis pezsgőzés után kezdődött nem sokkal éjfél után. Addigra már úgy szakadt az eső, hogy egy perc alatt bőrig lehetett ázni szabadban állva. Márpedig a tömegek előttünk mind fedetlenek voltak. De hogy ezért-e vagy pusztán a hely/idő/esemény találkozásának köszönhetően olyan parti kerekedett, mint amit már régen láttunk. Önfeledt tánc, kényszeres mozgás, danolászás s részleges kordonbontás tette fel a pontot az estére.

Miután a koncertnek vége lett az emberek 90%-a úgy eltűnt a térről, mintha ott se lettek volna. Olyan határtalan szomorúság fogott el, ahogy álltunk ott 6 fokban és esőben, irtóztató mennyiségű üresüveg-hegyek tövében. A hazafelé útra azért bontottam egy pezsgőt :)

Köszönjük mindenkinek, aki el tudott jönni és együtt ünnepelhettük meg az újév kezdetét. Boldog új évet kívánok mindenkinek és egészségetekre!

Nem vagyok egy kimondottan műanyag-karácsony-úton-útfélen-mindenkinek-azt-kívánó. Így nem is teszem, inkább egy ütős kollekcióval alapozzunk a jövőre való tekintettel :)

Mivel már alapoztunk, nem lehet kihagyni. Az a baj, hogy a youtube engedetlen... most ezt tudam beágyazni, de itt egy másik csapás. Jelzem mindkettő anyag hatalmas :D

Tényleg. Nem értem mi a búbánatot nem egy laptop mögött álldogálok, előttem 300 vonagló táncossal...

Ez a cím, hasonlóan a Fel a kalappal album címéhez, Írországhoz köthető, legalábbis ott érte Zsombort egy benyomás, ami után ez a név ugrott be neki. És hogy mi volt ez?

Talán valamelyik korai írországi turné során egy délutánt eltöltöttünk a tengerparton, Cork közelében. Nyár volt, iszonyú hőség, hétágra sütött a nap (olyan durván leégtem, mintha itthon történt volna) és jó volt kicsit hűsölni. Szóval, ahogy ott ökörködtünk a vízben és a parton, természetesen nem egyedül, hanem rengeteg kissráccal, kislánnyal együtt, hirtelen egy kisgyerek felüvöltött, de olyan hanggal, mint amikor a karácsonyfa alatt kibontja az ajándékot és a régen várt xbox-ot kapja. Majdnem mély hangon, hosszan, elbődülve:

- I FOUND A JELLYFISH!

Ebbe az egész partszakasz beleremegett. A kölyök a szerencsétlen medúza maradványaival fesztiválozott és üvöltözött, és ez annyira sokkolóan hatott, hogy el kellett menteni egy „humoros könyvtárba”.

Ez még nem jelentette automatikusan azt, hogy a jellyfish, mint szó lesz a zeneszám címe, az akkor ugrott be, amikor a próbák során, miközben raktuk össze az anyagot volt egy olyan „úszós-lebegős” rész, közvetlenül a tengeri csalánozó ragadozótermészetének megnyilvánulása előtt…

Látom, hogy mi van az arcotokra írva, na!

update!

0.13-tól jellyfish akkusztik!

Ezt látnotok kell :D

Bele a lecsóba:

Ez most ilyen erős ajánló: 

és egy abszolút klasszikussal zárjunk:

:)

A szokásos felszerelési tárgyaink összeszedése után viszonylag korán indultunk Óbudára. A fellépés 6 körül kezdődött, előttünk pedig még voltak más fellépők is, akiket fesztiválokról jól ismerünk: Sheket és Szalóki Ági. A Fő tér, a jó emlékű Kobuci Kerttől pár méterre volt, és ott lett felállítva az „Advent Óbudán” rendezvénysorozat színpada, továbbá egy korcsolyapálya valamint hurka-kolbász-kalács-forraltbor árusok házikói. Ez mind szép is lett volna, ha nem lett volna hideg.

Az a baj velem, hogy türelmetlen vagyok, és nem tudtam várni két percet sem azzal, hogy vegyek forralt bort. A meleg kocsiból kiszállva azonnal irány a stand, megvettem emlékbögréstül, élveztem, mire a rendezők is hoztak, ellensúlyozandó a hűvös időt. Szerencsére a téli koncertek gyilkosa a szél nem fújt. Ami nyáron kiváló lenne, ilyenkor büntetés, mert a színpadra felállított hősugárzók melegét hip-hopp elfújja és olyankor már csak legfeljebb a reflektorokban bízhat a zenész.

