Sok tudóst foglalkoztat az az igazán szokatlan asztronómiai kérdés: vajon az univerzum széléről mi látszik azon túl? Vannak ott csillagok, fények, vagy valami, vagy csak az univerzum közepe felé látszik fény, az ellenkező irányban pedig csak a büdös nagy semmi van? A kérdésre a válasz az, hogy jöjjenek el ehhez a hosszúnevű színpadhoz, kábé meg is kapják a választ… A Sziget-univerzum legtávolabbi pontjába sikerült kihelyezni az Amfiteátrum-Pécs 2010 színpadot. 

Na, jól kipuffogtam itt magam, de a tény az tény. A Sziget mindentől legtávolabbi színpadján előadni némileg frusztráló érzés. Ekkor nem segít semmi alkohol (fellépőként nem jutottam el arra a szellemi szintre, hogy legalább egy egri vöröset becsempésszek) vagy bátorító hátbaveregetés. Ekkor csak N.Csabi nem tudom honnan jövő bizakodása hat: 

-         Figyeljétek meg, jó lesz!

-         Ezt honnan veszed?

-         Figyeljétek meg, jó lesz!

Döbbenet, de időnként jó beszélgetni fanatikusokkal.

Úgy gondoltam, hogy legfeljebb magunknak csinálunk majd egy fesztelen giga-próbát, amolyan nyílt próbát, ahová bejöhetnek az emberek, ha épp arra járnak. A beállás már a megszokott rutinnal zajlott, csak az okozott némi meglepetést, hogy az egyik effektem megőrült és borzolta ott a hangulatot, de mint mindenre, erre is találtunk megoldást: én ösztönösen nullára csavartam mindent és kész is volt, de a többiek, akik azért többet értenek a hangtechnikához, szóltak, hogy elég, ha csak egy kicsit veszek vissza. Hát visszavettem. 

A beállás előtt komoly köröket tettünk, mondhatni benéztünk ide-oda, összefutottunk ismerősökkel, otthagytunk koncertet csak azért, hogy egy másiknak az utolsó percére érjünk oda… Az előző nap kint voltam hajnalig, és megnéztem pár előadást, kimondottan fáradt voltam így, a fesztivál ritmusát még nem sikerült elkapnom, az este során ez a koncert után még okozott némi problémát. Egy palack szigetes cabernet franc azért elfogyott, csak a rend kedvéért. 

A színpadmester a lelkünkre kötötte, hogy van másfél óránk a színpadon, oszt azt csinálunk amit akarunk. Rendben, hát én jól akartam érezni magam. Mivel táncolós a zenénk, arra számítok mindig, hogy a népek majd ropják. Hát nem is tudom mi a nagyobb probléma? Ha vannak hallgatók, de állnak, mint valami cövekek, vagy el se jönnek. A koncert elején volt rá sansz, hogy a második forgatókönyv valósul meg, de aztán valaki elővett egy harmadikat és beindult a tánc a színpad előtt.

Nem azt mondom, hogy tízezrek tomboltak, hanem azt, hogy párszázan – kellemes és gerjesztő meglepetés. Az emberek csak gyűltek, gyűltek és még előre is jöttek. Pontosan a védőrácsokig, amik elég messze lettek felállítva. Nem is értem, az univerzum végén mégis mire vártak? Begőzölt angol focidrukkerek kapják majd szét a színpadot Puhl Sándort keresve? Vagy egy idegen faj ugrik fel, hogy most aztán jól megmutassa, hogy kell mondjuk brácsát deriválni fiszben?

A mulatság kétségtelenül legjobb része az volt, amikor Zsombi ritmusra rugdosta lefelé a kottaállványt, amin egy rendkívül komoly partitúra volt elhelyezve. Szerencsétlen biztonságiak ugráltak szanaszét, viszont rendkívül készségesen hozták vissza az állványt. Az egyikük a koncert végén még meg is köszönte a bulit. No lám. 

De essen szó a szakmáról is. Régi, húrcserével ellátott brácsámon játszottam megint. Izgalmas volt, régi, mosolyra-húzós érzés áradt belőle, el is döntöttem, hogy másnap is azt fogom használni. Mint később kiderült jó döntést hoztam. 

A koncert végén találkoztam ismerősökkel, aztán egy piszok gyors bepakolás után irány a … na nem tudtunk dönteni. Akkor most Prodigy vagy Amadou-ék? Mivel a brit banda közelebb volt, benéztünk, de csak 164  fényévnyire volt helyünk, de annyira nem sajnáltuk. Akkor tovább! A világzenei színpadnál nagyon jó helyet sikerült kikapni, a zenészek 20-25 méterre voltak csak, a táncos-vokálos hölgyek pedig gyakorlatilag előttünk adtak komoly ritmus tanórát. Én meg eksztázisig táncoltam. Ám a Kerekes turnénak nem volt még vége…

És végül néhány kapcsolódó beszámoló, remélem nem baj ha linkelek!

Egy beszámoló

Egy értékelés

(A képért köszönet Karip Timinek!)

Pár évvel ezelőtt, amikor Kapolcs még tömegeket vonzott, szóval akkor egy fellépés után/előtt feloldódtunk a hely vidámságában, a tömegben. Valahogy egy udvarra keveredtünk, ahol egy kis pince ellőtt egy nagy ételbár foglalta a helyet. A bor finom volt, az ételbár ételei tanulságosak:

-         Jónapot.

-         Jónapot, mit kérnek?

-         Ööö… ez itt fahéjas alma?

-         Igen. Ez olyan fahéjas bundában sütött almakarika. Úgy kell elképzelni, hogy egy almakarika fahéjas bundában – és kábé mint anyja a hülyegyerekére, úgy nézett hol ránk, hol a karikákra. Ledermedtünk.

-         És valami tartalmasabb?

-         Hát kérem van itt ilyen bbuci – már az előbb nyeríthetnékem volt, de most, hogy az eladó a „buci” szót megpróbálta kimondani, na az elszakított bennem valamit.

-         Buci? – kérdeztük hüledezve.

-         Igen, ez olyan bbuci – a szóval látványosan küzdött, megnyomta majd egyszerűen kihullott a szájából. Mintha a nyelve akadályozta volna a buci szó kimondásában. És közben gesztikulált, szélesen, plasztikusan – ez olyan bbuci, amiben van hús, és paradicsom.

-         Á, akkor ez olyan hamburgerféle.

-         Igen, de ez nem az. Ez bbuci – kezeivel pedig kis gömböt formázott. Ekkor vonultam le a pince hűvös magányába…

Szóval a buci szó etimológiáját a magam részéről kifejtettem, és oda akartam kilyukadni, hogy nekem erről a szóról mindig ez a fenti kis történet fog eszembe jutni, vagyis a megállíthatatlan nevetés és idétlenség. De hogy jön ide a buci? Hát nyilván tudja mindenki – én nem tudtam – hogy a kobuci szó a kolbászos és buci szavak nászából született, és ez volt a neve a helynek, aminek küldetése kimondottan a kapolcsi hagyományokat a városba teleportálni. Nagyjából az eszmefuttatásom végére is érek, ám az tény, hogy nem azt kaptam amire számítottam.

A kezdéshez képest jóval korábban megérkeztünk a helyre, ami egyből megtetszett. Tánctér kőlapokon, hosszú pult, ételek és csapolt búzasör citromkarikával. Emberek egyelőre alig, de hát miért is jönnének annyival korábban? Kis pihegés, majd lassan beállunk: Viktor a dobjait és csatolt részeit állítgatja, majd dobbeállás, basszus, én, koboz és pengetősök a végére pedig furulya. Klasszikus tökölés nem volt szerencsére.

Közben blogger- és zenésztársammal is összefutottam végre, váltottunk pár szót, a közös hangbeállás után kiegészült csapatánál pedig gyakorlatilag oda-vissza gonoszkodás ment. Innen üzenem ismét, hogy bírom ha más is csipkelődős. Főleg ha nő. Hirtelen irtó sokan lettek, és már páran akarták, hogy kezdjünk, azonban még vártunk egy kicsit: gyűljön csak az a tömeg! Közben a régen esedékes PálinkaFesztes zen felvételt is megkaptam, meg azt is, hogy milyen vagyok… Betyár chick is ott volt, végül könyvbeszállítómmal is találkoztam, de a koncert kezdése miatt hátra kellett vonulnom. Szerencsére a koncert után még tudtunk eszmét és egyéb dolgokat cserélni. Meggy mindhalálig!

