Elsősor - odakeveredtünk, na

Elsősor - odakeveredtünk, na

Kobuci II. (2010.07.28.)

2010. július 30. - Don Eszkóbár

Folyamatos izgalomban voltunk, hogy akkor most elmossa-e az eső a fellépést vagy nem. A múltkor történetesen azért maradt el a Kobucis buli, mert az időjósok szerint hó, jég vagy éppen zúzmara érkezett volna. Volt is akkor némi kapkodás és telefonálás, hogy még az utolsó pillanatokban sem volt egyértelmű a helyzet. Most annyira azért nem volt baljós színe az égnek, nem is maradt el a jó buli.

Én már nem írom le, hogy hol és merre, lassan mindenki tudni fogja, ha más nem, hát hangról vagy a nagy vidámságról. Valahogy úgy jöttek ki a lépések, hogy minden összeillett mindennel, és zsigereinkben éreztük, hogy fergeteges hangulat lesz és jó élmények érnek bennünket. Természetesen ütős programmal (sorrend, ugye nem mindegy) és meglepetéssel készültünk.

Az MTV Icon programban, mint fellépők feldolgozásokat adunk elő (adtunk, adtunk volt, fogunk volt adánk vala; a blog tér-időn belüli elhelyezkedésének jellegzetességéből adódóan a félfeltételesen szubinvertált szándékolt kötő mód a jövő időben alkalmazandó), vagyis tisztelgünk Nagy Feró közéleti tevékenysége előtt, és hát úgy gondoltuk, hogy a legjobb hely lenne a Kobuci egy kis bemelegítésre. A két majdani szám közül az egyikben extrák is szerepelnek, konkrétan a Fedémesi Asszonykórus négy tagja is a színpadra lépett.

A fellépést megelőzően természetesen volt beállás, ami a szokásos szívbajt is meghozta, mert a villanyduda rakoncátlankodott, illetve szegény hölgyek eleinte nem hallották sem magukat és a hangszereket sem, így olyan kaofónia kerekedett, hogy az fájt. Mihelyst azonban a problémák megoldódtak minden sokkal jobb lett, főleg hogy a nap is kisütött, elég határozottan. Egy ideig terheltük a korán érkezett közönséget a beállással, aztán már készülhettünk a megmérettetésre: mazsolátlan (végre egy ilyen hely!) túrósrétessel vagy  kobucival illetve sörrel és vörösborral. Időközben pedig egyre többen gyűltek és ültek le a fák alá beszélgetni és hangolódni. Mindenki a maga módján, ez így jó.

A bevezető intró után színpadra léptünk. Hirtelen nagyon sokan lettek előttünk majd egészen közel is jöttek az emberek a színpadhoz. Kezdetét vette az őrület és a tánc és a buli. Zsombor jó értelemben hergelte a tömeget, a Csabik kezei jól pörögtek, a dobok és cinek pedig kisebb hangosítással is hasították a környék lakóinak idegeit. Én magam is úgy éreztem, hogy jól megy a zene: ideális volt minden körülmény, nem volt írtóztató meleg, nem olvadtam el a reflektorok alatt sem, és jól látszott szinte mindenki, aki előttünk táncolt vagy csak úgy figyelt. Az érdemjegy így nem kérdés, hogy „A”.

A koncert közepén aztán előadtuk az Icon-os számokat, és színpadra léptek az asszonyok is, viseletben. Gyere kislány, gyere – szólt  a korai diszkó sláger. Remélem jól fog szólni Siófokon is. A koncert második fele, ha lehet még emelkedettebb hangulatban telt: alkalmi táncospárok, szemünk láttára visszautasított ajánlatok, ittas személyek, pacsi volt tetszőleges mennyiségben, mikor pedig Zsombor benyomta a hippi-szeretünk-benneteket-szöveget, azt hittem befordulok az előttünk kavargó tömegbe, ahol meg jól megtapostak volna, ami csak azért nem történt meg mert két túlhevült zenészpalánta visszaszájvuvuzelázott nemcsak engem, de a többieket is a valóságba…

Néha előfordul, hogy jó lenne tovább húzni, tovább zenélni, mert elkap a gépszíj, és a buli önálló életre kel. Ennek az organikus fejlődésnek csak a csendrendeletek a legnagyobb ellenségei. Így néha keserves abbahagyni a muzsikát – 22.00 után mindenképpen le kellett lőni a hangerőt. Azért hallgatni sem olyan rossz ezt a zenét, úgy gondolom, valaki még azt is mondta, lehet Zsombor, hogy valaki pont sétált majdnem arrafelé és hallotta a zene foszlányait a szélben, és benézett, majd ott maradt a buliban…

A koncert után magyar kortárs slágerek dizsije ment, közben beszélgetésekbe elegyedett mindenki mindenkivel. Hmm… vajon mennyire legalja egy bulinak, ha valaki eszelősen a felől érdeklődik jól szituált hölgyektől, hogy az alkoholos és ecetes erjedésen kívül mi a harmadik típus, mire jól kiigazítják a kérdezőt, hogy nem csak három fajta van, és ekkor az illető el szeretne menekülni… ?

 

 

Győr (2010.07.26.)

Régebben több táncházat is tartottunk, igaz akkor még Kerekes Együttes voltunk, de most nem ez a lényeg, mert inkább azt akartam ezzel mondani, hogy akkor alapvetően tánczenét adtunk. Oké, manapság is azt adunk, csakhogy más az, amikor valaki táncol eredeti táncokat és más az amikor felszabadultan ugrál. És teljesen más az, amikor élőzenére koreográfiát táncolnak profik. Komoly koncentrációt igényel mind tőlünk, mind a táncosoktól.

Győrben a Presidance-szel közös fellépésünk után végülis ezt a megállapítást vontam le. A múltkori közös fellépéshez képest több változás is volt: nem volt szünet, vagyis rövidebb volt a táncosok előadása, és a közös próba sem húzódott el, mert mindenki elég jól emlékezett a korábbiakra. De már megint előreszaladtam.

A győri Richter Teremben volt ez a közös fellépés. Ez a hely engem a Magyarországon annyira jellegezetes művelődési házakra emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy a nézőtér két szintes volt, illetve a művelődési házak 99%-ának biztosan nincsenek filharmonikusai. Na én teljesen el lettem varázsolva a művészbejáró környékén. Volt ott pl. egy polc, ahol csak partitúrák voltak felhalmozva, J.S.Bach és Kodály oboához, meg fagotthoz, meg vonósokhoz. Ha a kisördög megmoccant volna bennem, akkor jól összekeverhettem volna az egyes szólamokat… mit szóltak volna hozzá! Aztán meg olyan volt az egész hely, mint egy zenei kripta: a bőgők és hárfák szállításához használt dobozok szarkofágokként tornyosultak fölénk, közöttük egy bazi nagy dob és egy cselló, amitől pedig olyan érzésem volt, mintha az óriások földjére léptem volna.