A biztosított öltözőben, ahol mind a három csapat helyet kapott, kisebb forgolódás, rendezkedés alakult ki, leginkább a melegítő radiátor illetve Zsombi hődetonátora mellett. Az előttünk lévők már lenyomták a maguk műsorát, és bevallom irigykedve figyeltem őket, hogy már szedelőzködnek. Volt, aki telefonált, találkozhattunk kürtöskalács evőkkel, volt aki levezetéskép harsonázott kicsit, volt aki forralt bort ivott, szóval folyamatos volt a koncertre hangolódás. A technika jó volt, volt fűtés és voltak fények, a közönség pedig szerencsére nem menekült el a beállás alatt, úgyhogy kezdhettünk. A helyzetünket csak N.Csabi húrszakadása árnyékolta be, aki aztán lázasan javított, fúrt és faragott, hogy időben jó legyen a hangszer.

Nem könnyű beöltözve játszani, mert pl. nagykabátban nem érzem a hangszert és folyamatosan ki akar csúszni a kezemből, ellenben mostanra már kitapasztaltam a megfelelő öltözetet és nincs komolyabb kellemetlenségem. A hátamat kellemesen fűtötte a hősugárzó, amin Zsombor még rúdtáncot is járt a koncert közepe felé, mármint a hősugárzó oszlopán, de előttem valamivel hűvösebb volt – amolyan fordított tábortűz hatás jelentkezett.

Jó látvány volt a sok ember, sokan jöttek el, páran még táncra is perdültek, volt aki hátborzongató módon egy szál pólóban. Készültek képek is az első sorokból, a teret pedig beülte a forralt bor és a kalácsok illata, háttérben pedig ott korcsolyáztak az emberek. Aztán életem egyik legszürreálisabb jelenete tárulkozott elém…

Valamikor a koncert második felében a színpadtól pár méterre megjelent egy ló és a lovasa. Óbudán, a Fő téren. Egy ló. A gazdájának tetszett a helyzet, hogy lovon nézheti, hallgathatja a koncertet, néhányan meg még oda is mentek hozzájuk. Én pedig hiába mutogattam a többieknek, hogy hé ott egy ló mellettünk, mivel a kezemet nem használhatom mutogatásra, csak a fejemet bökdöstem, ami ugye akármit is jelenthet, sajnos lekéstek a látványról. A ló hirtelen eltűnt és tényleg csak nehezen hihető, hogy ott volt, többek között azért is, mert nézelődő-hallgatózók foglalták el a helyét. Ha valaki esetleg látta azt a lovat, és nem az én hallucinációm, kérem erősítsen meg benne. Vagy a képzelgésemben.

Noha szerintem jó koncertet adtunk, kicsit feszült voltam: hangolódás és húrszakadás réme fenyegetett, így amikor befejeztük ezek nélkül, a koncert elején elfogyasztott forralt borok egyszerre fejtették ki melegítésen túli hatásukat.

Csak nagyon kevés sportot tudok megnézni a tévében, főleg az idióta szakkommentátorok és megmondók miatt, meg hát mert tényleg csak pár sport érdekel. Ezek a foci, a kamionos terep verseny illetve bármilyen kerékpáros viadal, leginkább a terep fajta. A tévében a bicajosok kamerával rögzített pozíciója mögött elmosódó tájnak van valamiféle megnyugtató hatása, kábé mint amikor az ember egy patak vizét nézi… Hogy ez az előbbi pár sor mennyiben kapcsolódik a következőkhöz, az csak a további olvasás után derül ki.

A millenárisos mega-rendezvény után ott voltunk, hogy ismét egy fellépésre megyünk. Ez mondjuk nem volt a nagyközönségnek nyilvános, meghirdetni nem is állt szándékunkban, zártkörű rendezvény volt, de attól én még írhatok róla, nem? Szóval a fellépés egy díjátadó ünnepség része volt, ahol hegyikerékpárosok maraton versenyeinek győztesei díjazása zajlott,t igen sok kategóriában, majd vacsora, tombola és a Kerekes.