Felléptünk a színpadra, mire az emberek- mintha mágnes rántotta volna őket elénk – hirtelen ott teremtek. És nem akartak egy másodpercre sem távozni! Rég láttam már ilyen lelkes és táncolhatnékolós tömeget. Már megint volt ereszd el a hajam, tombolás és a személyes kedvencem: csókolózás. A színpad egyetlen, viszont jókora hibája, hogy a mögötte lévő fal kábé olyan akusztikai anomáliákat okoz, ami időszakos süketséghez, sújtólégrobbanás utáni kezeléshez és több éves regenerálódáshoz vezet. A hangok úgy pattantak vissza mögülünk, mint az energiapajzsról a lézerlövedékek és többnyire úgy is sebeztek.

Az utóbbi időben egy rakás ember azzal bosszantott, hogy így meg úgy kéne a színpadon viselkednem. Hát most azt gondoltam, hogy megmutatom. Messzire űztem a húrszakadás rémképét, a hivatalt és csak a zene volt. Kerestem a szemkontaktust – reflektorok tömege nem volt, csak két erős lámpa, szóval mehetett a buli – még a színpad mellet bugizó kiskölyökre is ráordítottam, hogy Woáááááááá!!! Mire vadul ottmaradt és élvezte. Hiába szaporítom a szót, ha húztam akkor azt élveztem, ha vontam akkor azt, ha pengettem akkor pedig azt, az elsősoros hallgató-táncoló tömegre majdnem rárugdostam a monitorládákat, kényszeresen a tömegbe akartam hajítani a vonót, amiről leszaggattam néhány szőrt, utána pedig a sapkám röppályáján is elgondolkodtam. De ha ti másként láttátok az első sorból, hát akkor vessetek a mókusok elé.

Szóval hülye név, de nagyon jó hely, eszméletlen hangulat és kitörő lelkesedés volt mindenki jutalma aznap este. De ma Fatboy Slim a Szigeten, úgyhogy csomagolás, pénteken pedig és az Amfiteátrumban találkozunk!

Hosszantartó betegség után elhunyt Cseh Tamás zenész, művész. Ehhez több hozzáfűzni való nem nagyon van...

Emlékül hallgassuk meg:

A Reakció.blogban a népzene és a világzene közötti különbségek miatt kialakult oldhatatlan vitában született "szénhidra" posztja. Gondoltam, ebben a koncertínségben se maradjatok olvasnivaló nélkül, így az ő engedélyével teszem most közre a poszt kibővített, nyelvezetében moderált változatát.

Hosszú lesz, és az öveket is kérem bekapcsolni.

Szögezzük le, hogy ami igénytelen az értékelhetetlen, értelmetlen és felettébb káros, amilyen pl. a Nox tevékenysége. Klasszikus példája a műanyagosodásnak, de pont emiatt juthat el sokakhoz. Magam részéről olthatatlan vágyat érzek készülékek kikapcsolására ha meghallom, de ettől még máshoz eljut. E tekintetből teljesen egyetértek a népi vonallal. Ez ellen hangosan küzdeni értelmetlen, szerintem meddő. Ez ellen csak egyet lehet tenni: nem kell megnézni, hallgatni, szeretni, a koncertre pedig nem szabad elmenni. Ha untató, vagy zavaró el kell kapcsolni a távirányítóval és kész.

Mint ahogy várható volt, némi abszurd éle kezdett kirajzolódni az estének. Sokat lendített ezen az ügyön, hogy N.Csabi némi italokat vett magához, olyanokat amikhez a kóla illik és ez nagyban hatott.

Nem tudom igazán körülírni a jelenséget, de hogy a fenében van az, hogy néha sokszáz embert nem tudunk megmoccantani, máskor pedig – mint most – 30 ember egetverő mulatozásba kezd? Pl. ott volt egy alak, aki nagyban mutogatott és egy dorombbal hadonászott Zsombinak, aki ugye fújta és hát igen nehéz úgy beszélni, mire az arc bátran felugrott a színpadra és dorombozni kezdett. Biztos élete legnagyobb élményei közé veszi majd, noha Dani egy jól irányzott potméter-csavarintással kilőtte a csatornát… Közben a szél mindenfélét hozott, füvet, levelet és esőszagot, de a buli ment tovább. Tényleg mindenki élvezte, de ennek is eljött a vége.

Az egykor Művészetek Völgye fesztiválból alakult Völgykavalkád programjainak része voltunk, rögtön több fellépéssel is: tánc mellé zene, majd zene és zene, két helyszínen. Először Monostorapátiban kellett megjelennünk, ahol a Presidance társulatnak muzsikáltunk volna pár számot, ők pedig táncoltak volna rá, azonban a színpad csak akkora volt, amin a táncosok fértek el, mi meg már nem. Tehát a táncaláfestés elmarad. Ezt némi szürkebaráttal, sültkrumplival és piszkosul erős paprikával pótoltam. Közben N.Csabi nem énekelt egyházi énekeket még akkor sem, ha Xavér orgonázott a templomban nem messze.

Igen abszurd élmények között írom ezeket a posztokat. Éppen fűtéskorszerűtés folyik a házunkban és két mesterember kapja szét a radiátoraimat. Flexel, feszítővasakkal és csavarkulccsal. Fém fémen sikolt, olyan hangzavar van hogy csak. És közben megy a Fel a kalappal… a melósok kiszúrták a hangszereket és aszonták menjen valami zene. Hát most megy, 30-as hangerőn plusz flex és az egész lakótelep zeng-bong.

Ott folytattam ahol abbahagytam: alvó státuszomat csak az ágyig függesztettem fel, de azért csak sikerült korán kelni. Háború várt, előle nem menekülhettem: tesóm még előző nap rábeszélt, mese így nem lehetett. Így hát zubbony, fegyver és hátizsák egybe, indulás.

A civilizált módon megvívott háború nagy előnye, hogy a katona anyukája minden retorzió nélkül felhívhatja fiát a fronton, hogy ugyan menjenek már ebédelni, persze ezt kiadós golyózápor közben, ugye. Aztán meg délutáni indulás felől sem voltam biztos, ezért Zsombit felhívtam, mire abban a pillanatban egy géppuska kezdte szórni felénk az áldást. Csupa izgalom…

Nagymarosra igazán szép tájakon átvezető úton értünk be, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen oda szétnézni egyszer. A szervezők kedvesen fogadtak, megetettek, megitattak, utána pedig csináltunk belépőket fotóval. Innentől számítható, és biztos van erre egy műszer, ami ki is mutatja, hogy a környék átlag itelligenciája jelentős mértékű zuhanásba kezdett. Ötünkről készült fotó, de ha lehetett volna nagyobb ökörséget csinálni ebből az egyszerű tevékenységből, akkor sem tudtunk volna. A szép arcú rock sztártól kezdve az érdeklődő idiótán át a zilált tűzijátékgyár tulajdonosig mindannyiunk felvett egy arcot… életem végéig kísérteni fog a kép. Aztán a busszal leparkoltunk a színpad mögött, ahol épp a Makám zenélt igényes zenét. Valamikor régen Egerben tartottak egy koncertet (azóta is persze, de az maradandót hagyott bennem), szóval koncerteztek és olyat zenéltek, hogy arra csak azt tudtam mondani, hogy ezek jól beszorultak a zene többdimenziós értelmezése közé. Ezt természetesen dícséretnek szántam. Most nem tudtam elmélyülni a zenében, mert az intelligencia-csökkentő projectünkön kellett dolgozni: volt körtánc oválisan, szólótánc körben és Zsombi dzsiggelős mutatványa, ráadásul a nintendós ellenfél a „beginner” fokozatban is porig alázott…

A színpad környéke egyébként szenzációs volt: mögötünk a Duna, amögött Visegrád és a vár, éjjel pedig kivilágítva olyan látványt nyújtott, mintha a vár a levegőben lebegett volna csak úgy. A hőmérséklet gyorsan csökkent, a szúnyogok száma gyorsan nőtt, a beállás során a brácsa bedrótozása körül akadtak gondok, de lassan minden megoldódott. Kicsit megint tartottam a hely szellemétől, ugyanis a színpad előtt kialakított üres téren túl sok szék volt elhelyezve. Ez azért baj, mert csábítja a hallgatót, hogy leüljön, pedig azt nem szabad. Így most ebben találtunk kihívást, mármint a táncba csalogatásban. A hangbeállás alatt halkan kellett beállni, a koncerten ezért annál hangosabbak lehettünk, viszont 23.00-ra abba kellett hagyni. Csendháborításilag.