Annyira azért nem volt idő elbájolódni, a bekábelezés után egy közös összejátszós-táncolós próbát kellet tartanunk. Gyorsan ki is derült, hogy annyi helyünk sem lesz per fő, mint egy tömegtüntetésen. K.Csabi közvetlenül mellettem pengetett, így egy sorba kerültünk mindannyian, a táncosok mögött egy emelvényen. Előnyére vált viszont az emelvénynek, hogy masszív alkotmány volt, nem olyan, mint a Millenárison volt múltkor, ahol attól féltünk, hogy egy rossz lépéstől aláhullunk…

Nem volt bohóc, így nem voltak szerencsétlen viccek sem, ellenben voltak új tagok, bár lehet én nem figyeltem korábban. Végezetül is lendületes előadást adtak, mondjuk lehet, hogy kicsit gyors lett az elején a Csángó Boogie, de a fiúk és a lányok jól bírták, a közönségnek meg tetszett.

Húsz perc technikai-átszerelős szünet után jöhettünk mi. Az osztott program miatt mindkét csapat rövidített előadást adott, ráadásul azokat a számokat nem volt illő játszani, amik a táncok alatt szóltak, úgyhogy egyáltalán nem megszokott előadásban volt részünk nekünk is meg a közönségnek is. Utóbb ugye Debrecenben elpakoltattuk a székeket, itt ez nem volt lehetséges, Zsombor azért felszólította a tömeget, hogy próbáljanak táncolni… Erre csak az utolsó számban került sor, addig mindenki üldögélt. Mi  hárman – Zsombor, N.Csabi és én elől állva próbáltunk előadni, miközben Viktor és K.Csabi az emelvényen maradtak. Jobb volt a helyzet, mint a Millenárisban, mert nem voltunk annyira kikészülve, nem voltunk fáradtak, és nem volt akkora távolság közöttünk, így nem volt milisecundomos, zavarba ejtő késés és visszhang.

Szóval a végére a közönség állt, és kábé olyan módon nézett ki a helyzet, mint annak idején Amerikában egy Rolling Stones koncerten: az emberek székekben ültek, majd felálltak és egy helyben küzdöttek azzal az érzéssel, ami a ketrecbe zárt állatoké lehet, súlyosbítva azzal, hogy a terem padlója erősen lejtett.  Na jó, azért egy stones koncerten százszor többen voltak…

 

Dún Laoghaire (2010.07.23-25.) 2. rész

Aki azt hiszi, hogy a disznóvágások előtti klasszikus hajnali reggelit semmi sem tudja felül/alulmúlni, az nagyot téved. A világ e tájain létező „full irish breakfast”, mint ahogy a neve is sejteti igencsak teljes értékű. De mit is értünk ez alatt? Hát kérem: a pékáruk kimeríthetetlennek tűnő tárházát, a gabonapelyhek halmait, amik sohasem akarnak elfogyni, a virsli jellegű kolbászok, sült sonkák, gombák, grillezett paradicsomok hajnal hét harminctól gyomorbajt okozó gúlái, megfejelve rántottával, és akinek ingere van hozzá némi sajt esetleg méz, lekvár. Italok tekintetében csak annyira különbözik a disznótoros reggelitől, hogy nem adnak kerítésszaggató pálinkát, viszont elapadhatatlan frissen facsart narancslében fürödhet a szerencsés túlélő... Amúgy azért meredek lenne, már hajnalban jóféle cefreszag terjengene az egész hotelben…

Miután az ételmérgezéstől félájultan feltántorogtam a szobába agonizálni, a többiek úgy döntöttek, hogy majd jól kinézelődik magukat a városban. Ennek azonban két akadálya volt, mármint az alaposabb szétnézelődésnek. Egy: esett, ami nem csoda Írországban, az a csoda, hogy amikor voltunk korábban szinte mindig verőfényes idő várt bennünket. Kettő: egész Dún Laoghaire  egy tengerrel párhuzamos utca, ami a főutca, semmi érdekessel, csak boltokkal, meg egy tengerészeti múzeummal, ami pont nem volt nyitva… Így maradt mindannyiunknak a csendes pihenő és elmélkedés, hogy vajon három birkának vagy háromezer embernek fogunk-e zenélni. Phil említette ugyanis, hogy eső esetén a három birka opció is elképzelhető.

Komoly intermezzo kerekedett amikor az vezetőnkkel találkoztunk a megbeszélt időpontban. Éppen a vip részlegbe belépést engedélyező rózsaszín karszalagokat osztotta volna ki, amikor felajánlottam a segítségemet. Annak persze az lett az eredménye, hogy sikerült egy fűtőtest mögé beejteni egy karszalagot, mire hatalmas patália, keresés, nyújtózkodás, térdelés és hajlongás keletkezett. Pont a főfolyosón. Pont akkor, amikor Khaled, a nap sztárfellépője éppen belépett a hotelba és így három felé meredező fenék fogadta…

A vip részleg igencsak profin volt összerakva, csak az volt a baj, hogy nekünk hatunkna egy négy m2-es öltöző jutott, abba belezsúfolva minden – tükör, kanapé, vasaló, italok. Sikerült is a kanapét a lábamra tolni. Rengeteg időnk akadt, adtunk rádió interjút, sétáltunk a színpad előtti réten (jobbkézre tenger), hallgattuk az előttünk fellépőket. Mi kb. 15.25 körül kezdtünk, ezért fél háromtól felgyorsultak az események.

A beállásra sokat mondok, ha 15 perc jutott. A színpad két részre volt osztva, az első fele az éppen fellépőké volt, a hátsó, eltakart részen pedig a következő csapat készülhetett. Pl. a dobokat egy begurítható színpadon előre felszerelték mikrofonokkal, mi is előre összerakhattuk az effekteket, mégis rövid volt az idő. Ez maga a hirtelenhalál - Viktor még a dobokat ütötte, amikor már nekem is húzni-vonni kellett, K.Csabi basszusládáját pedig a kezdés előtt egy percel tolták pozícióba. Dani is és mi is izzadtunk, mint püspök a kuplerájban. A népek előttünk viszont szépen gyülekeztek, az égen a felhők szépen tűnedeztek, annyira – és ez jól bennem is maradt – hogy amikor elkezdtük a koncertet egyszerre ki is sütött a nap! Mekkora áhitat és jókedv kerekedett odalennt előttünk! A többiek nem látták valamiért, de pont felettünk repülőgépek négyes kötelékben tettek tiszteletkört, majd jól elhúzták a csíkot. A távolban egy óriáskerék vidáman forgott, a zene nagyjából odáig juthatott el élvezhetően. A rengeteg ember között azért akadtak hazánkfiai/lányai is, ők aztán táncoltak, ugráltak, meg torkuk szakadtából integettek… A baj tehát nem itt keresendő, hanem a gyors beállásban, illetve abban, hogy nagyon rövid repertoárt adhattunk elő. Igazából ki sem tudtunk bontakozni. Amúgy nem volt meleg, de a párás levegőben, fájós lábbal csuromvizesre izzadtam magam, néha a reflektorok jól oda is pörköltek, ráadásul a megveszett darázsként körülöttünk forgolódó kamerás ember miatt még arra is figyelnem kellett, nehogy darabokra törjem az optikát, és nehogy rálépjek egy kábelre vagy mittomén mi ne történjen. Az oldal álló monitorok hangját keverő hangtechnikus úr pedig – így visszagondolva - kaphat egy gyenge kettes alát.