A helyszín a budai Római parti Csónakház volt, mivel azonban közölünk senki az életben nem járt arra, továbbá irdatlanul sötét volt estére, nagyjából bejártuk a fél Duna partot Szentendrétől az Árpád hídig, életveszélyes helyzeteket okozva mind magunknak, mind a teljesen helyesen, szabályokat betartva közlekedő kerékpárosoknak… A végén már annyira zavartak voltunk, hogy az egyszerű iránymutatásnak sem hittünk – újabb kör. 

A hely amúgy szuper, csupa fa és lakk, helyenként komoly méretű ladikokat aggattak a plafonra, a nagyteremben pedig rengeteg bicajos ember, fiatalok és idősek együtt, nevetve, tapsolva várták ki az eredményhirdetés végét. Az igaz, hogy volt hangulatfelelős társaság, de szerintem nélkülük is pontosan el ment volna a rendezvény. 

Miután Dani körülszaglászott hangtechnikailag úgy döntött, hogy a buli után jelentős mennyiségű italt fog magához venni. Valahol ugyanis elakadhatott az információ, mert pontosan két műsorvezetőre és winamp mp3-listából zenélő laptopra méretezett hangfalak vártak ránk, egy monitorral. Ennyi…

Kicsit idegesen ittuk meg a sörünket, falatoztuk az amúgy kitűnő vacsorát, de a show az show, így is meg kell csinálni, na! Az a jó a csapatban, hogy valaki mindig ki tudja zökkenteni és fel tudja pörgetni előadásra a többieket. Most is valami ilyesmi történt. Sikerült ismét teljesíteni, már-már Pécs szintű ökörségeket csináltunk, magam attól féltem, hogy valamelyik szervező hátrajön és mindenkinek, minimum mindenkinek lekever egy-egy akkora sallert, hogy csak na. A koronát az estére az tette fel, amikor az előadást megelőző felkonferálásban 2 perc alatt megközelítőleg nyolcszor hangzott el a „színvonalas előadás” kifejezés – minket illetően, valahogy így:

-Most pedig  egy színvonalas előadás következik, ezért kérünk mindenkit, hogy aki tud az maradjon, hogy a Kerekes Band színvonalas előadását meghallgassa, hogy jól érezze magát és ezzel a színvonalas estével zárja a stb. stb. stb.

Azért mégis csak jó volt, mert oldódottabban tudtunk fellépni annak a 20-25 embernek, akik a késői órában még ott maradtak. Ilyenkor jön elő az, hogy csak valakinek zenélsz, aki kicsit mosolyog, vagy annak a központi figurának, aki a társaság hangja és a megmondóember.

Akárhogy néztem, élmény szempontjából ismét sikerült maradandót alkotni, és egy zeneileg összekapottabb előadást adni még úgyis, hogy aznap délelőtt két költöztetést nyomtam le és olyan izomláz szaggatott mindkét kezemben, hogy egy tollat alig bírtam kézbe venni.

És hogy milyen egy csónakház? Hát nem egészen ilyen    :)

Az utóbbi időben nem tudtam azonnal beszámolni a történtekről, némi lemaradásban vagyok, aminek az az oka, hogy 10 napja folyamatos költözés és pakolás résztvevője vagyok. Ez viszont nem jelenti azt, hogy kihagynék beszámolókat, csakhát idő kell, hogy pótolhassak. Szóval hamarosan.

Régen jelentkeztem, annál jobb lesz, úgy gondolom. Súlyos és végletes zene következik:

 Mivel a klipp nem lejátszható, itt a link, alant a kevésbé képi megoldás.

Oldódjunk, oldódjunk:

Most pedig teljes elmebaj következik :)

Remélem időnként kaptok kedvet az ajánlott együttesek, zenekarok, előadok további számait önszorgalomból felkutatni.

A Millenárisról hazafelé mindenkit gyötört az éhség, de annyira, hogy a lázadás a levegőben lógott, úgyhogy N.Csabi jó érzékkel egy McDonalds felé fordult, ami pont egy olyan autós-beállós típusú volt. Szépen le is parkolt a rendelésfelvevő pultnál, az oldalajtónkat már nyitottuk is ki, hogy rendeljünk.

-         Szia! Szeretnénk kérni két…

-         Izé… úgy néz ki, hogy vissza kéne tolatni, meg kellene fordulni, és a másik oldalról kellene beállni a másik ablakhoz és rendelni.

Visítás.