Azért lassan-lassan a közönség is szivárgott, és tényleg lassan táncolgatni is elkezdett. Az élen két arc járt, akik kb. ejtőernyősök bezuhanó hirtelenségével érkeztek a tánctér közepébe és sokáig csak egyedül ropták. Aztán a koncert végére szép tömeg gyűlt össze: volt ott összeborulás, csókolózás, tantrikus szex meg danolászás, de volt aki csak táncolt. Egy ráadás még belefért 11 előtt, úgyhogy búcsúzóul lenyomtuk a Sticát.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy a Duna vajon meddig vitte a hangunkat?

Annak ellenére, hogy hullafáradtan értünk haza előző nap, jó szokásomnak megfelelően már korán felkeltem. Rádió bekapcsol, számítógép bekapcsol, ja öltözzek már fel… Közben minden csatornán azt hallottam, olvastam, hogy hatalmas lehűlés érkezik az országba széllel, viharral, tornádóval és persze esővel kéz a kézben. Jó kis probléma előtt álltunk és még inget is kellett vasalni valamint a szokásos túrós csuszámmal is gondok akadtak.

Zsombinak volt egy kötelező jellegű megjelenése Tokajban, egy kiállítás megnyitóján kellett szerepelnie, ezért jóval hamarabb érkeztünk meg a városba. Jó látvány volt, hogy minden sarkon csak fiatalok álltak, ültek, és a csajok is egy száll semmiben sétáltak. Klasszikus, igazi vihar előtti nyomott időjárás és magas UV-B sugárzás terhelte meg a környéket. Azért egy város-feltérképezést tartottam, szigorúan borkóstolói szempontból, vagyis jövőbeni borkóstolási szempontból. Majd egyszer, ha nem lesz annyi ember, és annyi forróság majd visszajövök és kipróbálok néhány helyi tokaji bort. Azért vittem oda magammal egy palack somlói juhfarkot, de átláttam a helyzetet és gyorsan leszedtük a címkét az üvegről. Ki akar pár begerjedt tokaj-fan rockerrel megküzdeni?

Volt egy kocsma ahol bevártuk egymást, ott ittam egy hosszúlépést és hallgattuk a youtube-ról kihangosított Ossian himnuszokat... mintha fagyott csalánnal vertek volna. Aztán odalép a kocsmároshoz egy arc, hogy akkor menjen mán igazi zene, majd két egérkatt és "Ájncváj policáj, dráj fír grenadír - tuc-tuc" indult. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

A fesztivál területére hipp-hopp bejutottunk, belépőket, engedélyeket felmarkoltuk és elkezdtünk várni, ugyanis mindenki tanácstalanul figyelte az időjárás jelentéseket. Az biztos, hogy a francnak hiányzik pl. egy leszakadó faág, pont a koncert közepén, egyenesen a dobfelszerelésbe bele. Amíg tartott a vívódás addig megkerestem pár ismerős hölgyet, akikkel a Bikavér mulatságon is sikerült jót nevetni együtt, de a sátoruk mellet alakították ki a szervezők a helikopter leszálló pályát, ahonnan 10 percenként érkezett-távozott egy irtóztatóan zajos helikopter. Oké, akkor inkább vissza a színpadhoz – Malátabár, nomen est omen. Közben lassan elkezdtek felpakolni az előttünk fellépő társulat tagjai. Aztán további klasszikus semmittevéses-tökölés kezdődött, mialatt sms-ben értesültünk, hogy a vihar egy szakadékba zuhanó gőzmozdony állhatatosságával közelít.

Érdeklődve vártam az előttünk lévőket, de szegények, noha ők is vártak, hátha megúszhatjuk en bloc, a második vagy harmadik szám közepén abba kellett hagyniuk, mert olyan szél csapott szét közöttük, hogy majdnem az fújt bele a klarinétba, nem a klarinétos… Gyors kármentés, bár nagy zuhé még sehol. És a tökölődés 3. része is elkezdődött.

Végül, alapos rágódás után megszületett a döntés – lesz Kerekes Band koncert, kicsit ugyan rövidítve, de előadunk. Bíztunk benne, hogy nem fújja el az addigra csendesülő vihar a sátortetőt felőlünk. Rekordgyanús gyors beállás, némileg vékony vas a színpadon, még kevesebb hely, annyira, hogy K.Csabi végig mellettem állt. Az emberek már szépen összegyűltek, várakozóak voltak és amikor belekezdtünk, hát ők se nagyon fogták vissza magukat. Gondolom benne volt az is, hogy a nap első esti értékelhető élőzenés koncertjét mi adtuk.

Kedvünket nem szegte sem a színpadvilágítás áramkimaradása, sem az özönvízszerű eső megérkezése. A természetnek volt ritmusérzéke aznap, mert ha jól emlékszek pont az első hangokkal egy időben lépett be ő is. Na jó, esztamban. Szóval volt zene, tánc és mulatság, a biztonsági emberek is munka után néztek, vagyis inkább kerestek valamit, amibe beleköthetnek. Találtak is pár A kategóriás punkot, akik épp készültek lebontani a színpad előtti kordont. Még tettlegesség is kialakult, bár a maradék fényben ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom.

Nagyon rég fáradtam el úgy, hogy azonnal, kocsibakerülést követően el is aludjak. Na ez most megtörtént, pont a házunknál ébredtem. Ez azt jelenti, hogy már csak fejen állva nem aludtam autóban, de nem szándékozok kipróbálni.

Mi a furcsa a képen?

Utcazene Fesztivál Kedvenc játékunk, a 3d tetris újabb pályájához érkeztünk. Level 312. Ez elsőre nem sikerült, ezért az egész felszerelést újból kellett pakolni. Az is igaz, hogy N.Csabi szekrényét csak később vettük fel, de azon túl jött a probléma. Valaki az „advanced” fokozatot „veteran” fokozatra állította, mint én véletlenül a nintendós játékban, és az úton Pestig nem értettem, hogy miért kalapálnak el folyamatosan… Pesten beugrottunk egy boltba, N.Csabinak kellett egy újabb pályaelem, persze lehet, hogy azzal viszont kivált két másikat. K.Csabinak meg pont az a pedál kellett volna, amin kívül minden más volt a boltban….Az viszont tény, hogy brutális hőség volt aznap, a város egy forró üst volt, örültem, hogy léptünk tovább a légkondis busszal.

Veszprémbe 6 körül érkeztünk meg, ahol azonnal megnéztük a fesztivál néhány színhelyét. Mindenütt tömeg és zene: ketten-hárman gitárral, hegedűvel minden 10 méter után. Azonnal megrohant egy régi emlék: nem tudom, hogy a zenetörténet jegyzett-e fel valaha is olyat, hogy a koncert közben törik el valaki vonója. Na hát nekem Veszprémben megtörtént jó sok évvel ezelőtt. Máig sem értem, hogyan? Nem léptem rá, nem ültem rá, nem vertem el vele senkit, egyszer csak eltört, nyilván előadás közben, az izgalmak miatt természetesen...

7-től beállás, szivárognak az emberek, forróság, beállás vége, húrszakadás. Na jó, gondoltam, még inkább most, mint a koncert kellős közepén. Rendben, új húr elő, hangolás, mire újabb húrszakadás. Kicsit berágtam. Eddig hónapokig nem történt húr fronton semmi, aztán 2 hét alatt meg négy eset is. Újabb húrozás, kis ideg. Az újrahúrozással az a baj, hogy a húr nem feszül fel azonnal, hanem folyamatosan ereszkedik, hiába húzod kicsit jobban, egy idő után, főleg játék közben elmászik. Ez máris beárnyékolta a kedvemet, mert tudtam, hogy folyamatos gondjaim lesznek…

A kezdésre már rengeteg ember gyűlt össze, de folyamatosan áradtak. Rengetegen voltak, csupa táncolhatnék ember, csak úgy hömpölyögtek, hullámoztak. Szinte mindenki ropta. A koncert elején még számot is kértek, természetesen a Csángó Boogie-t, de lehet azt kihagyni? A közönség nagyon jól reagált, mindenki vidám volt, csak megint a komplexusok. Húr éppen nem szakadt, de épp eleget küzdöttem a színpadon, hogy minden jól menjen, ezért talán nem tudtam teljes mértékben figyelni kifelé.