A vip részlegben, hátul nagy élet folyt. A fellépő zenekarok tagjai jártak-keltek, folyt a tea és a kávé, meg a gyümölcskoktélok. Volt pl. egy csocsó asztal, csak az volt a baj, hogy nem volt labda hozzá… N.Csabival fejben lejátszottunk így egy fárasztó meccsett, és ő nyert. A koncert előtt pár percel érkezett egy üveg jóféle görcsoldó whiskey, természetesen sok görcs volt bennünk, de ez, és a wishkey is elmúlt, mikor lejöttünk a koncert után hátra. Onnantól aztán teljesen szabad program várt ránk. Mehettünk vacsorázni, nézhettük a Mahala Rai Banda tagjait, ahogy zsugáznak, illetve hallgathattuk Khaled arab-pop előadását. Ekkor már annyira kész voltam, hogy aludni akartam, így aztán ez lett a programom és noha Kahled harminc méterre volt tőlem, úgy szundítottam, hogy csak.

Az este lett volna még egy záróparti, ahol a fellépők és a szervezők vegyülhettek volna. Na itt egy komoly repedést véltem felfedezni a szervezésben, mert sikerült komplett idiótát csinálni belőlünk is és a szervezőknek magukból is. Gondoltuk, elmegyünk egy jó kis helyre és majd beszélgetünk más zenészekkel, nőket nézünk vagy nem tudom, ám először nem tudták hol van ez a hely, aztán kiderült, hogy végig előttünk volt. Be is mentünk, és… zöld fény, egy szerencsétlen hegedűs meg semmi. A nagy semmi. Ott álltunk, majd illendőségből leültünk, mire egy hölgy jött és kérdezte:

-          -Tea or coffe?

-          -er… some kind of different…

-          -Oh, sorry, just tea or coffee.

-          -Tea, please…

És kábé úgy pislogtunk egymásra, mint a pontyok a parton: kétségbeesetten és hangtalanul. Az időközben megérkező karszalag nélküli emberek is azt mondták, hogy basszus, ennél még a földszinten zajló buli is jobb, majd léptek is. Így hát mi is levonultunk, de sokáig nem maradtunk, mert másnap hajnalok-hajnalán már indulhattunk is vissza Magyarországra. A hotelben aztán még láttam, hogy Mahaláék még éjjel is, egy szál alsógatyában verik a blattot és cigiznek.

 

Dún Laoghaire (2010.07.23-25.) 1. rész

A sántát hamarabb utolérik, mint a kutyát

 

Egy utazás nem az indulással kezdődik, hanem azt megelőzi a készülődés, a tervezés és az esetleg közbejövő ilyen-olyan események, pl. pénzváltás, gyógyszerek beszerzése (lázcsillapító, C-vitamin stb.). Amennyiben viszont az indulás előtti este focizás közben a reménybeli utazó szanaszét töri a lábát, és alaposan berittyent a rémülettől és a megváltozott tudatállapottól, akkor eléggé izgalmassá teheti az indulást, pl. korai telefonhívásokkal:

 

  • Ööö... tessék...

  • Szia! Figyelj má'. Bocs hogy így reggel, de történt egy kis baj, és hát igazából nagy a baj, mert nagyon kibasztam magammal és kéne a mankód, mert magam alá fordult a lábam. Megnéznéd, hogy a tieid meg vannak-e?

  • Ööö... aha... mennyi az idő?

  • Izé... hát fél hét.

  • Aha... baszod, fél hat. FÉL HAT!

  • Ja... jaj, bocsi. De azért megnézed?

  • Meg.

 

Zsomborékat fel sem mertem hívni, mert attól féltem, hogy megkapom a magamét, csak később gyűjtöttem össze annyi bátorságot, hogy megemlítsem:

 

  • Heló!

  • Á, heló! Mi a helyzet?

  • Ó, hát, szóval két dolog miatt telefonáltam.

  • Aha, miért?

  • Szóval kint hideg van 15-20 fok, meg eső.

  • Igen.

  • És hát azt hiszem eltörtem a lábam, és nem tudok mozogni, mankó kell, és akkora a lábfejem, mint egy dinnye.

  • Most viccelsz.

  • Nem.

  • De viccelsz.

  • Nem nagyon.

 

A lényeg az egészben a következő: ebben a balesetben összpontosult minden negatív lehetőség, ami végül is nem történt meg velünk kint, Dublinban, így aztán bebizonyosodott, hogy minden rosszban van valami jó!

 

 

A reggeli Budapesten, a vacsora Dublinban, a csomag a Bahamákon

 

Olyan részletes programleírással, beosztással még életemben nem találkoztam, mint amit a rendezvény szervezőitől kaptunk, hetekkel korábban. Majdnem perc szintre lebontva szerepelt benne minden, hogy mit csinálunk, mikor eszünk, mikor lépünk a színpadra, a transzferek érkezése, indulása, talán csak az adóazonosító jeleink és a tb számaink nem voltak feltüntetve, de most már biztos vagyok benne, hogy azok is meg vannak nekik valahol.

A gép este hét körül indult, és mivel a francia légikiszolgálók vagy kik abbahagyták a sztrájkot előző nap reggel, már semmitől nem kellett tartanunk. A hónapokkal ezelőtt a kedélyeket a háborgásával tajtékoztató vulkán nem aktivizálta magát, így fél Európa légiközlekedése nem bénult le, szóval ott voltunk 11000 méter magasan, szinte mozdulatlanságba dermedve az égen, és úgy látszott jó buli lesz. Igaz, a Malév-ot is elérte a válság, mert mindösszesen csak egy nyamvadt szendvicset kaptunk és kávét meg vizet. Kétségtelen, a fapadosokon ennyi sem jár, de ha korábban az ember hozzászokott a teljes ellátáshoz, akkor na... Lent pedig már vártak ránk, a csomagokkal semmi nem történt, gyanúsan simán haladt minden. A transzfer busz pár pillanat alatt ott volt, be is vagoníroztuk magunkat és irány Dún Laoghaire. Egy dolog azonban előre vetítette árnyékát: nagyon úgy nézett ki, hogy számtalanszor el kell majd mondanom, hogy focibaleset, és nem, nem fáj annyira.