Visszagondolva az utóbbi koncertek problémáira a hőséget jelölném meg, mint fő problémát. Illetve a hőséget és a magas páratartalmat együtt, a tökéletes húrgyilkosokat. Na jó leszállok erről a témáról, ráadásul minden meteoromókus azt mondja, hogy a hétvégére alapos lehűlés várható. Az jó lesz.

A képen NEM a táncolók és nem a koncertet hallgatók láthatók!

Üdv!

Kisebb-nagyobb események vannak itten kérem:

1. a blog.hu épp nagygenerál alatt áll, nem én kuszálok össze.

2. ne aggódjatok, van már spéci húrom

3. gyertek a facebook-ra, ott is megtalálható a banda

Sajnálatos hivatalbóli túlterheltség miatt nem voltam képes egy sort sem írni a Dombos Fesztről, de most hiánypótló leszek.

A hétköznapokkal az a baj, hogy sok van belőlük egy héten, a hétvégék meg túl rövidek. Nem alakult ez most sem másként, ezért is voltam kicsit tompa, noha vasárnap volt és akkor már minden valamirevaló embernek illik összeszedettnek lennie. Arra azért gondoltam, hogy majd alszok az úton, vagy pihenésképpen egy pihent Boris Vian regényt olvasok. A Tajtékos napok szürreális humora sehogy sem illett a napra, éppen ettől lett zseniálisan szürreális…

A határig akadálytalanul eljutottunk, ott természetesen már akadtak bajok. A szerb határőröknek vagy a vámosoknak – már nem tudom – az volt a problémájuk, hogy írjunk má’ egy olyan listát, amin szerepelnek a hangszerek meg bizbaszok és azok gyártási számai. Elgondolkodtam, hogy a régeni brácsámon vajon hol van ez a szám, de inkább hagytam a fenébe. Egyébként a hatósági személyeknek tökéletesen megfelelt volna ha egy kutyaszájából kiráncigált fecnire írtuk volna fel, vagy közjegyző által készített dipa papírra írjuk a listát- nemzetiszín zsinórral, csak legyen rajta a pecsétjük. A pecsét az pecsét, no.

Átérve Szabadkára – mondhatni várhatóan – olyan esőkbe futottunk, hogy csak na. Kicsit aggódtuk, vajon mekkora sár lesz a fesztiválon, mert Szabadka külső részein 20-30 cm-es magasságban folyt a víz az utcákon, a boltok bejárata előtt már homokzsákok híján hokedliből és használt ruhából sebtiben összerakott gátakkal védekeztek…

Kishegyesen párszor elnéztük az utat, mondjuk túlzottan nem volt kiplakátolva a helyszín, úgyhogy megismertük Kishegyest is. Az autóból. A környéken pedig napok óta nem esett, szárasság volt arrafelé, és nem látszott olyannak az idő, hogy ránk akarna szakadni az ég.

Felpakoltuk a cuccot a színpadra, megvártuk amíg Pomogáts úr előadja az előadnivalóját, aztán szóljon a hangbeállás. Na igen. Most kivételesen nem a mi időnkből lett elvéve, mert a Kiscsillag valahol Magyarkanizsánál lerobbant és nem tudtak időben megérkezni, tehát idő hegyeink voltak. Ez meg is hozta az ezzel járó problémákat. Elkezdődött a cizellálás, ami nem jó. Aztán időnként eltűnt a feszültség és Zsombi effektjei akkor elhallgattak. Ez rossz emlékeket idézett. Egyszer volt egy olyan koncertünk valamikor száz éve, ahol egy elosztóról működött a színpadi hangosítás a jégkrémes pult és a hűtő. Amikor valaki kinyitotta a hűtőt, akkor elment az áram a színpadon, amikor a pult hűtője kapcsolt rá akkor meg a hűtő állt egy kicsit. Na most valami hasonló lehetett.

Lassan szállingóztak az emberek, a koncert vége felé már egész sokan voltak, de leginkább B és C hallgatóság volt a számottevő. A koncert végéra azért 10 fő előttünk ropta, ők kimondottan élvezték.

Azért az durva volt amikor Zsombi effektjei megadták magukat a koncert közepén és mikrofonba kellett fújnia, nem is beszélve arról, hogy a brácsámról leszakadt egy húr. Na az kellemetlen, kábé olyan érzés, mintha egy zsák nyávogó macskát hajítanának az ember nyakába…

Szóval kalandosra sikerült a koncert, némi fényjáték is volt, de nem jelentős. A színpad egyébként egy nagy katlanban állt, a katlan tetején pedig emberek üldögéltek, tök jó látvány lehettünk fentről. Nekem viszont tetszett a sötétben felparázsló cigaretták látványa ott fenn a magasban.

A hazaindulás előtt azért még roptam egy mezőségit Sárával, a brácsás pedig Brasnyó Antal, Lajkó Félix munkatársa volt.

A végére két jó tanács:

Ha tehetitek ti is táncoljatok!

Ha van mp3 lejátszótok és a kocsiban hullafáradtan hallgatnátok, akkor ne aludjatok el anélkül, hogy ki ne kapcsolnátok.

Itt egy home-made klipp, a személyes kedvenc számommal. nézzétek, hallgassátok és adjunk köszönetet pityutanarur-nak! Köszönjük

KATT IDE!

Sopron - Egyszer VOLT 2009. július 2.

A hivatalban eluralkodó őrlet hatásos ellenszere egy jó koncert. Akkor is, ha történetesen nem hallgatja, hanem éppenséggel adja azt az ember. Ráadásul az ország másik sarkában, jó távol minden baromságtól, ráadásul a szép emlékek vidékén – Sopronban. Napra pontosan három évvel ezelőtt pont Sopronban tanyáztam egy hetet – leginkább foci eb-t nézve, meg barátnőzni – amikor jött a telefon, hogy a „Pimasz” a Songlines top 10-be került. Ha jól emlékszek persze…

Sopronhoz néhány furcsa emlékem is fűződik, és úgy látszik ez a lista bővült. Annak idején mindenképpen szerettem volna pl. egy igazi soproni kékfrankost inni, ami mondjuk sikerült némi városfelfedező út után, az azonban nem volt a pakliban, hogy komplett idiótának nézzenek bennünket a „polgári” vendégek, akik majdnem ujjal mutogattak ránk:

- Nézd már! Ezek a fiatalok tudják, hogy kell fogni a poharat!

Ennél a mondatnál majdnem eltörtem a pohár szárát.

Úgy látszik megint a bor okozta megpróbáltatásaimat. A Sopronba vezető úton – néhány kilométerrel a város előtt – megálltunk ebédelni. Természetesen a legbrutálisabb UV-B 132,8-as sugárzásnál, fél kettőkor, 37 fokban. Alig ültünk le, megmozdult a levegő. Mielőtt azonban fellélegezhettünk volna, hogy jaj de jó, szél, abban a pillanatban a szomszédos erdőben felgyújtott gumiabronccsal vegyes tábortűz füstje mindenkit beterített… csak kicsit vigasztalt a tény, hogy rajtunk kívül a többi vendég  is kapott.

Kis várakozás után a pincér felvette a rendelést, ami természetesen az értelmi fogyatékosok szintjén zajlott:

-Milyen italt hozhatok? – kérdezi a pincér úr. Idősebb, lassabb.

-Háát… Sört… nem, száraz vörös bort kérnék. Milyen boruk van? – kérdeztem, és már a pincehideg kékfrankosra gondoltam.

- Egri Bikavérünk van – jött a megsemmisítő válasz. Azért összenéztünk a többiekkel.

- Azt akkor nem kérünk, köszönjük.

Pincérünk dermedten állt.

- Egerből jövünk – tette hozzá K. Csabi.

- Akkor legyen… kérnék hideg csapolt sört. Milyen csapolt sörük van?

Pincér úr rezzenéstelen arccal válaszolt:

- Sajnos a csapolt sörünk elfogyott. Üveges sörünk van.

- Igen? Milyen? – kérdeztem döbbenten. Attól tartottam a soproni borvidékre jellemző sör se lesz.

- Van Sopronink és Heineken.

Csabi rendelt egy sopronit és én is.

- Akkor én is kérnék egy Sopronit.

- Hogy? Egy Sopronit? – kérdezett a pincér.

- Igen. Egyet.

- És Ön? - fordult Viktorhoz.

- 3 deci narancslevet kérek.

- Sajnos csak kétdecis Cappy-nk van.

- Jó lesz az is – jött a lemondó válasz.

Ekkor azt hittem megpróbáltatásaink véget érnek, és az ételrendeléssel nem lesz baj. Hiú ábránd maradt.

- Nos? Eldöntötték mi legyen? – jött vissza a főúr.

- Egy Chéf Kedvencét kérek – kérte Csabi.

- Hát sajnos a Chéf Kedvencével nem szolgálhatok. – mire Csabi kicsit, de tényleg csak kicsit összébbment.

- Akkor legyen brassói.

- Brassói?

- Brassói aprópecsenye, igen.

- És Önnek? – kérdezte Danit.

- Én semmit nem kérek köszönöm.

- Biztos? Egyen valamit!

- Meleg van, nem vagyok éhes, tényleg kösz – persze sokat segített a döntésben, hogy előtte hallotta, hogy a rántott gomba sem mehet, mert az sincs. Mindezt fűszerezte, hogy pincérünk elfelejtette, hogy mennyi brassóit és mennyi babgulyást hozzon ki nekünk.

Távolodóban azért magam elé képzeltem amint a szomszédos tábortűz véletlenül átterjed az étteremre és az egész porig ég...

A VOLT helyszíne hibátlanul ki volt táblázva, egyenesen oda vezetett bennünket minden jel. Felvettük a belépőinket, kártyáinkat és kiegészítőinket és irány a tömeg.  Fél négy körül még igen kevesen kornyadoztak a hetven fokban, de néhány helyen – értsd ahol sört csapoltak – már volt némi élet. Kis bolyongás után felvettük a pozíciónkat a SAMSUNG MOBILE ARENA vagy hogyhijják mellett. Kis eligazítás, egy óra szabad foglalkozás, de a francnak volt kedve ődöngeni a porban meg a hőségben. Gyorsan két sörrel hűtöttük magunkat, majd Viktor megkínált egy jóféle kenőccsel. Basszus, valami ízületi nyavalya kerülgeti a jobb vállamat. Az már nem újdonság, hogy gyakorlatilag mindenki kezeli magát ilyen-olyan kenőcsökkel, de hogy már nekem is kell???

Sok időnk nem volt felszerelni és a hangot belőni, úgyhogy jó előjelekkel vágtunk neki a színpadnak. Új felállásban dolgoztunk – abban az értelemben, hogy a basszusláda és K. Csabi most mögöttem helyezkedtek el. Mivel a láda akkora volt, mint egy akasztós szekrény, nem igazán lehetett semerre sem forgatni, emiatt némi zenei hátszéllel küzdöttem a koncert alatt.

Ötkor kezdtünk, fényekre nem volt szükség. Már csak azért sem, mert K. Csabi és én kaptunk direkt napfényt. Dőlt is a víz rólunk, a koncert kétharmadában fürdő volt, ráadásul az első két számban úgy hangolódott szanaszét a brácsa, hogy alig tudtam helyreintonálni…

Feszített ütemterv, szigorú, időre való befejezés, hetven fok. Egyre több ember, fiatalok, néhány ismerős Egerből, pár ismerős arc korábbi koncertekről, de leginkább tánc és mulatság. A nap besütött a sátortető alá, na ott nem voltak sokan, csak a napőrültek, az árnyékban viszont tömegjelenteket véltem felfedezni a szemem sarkából.

Az egy óra hamar eltelt, de bevallom nagyon régen fáradtam már le úgy koncerten, mint akkor, ott. Még a hideg víz sem esett jól… Koncert után némi időt engedélyeztünk magunknak. A két Csabi és én ottmaradtunk a színpad mögött, hogy belehallgassunk az utánunk következő bandába, meg csak úgy pihizni. A technikusok időnként lázas rohangálást műveltek, kiderült ugyanis, hogy perceken belül 80 km/h-ás szelek érkeznek. Mi inkább a bazi nagy viharfelhőket láttuk. Nem sokkal indulásuk előtt olyan felhőszakadás csapott le a fesztiválra, amit még Indiában is jegyeznének. Bolyongtunk egy kicsit a kocsival a tömegben, hogy lerendezzük még a részleteket, de az utolsó métereket gyalog kellett megtenni. Viktor és én a szakadó esőben kerestük a szervezői házat – Donde es esta cervező? - és őrültekkel találkoztunk. Volt, aki gumicsizmában járkált persze bikiniben, volt aki mezítláb, de egy viharkabátban… Szegény néptáncosok pedig rendületlenül ropták a színpadon, de alig figyelt rájuk valaki. Viktort kapacitálta egy rajongó, hogy ha legközelebb kimegyünk külföldre, ugyan vigyük már ki őt is…

A szakadó esőben minden olyan helyen, ahol egy minimális szárazság akadt, egy rakás ember tömörült. Ázott verebek módjára, de nem megtörten várakoztak, hogy a zuhanyt zárják el ott fenn, hogy aztán menjen a buli tovább

Most pedig nézzük, hogy mire kerestetek rá a blogban az elmult 30 napban :)

elsősor+blog

elsosor.blog

borsodi+fonó+fotók+képek

republik+koncert+füzesabony+eső

corki+magyar+bolt+címe

Salgótarján,+néptánc

oliva+ult

elsősor

murphy's+draught

szélkutya

első+sor+blog

kontra+szakest+beszólásai

kerekes+band

múzeumok+éjszakája+2009+kerekes+band+oszk+fot

írország+blog

Szélkutya rulez!

innen folytatódik

Fél hattól elkezdtük az őrséget az udvarra nyíló kapunál. Lassan szivárogni kezdtek az emberek, akiknek mondtuk, hogy kicsit később jöjjenek vissza. Közben megérkezett a catering cég teherautója is, és a korábban az udvarra hordott cuccok, ládák lassan, nagyon lassan a teherautóba vándoroltak, Zsófi pedig nem tudta, hogy kedvesen vagy kevésbé kedvesen sürgesse meg őket. Időközben megjelent egy idős úr és az alábbi jelenet játszódott le.

- Miben segíthetünk? – kérdezi Zsófi.

- Itt lesz egy koncert? – kérdi az úr.

- Igen.

- Milyen koncert?

- Harmonika koncert – jön a válasz, de az úr nem vette a lapot. Alig láthatóan közelebb hajolt, mire Zsófi a lehető leglazábban lereagálva határozottan emelt hangon – amire szelíd galambcsaládok riadtan rebbentek volna fel - tájékoztatta ismét:

- Harmonika koncert.

A párbeszéd eléggé féloldalasan folytatódott, az idős úr rezzenéstelen arccal bólogatott, sajnálta, hogy nem nagyon hall, de örömét fejezte ki és leballagott. Én pedig még most is alig bírom visszafogni a nevetésemet, ha visszagondolok…

Én nem tudom, hogy mi történhetett akkor a városban, azon kívül, hogy dugók voltak szanaszét, de valamilyen kényszer hatására a közönség válogatott gyülekezete volt a nyugdíjasoknak, az eszelősöknek és az egyszerű hülyéknek. Bizony isten elő is jött belőlem a régi ifiházas énem, de aztán meggondoltam magam, más rendezvényét nem fűszerezem meg azzal, hogy a vendégeket vegzálom. Ettől függetlenül szegény Rékát és Zsófit terror alatt tartotta vagy valamelyik vendég, vagy a catering vagy a társszervező(?).

A közönség pedig gyűlt, szépen megtöltötte az alagsori koncerttermet, ahol nem sokkal később felcsendültek a kezdő dallamok. Volt vonósnégyes, volt harmonika szólóban – Mirco Patarini játszott – és volt kvázi big band is. Bevallom, addig a pillanatig, amíg a big band nem szólalt meg, nekem a harmonika a francia sanzonok, a tangó és a kalotaszegi bandák zenéit juttatta csak eszembe, komoly hangszerként még annak ellenére sem tudtam rá tekinteni, hogy csúcs minőségűek voltak az aznap látottak. Ez a nézetem gyökeresen megváltozott a big band előadása után. El kell ismerni a harmonikát, mint komoly komolyzenei hangszert! Egyébként mást is megtapasztaltam ekkor. Az egyik dolog, hogy még a klasszikus zenészek sem tévedhetetlenek, illetve megerősödött bennem a hangszerpróbán érzett benyomás, hogy azok a csúcsminőségű hangszerek, amik kiállításra kerültek kimondottan a koncert profiljába illő zenéhez illenek. De ahhoz nagyon.