 

Ha Írország akkor stout. Ha pedig Dublin, akkor Guinness, nyilván, merthogy szigorúan ragaszkodok az írek sörpatrióta mondásához, miszerint a sör nem utazik. Nagyon várta már mindenki, hogy a magyarországi 35 fokból oda csöppenve jókora kortyokban ihassa a fekete sört, úgyhogy sokat nem tökölt senki a beosztásunk alapján kiosztott szobákban. Néhány euró a zsebbe és irány lefelé a földszintre.

 

Először nem tudtuk, hogy mi a búbánat folyik a hotelben, esküvő, valamilyen klub rendezvény, vagy mi, mindenesetre rengeteg ember volt a hotelben. Nem csak szállóvendégek, hanem az utcáról beesők is a tömeget dagasztották, vagyis hát inkább ők voltak túlsúlyban. Mint később kiderült, ez a becsődülés és partizás alap a helyieknek, a hotel a közösségi élet központja, mondhatnám azt is, hogy egy bazi nagy pub. Mindeközben magam elé képzeltem az Eger Hotelt... Némi kényszerű bárpulttámasztás után sikerült a sörhöz hozzájutni, majd nem sokkal később asztalhoz és székhez is. Huppanás, egészség és bámulás. Akkor a forgalom folyt ott előttünk percek alatt, hogy a fejünket csak kapkodtuk: nevetés, emberek, hűtött italok tetszőleges sorrendben.

Heti burleszk V.

Dél körül kolléganőm keresgélte az ebédjét a hűtőben. Egyszer csak felsikoltott:

-         Ááá! Ez kié?

-         Mi? – kérdeztem vissza.

-         Ez a rántott karfiol… magában is büdös, de már hat hete itt van. Fúj!

-         Én nem is szeretem a rántott karfiolt, nem az enyém – mondtam tiszta lelkiismerettel.

-         És még a lábamra is ráfolyt. Fúj, de büdös! – majd ez után elindult a mosdó felé.

-         Pff, de undorító vagy – mondtam, aztán menekültem ebédelni.

 

Debrecen (2010.07.16.)

Tavaly volt egy olvadt műanyag jellegű jégkrém hangulatú buli, és ez a mostani is annak indult: fortyogó aszfalt, hideg és színes italok, traffipaxos rendőrök, akikkel gondunk nem volt, mert betartotta N.Csabi az európai közlekedési morál alapvető szabályait. Már régen rájöttünk, hogy jó a fellépések helyszínére kicsit hamarabb érkezni, mert akkor lehet vegyülni, pihenni, rákészülni a koncertre és akklimatizálódni is. Mert Debrecenhez aznap nagyon kellett. Ugye ott az a felújított főtér a Nagytemplom előtt, és az egész sima kocakő, ami az egész nap során felgyűjtött napsugarakat hősugárzás formájában adta vissza, de valami hihetetlen intenzitással. A legnagyszerűbb látvány éppen ezért az a sátor volt, aminek a tetejére víz-porlasztó szerkezetet erősítettek, a járókelők és ebek pedig önfeledten mentek be alá, és hideg, frissítő zuhanyt kaphattak. Végül is ez az este a Cívis Korzó rendezvény része volt. Na ezt pl. nagyon hiányoltam a múltkori Bikavér Ünnepről. Ott is olyan jó lett volna…

 

Előttünk egy néptánc csoport tagjai táncoltak a színpadon, fiatalok és lelkesek voltak, ami oda vezetett, hogy mindent elő akartak adni így aztán a mi előadásunk idejéből kellett lefaragni. Ahogy üldögéltem egy sörrel a kezemben és hallgattam a tánc alatti zenét, egy rakás szentimentális emlék szakadt rám. Jé, hát én ezeket tudtam táncolni, és milyen jó volt, vagy hát nem volt olyan jó, mert… de hát az milyen eszméletlen volt amikor… Az biztos, hogy mára már kevés maradt a jól begyakorolt mozdulatokból, és ez kár. Sic transit gloria mundi, bár így belegondolva nem volt annyira nagy dicsőség az én akkori táncikálásom.

 

A helyszínre érkezett közben a Kerekes Band vezér szurkolója is és hozott annyi pizzát, hogy aszittem a látványtól is hanyatt esek. Falatozás és színpadépítés közben csatlakozott hozzánk Dani is, aki a legalja fesztiválon ropogósra sült, amiből kifolyólag a puszta fizikai kínon túl egyéb megpróbáltatások is vártak rá a nap folyamán. A táncosok le, majd öltöztek és el, mi pedig már a mi előadásunkra koncentrálhattunk. Ebbe a nagy koncentrálásba rondított bele egy felháborodott néző. Az történt ugyanis, hogy a táncosok előadását nézőket leültették egy rakás székre, a színpad elé. No persze, nekünk sem kellett több, A mi koncertünkön ne üldögéljenek! felkiáltással összeszedettük a székeket. Erről addig nem tudtam, mármint hogy a háttérben ez le lett rendezve, ezért elhűlve tátogtam a felháborodott néző szavaira. Mint egy ponty. A feje már vörös volt, vagy az égető naptól vagy a dühtől, még az hiányzott volna, hogy ujjal mutogasson rám. Dani meg lecsapta a magas labdát, hogy már három: ne cserélgessük má’ a monitorokat, ne basztassuk má’ a leégés miatt és miért keverem bajba a koncertet azzal, hogy összeakaszkodok mindenféle dühös nézővel… Mondom, mint egy ponty.

 

Aztán elkezdődhetett a koncert – és a rémálom egyszerre. A forróság, ugye adott volt. Na azt a meleget úgy képzeljétek el, hogy a vonóra felsikált gyanta az első két-három húzásra olvadás közeli állapotban szépen kezdett leválni, amolyan kis undorító darabokban. Ennek több folyamodványa lett: először is nyekergett-nyikorgott a hangszer, a fülem fájt tőle, másodsorban mivel nem úszott a vonó, feszt megakadt és ha valamire zabos vagyok, akkor az a ritmus-problémák. Ilyenkor piszkosul nehéz mosolyogva zenélni és még mozogni is, hátha még lentről azt is mutogatják, hogy Mosolyogjál !  Ez így nem megy.

 

Azt kell azonban mondanom, hogy a színpadi nehézségek ellenére egyre bővülő és kitartó közönség gyűlt össze. Jó látvány volt, ahogy a villamosok elsuhantak mellettünk, és a már esti világítást bekapcsolva közlekedtek bennük kíváncsi nézelődőkkel. Az emberek kisebb része táncolt csak, egy jelentős részük azonban minden számot kitörő lelkesedéssel fogadott. A legérdekesebb észrevételem azonban az volt, hogy noha mentek új feldolgozások, mégis voltak olyan hallgatók, akik nemcsak kiszúrták, hogy a botosánka megy, hanem nem átallottak táncra perdülni rá!  A másik, nyugtalanító megfigyelésem pedig az volt, hogy igazán nehezítő körülmény az, ha valaki előtted jéghideg és színes italt iszik, miközben te azzal küzdesz, társaiddal egyetemben, hogy hogyan ne folyjon a szemedbe az izzadság. Mert az aztán akadt. Zsombor pl. majdnem egy nadrágra vetkőzött, kétségkívül osztatlan sikert aratva egyeseknél, Viktorral pedig végérvényesen megállapítottuk, hogy az emberiség legnagyobb találmányai között biztos helyet kaphat a hűtő, a fejpánt valamint a sapka.

 

Az este zárásaként még a maradék pizzákat nyírtuk ki valamint még készültek fotók, de már lelkiekben a jövő hétvégi kaland körül járt mindenki gondolata.

 

Lakitelek Tőserdő (2010.07.09.)

„A éjfekete limuzin bárszekrényének ajtaja halk zümmögéssel felemelkedett és feltárta a csillogó kristálypohár készletet, mellette pedig a gyöngyözően hűs és színes italok sokaságát. Az autó hangtalanul suhant, a bent ülők semmit nem érzékeltek a sebességből, egyenletesen és simán haladtak a tűző nap melegében. De bent abból sem éreztek semmit, mert a hűvösről gondoskodott a zajtalan légkondicionálás. Az első korty égetően hideg volt… „

 

Hát nem így alakult az utunk Lakitelekre. Kétségtelenül nagy előrelépést tettünk a komfortérzet növelése érdekében azzal, hogy beszereztünk egy hűtőládát, azonban annak feltöltéséről elfeledkeztünk, a jégakkuk természetesen a mélyhűtőben maradtak, otthon. Pedig ha a napi átlaghőmérséklet a 22 fokot eléri… Szóval meleg volt, a klíma belül azért dolgozott, az út azonban hosszúnak bizonyult, cserébe viszont szép tájakon járhattunk: láttunk Tiszát, ártereket, sörgyárat.

 

Igazándiból Lakitelek Tőserdő nevű üdülő jellegegű részére voltunk hivatalosak, ott került megrendezésre a Széna vagy szalma fesztivál, ezen a néven először. Az eredeti helyszín épp víz alatt volt, úgyhogy a színpad egy rögtönzötten átalakított domboldalba lett áthelyezve, így mi is oda tartottunk. (Apropó domb. Az Alföld legkellősebb közepébe hogy a búbánatba kerül egy ekkora domb? Lehet, hogy valami mesterséges képződmény inkább és szorgos kezek hordták össze? Kunhalom, vagy földvár lehetett, hmm…)

 

A zenekartól nem áll távol az extrémitás. Múltkor is például Viktor ült a dobok mögé és végig dobolt egy koncertet. Arra gondoltunk, vagyunk olyan bátrak, hogy a múltkori enyhén szólva is végletes helyzetet mi is felvállaljuk. Látva, hogy korábban Viktor a dob mögött ült, K.Csabival úgy döntöttünk, hogy ő akkor basszuson fog játszani én pedig kontrázok. Úgy gondoltuk annyi idő után végre ki kellene próbálni, hogy is állunk ezekkel a hangszerekkel, úgyhogy ennek tudatában kellemes izgalom járt át bennünket. Szerencsére emiatt a színpadon sok változtatást nem kellett végrehajtanunk az eredeti tervekhez képest, jó csapattal amúgy is mindent meg tudsz oldani. Szóval akkor brácsa!

 

Kezdésig a paprikás krumplink és körülöttünk egyre nagyobb és kitartóbb rajokban támadó szúnyogokat riasztottuk el. Már-már azon gondolkodtam, hogy bevetem a pár órával előbb vásárolt Mortein márkanevű csótány-, és légyírtó spray-t… Egy élmény volt, mikor Lakitelek felé menet megálltunk, hogy vegyünk valami enni-innivalót, és a csipsz mellé kértem egy flakonos légyírtót, továbbá ajánlatot kértem a kettőt-fizet-hármat-kap-kuki akció keretén belül vajon az egyik csomag kukit kicserélnék-e egy Benczúr albumra? Eléggé rugalmatlannak bizonyult az eladó, úgyhogy maradt a légyírtó. A szúnyoginvázió visszaszorításában azonban N.Csabi szerzett elévülhetetlen érdemeket azzal, hogy vastag szivarjából olyan füstfelhőket eregetett felénk, amivel jól bepácolódtunk, és amit a szúnyogok nem állhattak.

 

Valamikor tíz körül aztán elkezdtük a koncertet. Addigra már többen összegyűltek és a domboldal aljában elhelyezkedtek. Többen közülük már számokat kértek, mások azonban csak kíváncsian várakoztak, hogy akkor most ebből mi sül ki. Főleg azokon az arcokon láttam kérdéseket átsuhanni, akik a hangbeállás alatt is ott üldögéltek. A színpad nagyon jól szólt, a többiek élvezték, nekem ez csak a fellépés második felétől adatott meg, mert a párás levegő gyors lehűlése megint közbeszólt, és feszt csak hangolhattam, meg intonálhattam. A végére persze minden jó lett, még az sem zavart volna, ha összeszakad alattunk a színpad. N.Csabi úgy mozgott a színpadon, hogy még én is úgy éreztem magam, mintha tengeren ringó hajó fedélzetén álltam volna, úgy jártak alattunk az egymás mellé helyezett dobogók. Zsombor most nem törte a furulyáját, kevesebb show volt, és mintha kevesebbet ugráltunk volna, de bevallom ennek ellenére a végére elfáradtam. Jólesően. És csak ültem magam elé bámulva, kellett egy kis idő, míg összeszedtem magamat. Az igazat megvallva az segített csak, hogy a gyanús állagú sört ki kellett önteni és valami iható keresése miatt fel kellett kerekedni.

 

Aztán másnap azzal a tudattal ébredsz, hogy bikavér ünnep és egy bronzmeccs vár párszáz méterre.

 

ZP (2010.07.05.)