A koncert után a tömeg távozott, de a mókás eseményeknek nem szakadt vége. Valahogy az Intézet információs pultjánál ragadtam, ott találtam egy nőmagazint, azt lapozgattam, mikor hozzám fordult egy nő:

- A hangszerkiállítás az emeleten van? – tette fel a kérdést, én pedig rövid habozás után felvettem a ritmust:

- Már nem.

- Hogyhogy? – kérdezte rémülten a nő.

- Már nagyrészt összepakoltak. Ma csak 16 óráig voltak. Korábban véget ért.

- Értem. Korábban. Már összepakoltak?

- Hát, folyamatban van. Van, amit már becsomagoltak, van amit csak holnap.

- Mert tegnap felengedték az embereket nézelődni, és voltak tanárok is. Tegnap 18 óráig voltak.

- Hát igen kérem, az tegnap volt. Ma már, egy pillanat, megnézem mennyi az idő, fél nyolc van, nincs tanár. Hazamentek. A hangszereket csomagolják. 16 órakor vége lett a kiállításnak.

- Értem. Akkor nem lehet felmenni… Mert tegnap fel lehetett, ott voltak a hangszerek.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy beszélgetőpartneremmel akár órákig is meddő beszélgetést folytathattam volna. Valahogy sikerült megértetni vele, hosszú idő után persze, hogy vége a kiállításnak, mire fogta magát és a lányokkal újra kezdte a beszélgetést. Visszamerültem a magazinba, már éppen elfelejtettem az előző párbeszédet, napozási és horoszkóp témákban csemegéztem, mikor egy úr jelent meg, kezében egy teszkós szatyor és hozzám fordult:

- Elnézést! Tart még a koncert?

- Nem kérem. Már vége. De lesz nemsokára egy másik, 9-től. Jazz koncert.

- És az emberek már elmentek?

- El.

- Nem volt közöttük egy szőke lány? Szemüveges.

- Volt közöttük. Kábé öt perccel ezelőtt hagyta el az épületet.

- Tényleg?

- Igen, ahogy mások is.

- Mindenki?

- Hát én úgy láttam, hogy aki bejött, az elment – Erre olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy megsajnáltam:

- De nézze meg lent, ott volt a koncert, hátha maradt ott valaki – Erre letette a szatyrát és lement. Kis idő múlva visszatért, lemondó arckifejezéssel.

- Senki? – kérdeztem.

- Senkit nem találtam. De az emeletre nem mehetett fel esetleg valaki? – Ajjaj, kezdett gyanússá válni az úr.

- Nem hiszem. A kiállításnak vége.

- Értem. De tegnap voltak tanárok, és fel lehetett menni.

- Hát kétségtelen. De ma jóval hamarabb vége lett a kiállításnak és a hangszerek nagy részét be is csomagolták.

- Értem. Akkor nem mehetett fel.

- Nem.

- Lehet, hogy az előbb rosszul mondtam, mert a hölgynek inkább szőkésbarna haja volt. De szemüveges.

- Azt hiszem ő volt az, aki nemrég ment el innen.

Erre valami irtóztató tehetetlenség telepedett rá az úrra. Bátorítóan néztem rá.

- Nem hagyhatnám itt a cuccaimat? Tudja van vagy öt kiló, és azt hiszem, tudom hová ment a barátnőm, de nem akarom magammal cipelni a szatyrot.

- Szerintem nem lesz baj abból, ha - néztem körbe -  mondjuk leteszi oda az ajtó mögé.

- De onnan elvihetik.

- Az előfordulhat, de nem hiszem.

- Miért? Maga nem vigyáz rá? – kérdezte meglepődötten.

- Én? Miért? Nem vagyok itt végig.

- Azt hittem maga a biztonsági őr.

- Nem igazán. Én csak beültem ide olvasgatni.

- Értem. Akkor nem hagyhatom itt a cuccomat?

- De, felőlem itt hagyhatja.

- De azt mondta az előbb, hogy nem lesz itt végig.

- Igen.

- De akkor elvihetik a szatyrot – és csak nézett rám tehetetlenül.

- Nézze Uram! A cuccait itt is hagyhatja, vagy akár a portán is.  Akár megkérheti a portást is, hogy vigyázzon a szatyrára. Szerintem a porta jó ötlet, nem?

- Tényleg. Ez kell nekem, a porta. Tényleg ez lesz a megoldás.

Felvidult arccal fordult meg és távozott az úr. Később a fentebb már megírt történetű hölgy társaságában együtt visszatértek a jazz koncertre. Zsák és foltja.

Fél kilenc magasságában az előző nap már szúnyogok ellen állítólag bizonyító kerti mécseseket kihelyeztük az udvarra és meggyújtottuk sorba mindet. Persze izgalmak most is voltak. A hangszereket elszállító teherautót várták a hangszerkészítők, a hangszerek pakolása folyamatban volt, a vendégek szállingóztak, teherautó sehol, a hangosító pedig aggódott, hogy 120 Hz körül be fog zavarni a teherautó, és tönkreteszi a jazzkoncert felvételét.

Lassan jöttek az alkonyi színek, a vendégeket fogadtuk, irányítottuk, a toszkán mesterekkel ökörségeket csináltunk. A délben félretett paninik jól jöttek, a zenészek is fogyasztottak. De kik is voltak ezek a zenészek tulajdonképpen?

Oláh Kálmán (zongorán), Barcza Horváth József (nagybőgőn), Balázs Elemér (dobon), Peo Alfonsi (gitáron) és Oláh Vilmos (hegedűn) mind kiváló zenész. Ennek megfelelően reagálták le azt is, amikor az első billentyűleütéssel egy időben géppuskatűz-szerű zörejek jöttek elő a hangfalakból. Aztán újrakezdték, mire megint lőttek. Harmadik kezdés után már megszűnt a probléma, és kezdetét vehette a jazz.

A gitárművészt – szégyen – nem ismertem korábbról, de a többieket többször is láttam vagy hallottam, még Egerben is az ifiházban, anno. Bevallom őszintén, hogy nem vagyok nagy jazz rajongó, de az érthető jazz hallgatható kategória nálam. Volt egy szám, aminek az eredetijének címe sehogy nem jut eszembe, de már Bartók is feldolgozta, az valami elementáris erejű volt... Egyébként ezen a koncerten jóval többen voltak, mint a koraestin. Még pótszékeket is be kellett vetni. Volt egy idősebb hölgy, aki a férjével jött, késve, ezért csak kint tudott várakozni. Mikor megjöttek a székek, szépen letelepedett az egyikre, de pont az ajtóba, amit a nagy meleg miatt nyitva is hagytunk. De tényleg, se előre, se hátra, se mellette elmenni nem lehetett, de az istennek nem ment volna beljebb, ahol azért még akadt pár üres szék. Kis idő elteltével pár széket hoztak még, mire Zsófi átvette az irányítást. Ő nem tudta, hogy a kint üldögélő úr a férj, és az asszony nem akar bemenni, ezért konkrétan az asszonyt felállította, a széket kikapta alóla, beljebb kezdett rendezkedni. Az asszonyság meg vérig sértve leült a lépcsőre a férje mellé. Az esemény olyan gyorsan történt, hogy szólni sem volt időm, csak hangtalan röhögésbe fulladt a próbálkozásom. Zsófi hiába kért elnézést. Aztán már alig tudtunk figyelni a koncertre, mert Zsófi és Réka egymáson nevetett kínjukban én meg mindenkin. Mondjuk meg tudom érteni a helyzetüket: nagy volt a meleg, sok apró részletre kellett figyelni, a hangszerek pakolása folyamatban volt, Oláh Vilmos folyamatosan udvarolt nekik, és még sértődött hallgatósággal is meg kellett küzdeni.

Mint minden jónak, ennek a napnak is közelgett a vége. A hazaút legalább két óra volt, ezért sajnos el kellett jönnöm még a koncert alatt. Az már tényleg csak extra, hogy Hatvanban majdnem elütöttem az igazoltató rendőrt…

Beszámolóm végén mégis csak elmondom: tényleg csinosak voltatok lányok és benneteket néztelek, Toszkána pedig az egyik legjobb hely a világon!

Kulturális kicsapongás keretében következzen most egy beszámoló a budai várban megtartott Itália Hangjai – Suono Italia program egy napjáról (2009.06.18.)  Jó volt részt venni rajta és most még veletek is megoszthatom az élményeimet.