A Zöld Pardonban akkor voltam utoljára, amikor nálunk bemutatták a Csillagok Háborúja I-et (ami ugye negyedikként jelent meg, ott láttam Budán egy moziban, és a többiek csúnyán néztek rám, nem tudom miért, lehet, ők is látni akarták… de most nem erről lesz szó.) Már akkor is tetszett a hely, és legnagyobb csodálkozásomra kábé semmit sem változott azóta. Vagy ha változott, akkor úgy, hogy abból semmit sem vettem észre. Ettől függetlenül nem gondolnám, hogy egy konzervatív hely lenne… Nagy szerencse, hogy aznapra nem jutott vb közvetítés, amikor a fellépést egyeztettük, még július 11-e lett volna a dátum :)

 

Akármennyire is benne vagyunk már a nyárban, az ember nem lehet még most sem teljesen biztos abban, hogy nem viszi el a víz tetszőleges irányba. Mivel a hely nyitott volt, a levegő pedig az a fülledt, miazmás nemtommi, olyan érzést keltve benned, mint amikor a krémet szétkened a tenyereden és aztán véletlenül úgy nyúlsz a pohárhoz, szóval benne volt a levegőben az eső. Meg a várakozás, meg valami pozitív feszültség. Biztos jót tett az olvasás, amivel a semmittevést váltottam fel. Gondolhatjátok mennyi üres időnk akad néha! A megérkezés és a kipakolás között, aztán a kipakolás és a beállás között, főleg hogy harmadiknak állsz be, aztán pedig még a kezdésig. Idő és unalom néha, főleg a pusztító melegben. A sör mégsem hiányzik, marad a kávé és a vörösbor.

 

Természetesen a kezdésre már olyan setét fellegek gomolyogtak a Duna pesti oldala felett, és olyan istennyilák csapkodtak, hogy joggal rémültünk meg. Nem kellett a fecskék röptéből messzemenő következtetéseket levonni, úgyhogy némi izgalom zizegett át rajtunk is és a szervezőkön is. A hangszerek és a zenei felszerelés a színpadon ugyan biztonságban volt, a többi cuccunkat azonban védeni kellett, ezért hoztak is egy nagy ernyőt. Az eső szerencsére nem szakadt, csak úgy ráérősen szemezgetett, pont annyira, hogy nem tudtuk eldönteni, vajon mennyi látogatót ijesztett el…

 

A klubszínpadra fellépve rengeteg embert láttam, akik szegények az eső elől a színpad előtti téren felállított buli sátor alá húzódtak, tőlünk eltávolodva. (Láttam már ilyet: iszonyú hering-érzet, kicsi hely, szakadó eső volt tavaly a Hegyalja fesztiválon, meg még régebben Taliándörögdön is.) A népek aztán a második-harmadik perc körül úgy gondolták, hogy inkább előre jönnek a színpad elé közvetlen, amiben sokat segített, hogy már nem esett akkorra.

 

Eléggé felelőtlen vagyok, mert jó lett volna, ha az első pillanattól kezdve összegyűjtöm a koncertek elején kiosztott sorrendeket. Lett volna azóta egy sorrend-gyűjteményem. A papírokra szépen ráírtam volna a dátumokat, egyéb megjegyzéseket, később természetesen albumba rendeztem volna, majd úgy negyven-ötven év múlva – egy éppen soron következő költözés során – jól kihajítottam volna… :) Az az igazság, hogy már a fellépések után, közvetlenül a színpadról lejövetelkor nem emlékszek mi után mi következett, viszont az fix, hogy alapvetően jó volt a sorrend. Megint. Na jó, esetleg a visszataps utáni számokat átgondolhatjuk, hátha jobbak lennének hamarabb is.

 

Ahogy telt az idő – oldalról láttam egy olyan lcd kijelzős órát, amit persze egy alaposan ugrálós rész alatt levertünk – hogy gyűlik a hallgatóság. Ráadásul olyan hallgatóság, amelyik táncolni is akart. Egészen a hangosító pultig, néha azon túl is látszott a mozgolódás. Mindenki vigyorgott, lent és fent egyaránt. Ez pedig inspiráló, vagyis még jobban vigyorog az ember, fent és lent egyaránt. A tánc miatt mindenképpen A+ jár a résztvevőknek, meg hát nekem is. Jó, oké, ami néha idétlen az az is, de most jólesett megint hülyének lenni.

 

Azt sajnálom csak igazán, hogy néha, egy-egy ehhez hasonlóan jól sikerült buli után nem nagyon tudunk maradni. Vidéki zenekar vagyunk, a távolság és a munka ilyenkor átok, húzni kell haza… De persze jövünk még Pestre!

 

Pétfürdői Betyárkodás (2010.06.26.)

Időnként elhagy a fantáziám, és nehezemre esik belegondolni, milyen lehet a jövő pl. egy fellépést illetően. Hogy milyenek lesznek a körülmények: esni fog-e, vagy a szél leviszi a fejünket, lesznek-e sokan, vagy hogy lesz e színpadfedés, (ezek mondjuk nem éppen fantázia dolgai), azonban ha egy fesztivált Betyárnapoknak hívnak, akkor illendő lett volna magamban valamiféle képet alkotni. Na ez most nem jött össze. El se tudtam képzelni, még bele sem gondoltam milyen lehet egy betyárnap… A többiek biztos gondolkodtak rajta, hogy majd lesz egy-két betyár, csikóskalapban, meg ostorral, talán lesz ló vagy nem tudom még mi, de valami betyáros, így aztán amikor megérkeztünk én voltam legjobban meglepődve, hogy mindenütt betyár-csikós-cowboy ruhás embert látok, igen, ostorral, kalappal és lovakkal…

 

A pétfürdői betyár napok (hivatalos neve talán Pétfürdői Betyár-, és Lovasnapok, de egy hét alatt sem találtam róla honlapot, leírást, bár az lehet az én hibám), szóval a rendezvény közepén várt bennünket a színpad, egy nagy sátor a közönségnek, hátrébb több, apróbb sátor, amiket régi, híres betyárokról elnevezett „utcácskák” választottak el, olyan nevekkel pl. mint Rózsa Sándor ucca, meg Milfajd Ferenc köz (érted Dani, milf-ajd) a kézműveseknek, lacikonyhának valamint egy szavakkal elkerített lovaspálya, aminek a közepére egy bitót ácsoltak. No.

 

Miután a busszal elfoglaltuk a helyünket, egy könyvvel, némi ihatatlan borral és a aszalt-ananászos-darazsas árustól vásárolt tíz deka gumicukorral (béka alakúak voltak amúgy) leültem olvasgatni, később beszélgetni illetve átérezni a hely szellemét. Most így visszagondolva nem teljesen kizárt, hogy a bor a gumicukor miatt volt ihatatlan, de már késő, ugyebár…

 

Miközben ment a főelőadás – lovasbemutuató, fogatok, usturcsattogtatás részegekkel, lasszózás, nyilvános akasztás, stb. – a többiek csendben felpakolták a cuccot a színpadra és már csak arra vártunk, hogy belőhessük a hangzást. Ez meg is történt, bár némi kavarodás támadt a színpadi hangosítás körül, de alapvetően készen álltunk a bevetésre. A színpadi monitorládák kicsinek tűntek, de aztán az enyém olyan hangerővel szólalt meg, amit régen hallottam. Persze, mint ahogy arról korábban is írtam, jobban szeretek a szabadban játszani, mert a hangok jobban hallhatóak, az első számok után mégis lejjebb kellett vetetnem a hangot, mert – paradoxon – nem hallottam magam jól. És ha nem hallom magamat jól, akkor bizonytalan leszek, ha pedig bizonytalan leszek, akkor az megérződik a játékomon, szóval kényes dolog ez…