Korán reggel indultam, és bíztam benne, hogy ha beindul az autó, még visszafelé is képes lesz erre. Akkuproblémák. Szóval korai indulás, hogy ha kis szerencsével is, de talán el tudom kerülni a reggeli csúcsforgalmat Pesten. Nem tudom, hogy akartam ezt megoldani, de a Gödöllőig tartó út csupán megtévesztő előjátéka volt annak, ami azután várt rám. A régi 3-as úton jöttem, aztán valahol valamelyik Tarcsánál megállt az élet, és onnantól 5-10 perces egyhelyben várakozásokkal sikerült bearaszolni. Épp útfelújítás volt, az utak felületét a honfoglalás kori rétegekig lekaparták, és új aszfaltozást kaptak. Persze reggel 8 körül, kávé helyett. Még jó, hogy a Petőfin jó zenék mentek.

 Már előző napokban lefixáltam, hogy megyek nagyihoz, és ő csinál majd reggelit. Mikor megérkeztem mamzi birka kiképzésben részesült házőrzője majdnem rámdöntötte a kaput, veszettül ugatott, de annyira, hogy még hátra is kellett lépnem, mert lefröcsögött az eb. Hihetetlen, de amikor bent vagyok, akkor meg fut előlem, meg kushad, meg birka. Most meg…

 Nagyi már készült, mert a serpenyő már a tűzhelyen volt, tojások kikészítve. Nincs kecmec:

- Hány tojásból?

- Háromból.

- Négyből?

- Hát azért mondtam hármat, mert igazából csak kettőt akartam, de tudom, hogy akkor te hármat csinálnál.

- Jó.

És mintha mi sem történt volna elém tolt négy tükörtojást. Na, most lehet nevetni, vagy szájat húzogatni ezen, de reggelire nekem 3 tojás rengeteg, 4 pedig elképzelhetetlen. Mint ahogy például a legfinomabb citromos-túrós palacsintából sem tudok megenni egyszerre 2-3-nál többet, akkor sem, ha egy napja nem ettem. Na, kínkeservvel megbirkóztam a tojásokkal, és a maradék kis időt beszélgetéssel töltöttük. Ám lassan mennem kellett, mert a bemutató 11 óra körül kezdődött, és oda akartam érni időben.

 A kocsit az Örs vezér téren a jól bevált lakótelepi parkolóban hagytam, nincs az az isten, hogy én bemenjek a belvárosba autóval, inkább a metró. Sokkal jobb, elvisz a Moszkva térig, onnan pedig egy világbajnok ugrással már fenn is van az ember a várban, a Zenetudományi Intézetben. Zsófi ugyan említette, hogy vannak arrafelé 16-os buszok, amik a várba járnak fel-le, de már csak akkor láttam olyat, amikor felértem. De nem is volt baj, mert szép idő volt, meg legalább láttam a várból végre valamit, mert kb. általános iskolai osztálykirándulás alkalmával voltam utoljára arrafelé. El is határoztam, hogy a szabad időben szétnézek, hátha találok oszálykirándulásos emlékeket.

Pár szót arról amit tudtam a programról, illetve ami kialakult bennem látatlan. Már jóval korábban megkaptam a programok leírását, lehetett belőlük csemegézni. Úgy gondoltam brácsásként legjobb lesz, ha a vonósok bemutatkozó napján, csütörtökön leszek ott. Azt nem tudtam, hogy milyen lesz a bemutató, azt gondoltam, hogy majd elővesznek egy páncélszekrényből egy Stradivárit vagy egy Guarnerit és egy fekete frakkos hegedűművész megszólaltatja, majd gyorsan visszacsomagolják a hangszert és kész. Meg arra is gondoltam, hogy majd jól belekezdenek majd mindenféle magyarázatokba, hogy a hangzás, meg az előkészítés, meg a pácolás, meg az utómunka, úgyhogy pár nappal előtte már elkezdtem készülni Prof. Dr. Karl Fuhr „A hegedű akusztikai rejtélyei” c. könyvéből. Aztán megérkeztem az Intézetbe és az előzetes elképzeléseim szerencsére nem váltak valóra.

Nagy örömmel fogadtak, névjegykártyát nem tudtam adni, de feliratkoztam, mint brácsás. És utána beléptem a hangszermennyországba…

Képzeljetek el egy kisebb termet, ami tele volt hárfával. Életemben nem láttam összesen annyi hárfát élőben, mint ott. Az egyiken éppen játszottak. Megilletődve tovább mentem és akkor az előadó terembe jutottam, ahol egy hegyomlás erejével rámzuhantak a benyomások. Szaxofonok, harmonikák, hegedűk, brácsák, zenészek, hangszerkészítők, olaszok, magyarok, nem tudtam hova nézni zavaromban. Zsófi középen, elbűvölő és vidám, egyszerre nem tudom mennyi olasszal tárgyalt. Elkapott és azonnal a lelkemre kötötte, hogy legyek ott mindenhol, és próbáljak ki mindent. Én pedig mindent megígértem. Aztán lementünk a bárba meginni egy kávét.

Bevallom megijedtem. Már előző nap is, de most elhatalmasodott rajtam a félsz. No nem azért mert annyira szégyellős lennék, és nem mernék kiállni emberek elé, megmutatni, hogy mit tudok, csakhogy itt kicsit más volt a helyzet. Ezekkel a hangszerekkel másképpen kell játszani, mint ahogy én szoktam. Ezek érzékenyek, gyönyörűen szólnak, és hegedűművészek játszanak rajtuk, ahogy én fogom, ahogy a népi brácsások, mondjuk ki – kontrások, pedig 90 fokkal elforgatva, szinte odaragasztva a kézhez, zengjen, zúgjon a vonó alatt és csak akkordozást tudunk. No ez kb. olyan lehet látványnak, mintha a vasárnapi ebédhez sáros gumicsizmában ülne le az ember...

11 után pár perccel elkezdődött a bemutató. Először a vonósok mutatkoztak be. Pár szót szóltak a hangszerekről, a tradícióról, néhány anekdota is elhangzott, felszabadult, kötetlen vidám hangulat volt a teremben. Az egyes szövegrészek után – amiket persze über tolmács fordított azonnal – a hangszerek is megszólaltak, illetve megszólaltatták fiatal zenésznövendékek. Bármennyire furcsa, már ilyen kisebb bemutató során is meg lehetett állapítani, hogy mindegyik hangszernek más és más a hangja, hangjának minősége, terjedelme. Zsófi mesélte is, hogy az egyik hangszerkészítő família valamikor nagyon régen (1700-as években) ültetett egy fát, amit száz évvel később kivágtak, majd megint iszonyú hosszú ideig szárítottak. Aztán abból raktak össze egy hegedűt, odafigyelve arra, hogy az évgyűrűk vastagsága és mennyisége pont megfelelő legyen az adott hangmagasságnak, rezgésnek. Na ezt neveztem én hosszú távú befektetésnek!

Bocsánatot kérek, de csak két mester nevét tudom: Fabrizio Di Pietrantonio és Paolo Vettori. Ez a Fabrizio egy nagy nevettető, a nap végére már szakadtunk a nevetéstől, ha találkoztunk. De az egyik legkomolyabb jelenet is az ő hangszereihez fűződik. Tudni kell, hogy neki olyan hegedűi, brácsái és csellói vannak, amiken díszes, barokkos festés is van, és darabjából 3 BMW-t is megvehet az ember. Ezek közül a hangszerek közül néhány ki volt állítva. A bemutató után bárki kipróbálhatta a hangszereket, ezek kivételével, mert ezek csak a szemnek voltak kitéve. Még a bemutató alatt megérkezett egy prímás, talán a 100 tagú cigányzenekarból, és első mozdulattal lekapta a tartóról a festett hangszert. Fabrizio egy szívinfarktus után odaugrott és határozottan kikapta zenészünk kezéből a hegedűt és visszahelyezte az állványra. Egy pillanatig azt hittem lesz még folytatás, de csak névjegykártya csere történt, és feszült szakmai beszélgetés.

 A vonósok után harmonika bemutató következett. Ez komolyabb hangvételűre sikerült, majdnem atomjaira lett szétszedve egy hangszer. Megtudtuk, hogy készül, mennyi időbe telik az első reszeléstől az utolsó ragasztásig az elkészítése, milyen fából készült, stb. Ezek a harmonikák tényleg csúcs hangszerek: Scandalli tangóharmonikákat láthattunk és hallhattunk. A bemutatót – szintén tolmácsolással – Mirco Patarini zenész és cégvezető (Scandalli) tartotta, aki kis előzetest adott az esti koncertből. Nekem egy feszült Néró császárra emlékeztetett, a lányoknak más jutott az eszükbe róla. Minden esetre, ha nálam is jelentkezne a művészekre jellemző dekadencia, akkor kérem valaki azonnal üssön agyon.