 

Elméletileg hetven percet kellett játszanunk, amit meg is tettünk, de valahogy az előre elkészített sorrendből nem tudtunk eljátszani minden számot, rövidítettünk, így is megmutattuk a helyieknek mi is az az ethnofunk! Eleinte csak ültek az emberek, így persze tánc az nem volt, csak amolyan rötyögés, amit a szerelmespárok tettek, később pedig egyre többen gyűltek a sátor alá és a színpad elé egyaránt. A legmókásabb jelenet számomra az a három nagydarab betyár volt, akik egymás előtt fekve, törökülésben illetve széken ülve hallgatóztak. Nagyon hasonlítottak egymásra, tar fejük egymás mögött magasodva csillogott, közben pedig értelmezték a zenét…

 

De aztán minden jónak eljön a vége is, hogy aztán más jónak adja át a helyét: más diplomáját ünnepelje az ember, később pedig pincelátogatásba bonyolódjon és a habzóbor rejtelmeit kezdje feltárni.

 

Múzeumok Éjszakája - Millenáris (2010.06.19.)

A Múzeumok Éjszakája program talán az utóbbi évek legjobban működő, épp ezért sikeres kezdeményezése. Ilyenkor az is ellátogat egy múzeumba, aki egyébként nem egy kiállítás-nézelődő fajta, főleg, ha a múzeumok plusz programokkal várják őket. Mint pl. a Millenáris, ahol aztán a tűzugráson és szabad téri fellépőkön túl volt Kerekes és Napra koncert a Fogadóban, rengeteg látnivaló – és éppen ezért rengeteg ember.

 

Tavaly is voltunk, két helyen is, idén épp elég volt a Millenáris. Reggel ugyanis a hajnali kelés alaposan rányomta a bélyegét az egész napra. 4.30-kor ébredtem, túraverseny start (regisztráció, eligazítás, stb.) miatt, és nehéz volt behozni az energia-kimaradást. Ráadásul azért, hogy a rendezvényekre érkező vendégek nyugodtan bámészkodhassanak és mászkálhassanak fel s alá, mi is korábban érkeztünk, hogy hamar beállhassunk. Így aztán délután öt felé végeztünk is a hanggal meg a fényekkel: megtörtént a hangolás, helyezkedés, hangerő, illetve a többször elszabaduló mikrofonok beállítása, azután szabad program várt mindenkit. A színpad előtti területet pedig alaposan átkutattam, hogy találok-e különböző mélységű lukakat, amibe esetleg beleléphetnék, stb…

 

Szenzációs, vakítóan éles idő volt, kis szélmozgás, napfény – ideális kültéri meccsnéző – illetve múzeum látogató - hangulat. A hely is közvetítette a mérkőzéseket, így fröccsözés meg szotyizás közben láthattunk  unalmas labdameneteket, később pedig valamivel érdekesebb szabadtéri koncertet hallgathattunk. Időközben megérkeztek svájci barátaink Dj Olga és Schnaps is, de eléggé beleszaladtunk akkorra már az időbe, úgyhogy kezdődhetett a koncert.

 

Nem emlékszem, hogy a Millenárisban voltak valaha ennyien. Ez persze csakis az én hibám, mert én nem voltam még soha olyan fellépésen – akár a miénken, akár másét nézve, hallgatva – amelyiken ilyen sokan lettek volna. Gyakorlatilag a tér előttünk tele volt, és csak a hátsó részeken cserélődtek az emberek, ráadásul az emeleten, a balkonon is telt ház várt ránk. Ilyen tömeg régebben elbizonytalanított volna, de már szokva vagyok, nem úgy mint az angol válogatott a vébén.

 

Izmos programmal készültünk, erős másfél órai pörgést akartunk adni a vendégeknek, és azt hiszem ez most maradéktalanul sikerült. Talán nem olyan nagy baj, hogy feldolgozásokat is játszunk, mert az amúgy is hátrahőkölő tömegből biztosan akad olyan egyén, aki ismeri a RATM vagy J.H. munkásságát, és könnyebben azonosulhat a színpadon látottakkal, hallottakkal. Mondjuk azért magamban még rágódok kérdéseken, de majd megoldom. Az mindenesetre biztos, hogy alaposan kiugráltam magam, csakúgy, mint előttünk a közönség jelentős része. Az is megfordult a fejemben, hogy talán páran igazából inkább a koncertre jöttek és másodsorban a kiállításokra, de annyi baj legyen, mitöbb, ez így még jobb!

 

Valamikor régebben írtam arról, hogy mi minden befolyásolhatja egy koncert végeredményét, mi minden kell ahhoz, hogy jól érezze magát a zenész, a hallgatóság és úgy általában mindenki, aki épp ott van, ahol zajlik valami Kerekes buli. Nagyon ritkán jön össze az az állapot, amikor minden összeáll, vagyis nekünk is, egyénenként és közösen is illetve a közönségnek is tetszik amit hall és lát. Most talán közel kerültünk ehhez az állapothoz, de azért nem jelenthetem ki, hogy elértük, illetve azt is számításba kell vennem, hogy a színpad széléről visszafelé és oldalra is kevesebbet látok, mint előre, így minden bizonnyal lemaradok egy-két olyan dologról, ami befolyásolhatja a véleményemet egy-egy fellépés után. Na, a lényeg mégis csak az, hogy pörgős, ütős buli volt, kellően felhangoltuk a közönséget a Napra koncertjére, úgyhogy szerintem mindenki elégedett lehetett az estét illetően.

 

A bokám nem ment ki, baleset nem történt, azonban annyira kizenéltem és kiugráltam magam, hogy miután a haverok leléptek Mitsouráékra, az öltözőben egyszerűen le kellett feküdnöm és a padlón aludtam el, valószínűleg még a lerogyás és a földre érkezés között, és csak akkor ébredtem fel, amikor elkezdtük a bepakolást és a rendezkedést. Ilyen a pozitív kimerültség!

 

 

Heti burleszk IV.

 

 

 

Ülünk az autóban és melegünk van. Egy ideje hülyeségekről beszélünk, de egyszer csak értelmes téma kerül elő:

 

-        Anyuék elviszik a bútort a garázsból, én pedig elhozom cserébe a bőrkanapét! – lelkendezik tesóm. Én pedig átvettem a hangulatát:

-         Hú, az jóóóó.. óó.. ööö… úúú… Itt érezhetően elbicsaklott a hangom:

-         Akkor most majd cipelhetjük a második emeletre?