A bemutató harmadik részében Coriani gitárokat láthattunk és hallhattunk. A mester bevezetője után, amivel nagy ívű fejlődéstörténetet vázolt a spanyol eredettől napjainkig, gitárhang összehasonlításra nem volt lehetőség, csak egy gitár szólalt meg, de az úgy, hogy majdnem le kellett ülnöm. A gitárművész klasszikus pózba helyezte a gitárt, kis törölköző, kis krém, vagy por – nem láttam pontosan - az ujjakra, totál átszellemülés és játék. Te jó ég!

Fél egy magasságában véget ért a bemutató, lehetett hangszert próbálni. Ekkor történt a fentebb írt eset is, és ekkor vettem a bátorságot, hogy közelebbről szemügyre vegyem, meghallgassam a hangszereket. Az illatuk, a színük, a lakkozás, a forma mind-mind egyedi, aláírásokkal a belsőjükben. Érdekesség volt számomra, hogy egytől-egyig mindegyik hegedűnek csak egy finomhangolója volt, a három legmélyebb húrt csak a hangolókulccsal lehetett hangolni. Hmm. Na de a hangok! Olyan szépek, zengők, végtelenül hosszú lecsengésűek, egyáltalán nem olyan szegedi dobozgyári minőségűek voltak. Múltkor a kezembe került a Zenész Magazinnak az a száma, amiben Lajkó Félixel is volt egy riport. Abban említette, hogy volt neki már sok hegedűje, de a neki legkedvesebben szólót egy piacon vette nagyon olcsón. Mindegy, az biztos, hogy valahol középtájon kell megtalálni a magamnak való hangszert. Egy jó minőségű négyhúrosom van már, azon gyakorolgatok, azzal teljesen más muzsikát lehet előcsalogatni, mint a háromhúroson. De ez már egy másik téma.

A bemutató után le lehetett menni a bárba némi ebédet fogyasztani. Volt sajt, meg mozzarellás paradicsomos falatkák, meg panini rogyásig. Zsófi – mivel előző nap a magyar vendégek jó szokás szerint 8-asával vitték a paniniket – elrakatott pár darabot estére, nehogy ne maradjon a fellépőknek. Volt még persze bor is, Szicíliából, a vöröset megkóstoltam, jó volt. És akkor pár szót az épületről.

A Zenetudományi Intézet a várban egy régi barokk kastélyban található. Ízléses, nem hivalkodó, belül akkora udvar, hogy annakidején lovaskocsik nyugodtan megfordulhattak benne. Belépve a főkapun rögtön J. Haydn bámul ránk. Ja igen, Haydn év. A Zenetörténeti Múzeum is itt kapott helyet, meg még egy csomó gyűjtemény és archívum is. Van pár koncertterem, több emelet, irodák, alagsor és hátul egy szenzációs kert. Ambivalens kert. Bartók bronzban, beállítva a sarokba a komposztáló mellé, viszont szenzációs kilátás Pest felé. A hangszerbemutatós teremből, két emelettel feljebb pedig brutálisabb képet kapunk Pestről, mint a Halász bástyáról.

Némi téblábolás után úgy döntöttem, hogy szétnézek a környéken, lemegyek a Moszkva térre, keresek könyvesboltot stb. Leballagtam tehát a hegyről, Mammutba be. Ahol aztán közölték, hogy bombariadó van, úgyhogy talán menjek onnan a fenébe. Könyvnek lőttek, irány vissza, cél a Mátyás templom, meg a bástya. Millió turista, csattogtak a fényképezőgépek, egy fiatal pár meg is kért, hogy készítsek róluk fotót. Azért hihetetlennek tartom, hogy a bástya magasabb részeit fizetőssé tették, csak borsos ár ellenében engednek fel oda nézelődőket. Be is rágtam, úgyhogy még a templomba sem mentem be. Mondjuk oda is egy vagyon bejutni… Osztálykirándulásos emlékeim sem akartak előjönni, pedig bejártam a fél várnegyedet, úgyhogy visszatértem egy kis időre az Intézetbe, ahol már elkezdődtek a hangszerek becsomagolása, szállítása. Úgy hallottam, hogy még üzlet is köttetett, volt pl. aki vett egy hárfát. Ezek a hárfák is talányok számomra. De pont emiatt, és a hangjuk miatt szeretem őket. Némelyiknek volt négy pedálja, és olyan bonyolult belső mechanikája (zengetés, elfojtás meg még mittudomén mi), hogy súlyban kevéssel maradt volna el egy versenyzongorától. A lányokkal megegyeztünk, hogy majd segítek vendégeket terelni, programfüzetet osztogatni, és gyertyát gyújtogatni. Fél hatra kellett visszatérnem, addig a szemben lévő kávézóban megittam egy szenzációs tejeskávét, ami megadta az alapozást az innentől kissé abszurdba hajló történeteknek.

folytatás itt

Zwackéktól pár szendvics és süti legyűrése után elsiettünk. Tényleg sietnünk kellett, hisz  a várban még várt egy beállás. Mire odaértünk a hangosítás, a technika már állt és csak ránk várt. A terem adottságairól azért szólnék pár szót. Hosszú, hosszához képest alacsony, és úgy pattog benne a hang, mint bespeedezett denevér, konkrétan minden hangosító rémálma. A falak simák és régi vármegyék címerei voltak rajtuk. De a hangzás végül is megoldódott. Legnagyobb csodálkozásomra olyan jól szólt a brácsa befelé, a színpad felé, mint már régen. Ja színpad, az nem volt, a szőnyegen álltunk mi is.

Kis késéssel elkezdtük a mulatságot. Az est első meglepetése az volt, hogy a közönség leült. Tehát a zenekar mégis magasabbra került, noha színpad nem volt. Na jó, kezdtünk a Két pásztorral, amit a Zwackhoz képest hibátlan Stadionfolk Stadion Folk követett. Az emberek ugyan ültek, de mocorogtak, meg feszengtek, meg alig bírtak magukkal. Aztán belehúztam a Csángó boogie-ba és a terem felrobbant. Aki csak mozdulni tudott, hajította le a táskáját, felsőjét, cipőjét és tódultak elénk és táncoltak, meg ugráltak. Voltak, akik még táncoltak is és ugráltak is! Volt egy érdekes társaság előttünk, akik komolyan beszívtak, de tényleg, ráadásul még ott, a teremben is sodortak és pöfékeltek. No elég elborult táncmozdulatokkal szórakoztattak bennünket és a közönséget is. Akkor, amikor az egyikük majdnem kikapta az „udvari fotós” úr kezéből a fotómasinát, akkor majdnem elejtettem a hangszeremet…

A teremben egyébként annyian voltunk, hogy Hevestől Torda-Aranyos Vármegyéig tomboltak, utána csak elvoltak, hallgatóztak vagy az erkélyre távoztak az emberek. Mindenesetre ismét bebizonyosodott, hogy a begerjedt tömeg inspiráló, ami jobb kedvre deríti a zenészt, ami persze inspirálja a hallgatót, és így tovább…

Ez a koncert nagyon jól sikerült, nem gondoltam volna, sokáig is tartott, kb. 23.40-ig. Az emberek folyamatosan jókedvűek voltak és táncoltak, a tömeg folyton cserélődött – persze nagyon meleg volt, dőlt mindenkiről a víz.

Férfiasan bevallom elfáradtam. Annyira, hogy úgy terveztem előtte, hogy maradok a haverokkal fenn Pesten, de nem bírtam volna. A várban megismerkedetem egy francia lánnyal és egy angol fiúval, váltottunk pár szót, ittunk kékfrankost, és a VUA rögtönzött ülést tartott, valamint megoldott egy bonyolultnak tűnő matematikai feladványt. A francia csaj lepontozta a kékfrankost, én pedig erőim utolsó tartalékaival  a vár közepén lestoppoltam az éppen hazafelé utazó Kerekes Bandet, egy revolvert N.Csabi fejéhez nyomtam és követeltem, hogy vigye a buszt Egerbe.

És hogy mi a tanulság?

1.Rossz adottságú helyen is lehet jó koncertet nyomni.

2. A meleg az meleg.

3. A franciák nem értenek a borhoz.

4.Csak kicsit lett volna jobb, ha a tömeg Veszprém Vármegyéig ért volna.

No comment :)

Aki velem társalog, az készüljön.