 

Szolgálati közlemény!

Már megint némi változás. Lettek rovatok, így jobban böngészhetők a kiemelt témák, és lett ajánló is, ahol általam olvasott oldalakat ajánlok mindenki figyelmébe. Akartam focivébés fícsöröket is kirakni, de aztán meggondoltam magam, úgyis a foci fog a csapból is folyni. Amúgy pedig hajrá spanyolok! :)

Diósgyőr - Borsodi Fonó (2010.06.06.)

Diósgyőrben sorjában harmadjára lépünk fel a Borsodi Fonóban. Eddig szerencsétlenségünkre, illetve a hallgatók-koncertre járók szerencsétlenségére szakadó eső és hideg várt ránk. Ez most cseppet sem volt valós, egész nap végig napsütéses idő uralkodott. Annyira, hogy dél körül még el is bóbiskoltam és sikerült odasütni magam a napágyhoz… Mivel Diósgyőr elég közel van, nem kellett kapkodnunk az indulással. A még így is korai érkezés jó lehetőséget biztosított a nézelődésre és az előttünk fellépő zenekar meghallgatására. Közben persze elmentünk a várba, aztán lejöttünk, aztán ittunk ír söröket, meg ittunk hegyaljai borokat és azt vettük észre, hogy lassan elérkezett a beállás ideje.

 

Az előttünk fellépők, a Bohemian Betyars csapata (amolyan cigány-folk-punk irányvonal) jó hangulatot teremtett az előttünk ugráló tizenéveseknek, akiket aztán egy népi banda kis játék után felvezetett a várba, ahol pedig a Csík Zenekar kezdett bele a nótába. Egymást érték tehát a zenei benyomások, egyeseket talán a sokkok. Minden esetre előttünk kiürült a tér. Ja igen. A korábbiakhoz képest most nem a várszínpadon léptünk fel, hanem lent, a kiszolgáló épületek melletti téren, a vásárosok mellett. Kisebb, kompaktabb színpad volt, sokkal jobb megközelíthetőséggel. Eleinte tartottam attól, hogy a koncertek egymásba csúsznak, de a rendezők figyeltek a kezdésekre, így a Csík hallgatósága lehömpölygött elénk és kezdetét vehette a mi előadásunk is.

 

A legnagyobb odafigyelés ellenére is jelentkező csúszások miatt nem tudtunk teljes hosszúságú koncertet adni, azonban így is sikerült megmozgatni az embereket. A látvány amúgy hihetetlen volt, mert a színpad előtti tér mögött hatalmasodott a vár, ami ki volt világítva. A koncert alatt valakik bemásztak az elmocsarasodott várárkon keresztül a reflektorok közelébe és a saját árnyékukat táncolták rá a várfalra. Eszméletlen volt a látvány, na!

 

A színpad majdnem ugyan olyan volt, mint Kaposváron, csak sokkal több fényt aggattak rá. A színpadi belső hangosítás pedig olyan jól sikerült, hogy a második szám elején (Csángó Boogie) még az én fülemet is agyonütötte, K.Csabi pedig megnyúlt arccal lépett visszább, szóval képzelhetitek… A hamarosan kezdődő Quimby koncert miatt aztán végeznünk kellett, ami után még maradtunk egy kicsit beszélgetni és lazulni. Sikerült valami megfázást is összeszednem, persze minek iszik hideg Guinness-t aki nem bírja?

 

Hazafelé tartva még láttuk a visszatérő rendőröket, akik egész nap az árvizes területeken dolgoztak, úgy jöttek konvojban, buszokkal, hosszú sorban. Respekt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végre süt a nap, ami teljesen normálisnak tűnik így júniusban, a nyári napforduló előtt. Az éjjelek még mindig rövidülnek a nappalok mégy mindig hosszabbodnak, az egész folyamatra csak az vet árnyékot, hogy a fél ország még vízben úszik. Miskolc és környéke is katasztrófafilmbe illő helyszín, magamban vegyes érzelmekkel vártam a vasárnapot. Fellépni egy olyan helyen, ahol árvíz tombol, mi zenélünk, miközben mások hullafáradtan homokzsákot cipelnek, vagy csónakon eveznek a félig összeomlott házukhoz…

 

Diósgyőr területén „csak” a Szinva okozott felfordulást, nyomai tartósan megmaradtak: leszakadt támfalak, megcsúszott partszakaszok, félig alámosott budi, szóval van mitől tartani és van min segíteni. A Sajó környékét elkerültük, arról, hogy ott mi van csak a híradásokból tudhatunk… Száz szónak is egy a vége, ha tudtok, akkor segítsetek a bajba jutottakon! Én is így tudom csak feloldani magamban ezt a lelkiismereti kérdést.

 

Metafizika II.

Nincs nálam esernyő, úgy osonok a házak falához lapulva, minél kevesebb szem essen rám. Egy sarok felé közelítek, felmérem a terepet, még fel is nézek, döntök, és figyelek. Az esőt el akarom kerülni és biztos vagyok benne, hogy a sarkon pont be fog fordulni valaki, úgyhogy megelőzöm a biztosnak tűnő ütközést. Nagyobbat fordulok és tényleg jön valaki, aki pillanatra megtorpan, de hát én ugye kikerültem. Kis mosoly, hogy előre láttam, úgyhogy tovább, úton át, másik ház falához szorulva haladok. Megközelítőleg tíz métert, mert egy ház ajtajából pont rámnyit és elém lép egy mama, akivel jól össze is ütközünk…

 

Ezen és a hasonló eseteken még filózok.

 

Kaposvár (2010.05.30.)

Ez az év az „Ismerd meg hazádat!” műsor évének is lehetne nevezhető, olyan sok helyen jártunk és fogunk még járni. Rengeteg városban még életemben nem voltam – az nem számít, ha áthaladtunk rajta és aludtam. Ilyen volt Nagykanizsa, és ilyen volt Kaposvár, de a sornak nincs vége.

 

Amint elhagytuk Pestet, akkora viharba kerültünk, amilyet ritkán látni. Az ég a szürke 16,7 millió árnyalata gomolygott felettünk, jég hullott, de annyira, hogy az autópályán az autók a hidak alatt álltak(!), vagy 20 km/h-val vánszorogtak. A csúcs viszont a hó volt. Május végén… Most kérdeznétek, hogy nem jeget láttál-e összehordva, de megállapítottuk K.Csabival, hogy szerkezetét tekintve hó. Főleg, hogy könnyen beazonosítható jégdarabok borították a környező száz km2-ert. Ehhez a kalandhoz képest Kaposváron idilli körülmények fogadtak: napsütés, enyhe szellő és moldvai zene, meg táncok, továbbá tejeskávé egy étterem teraszán. De ez csak megtévesztő előjáték volt.

 

A színpad az a fajta volt, ami inkább arra alkalmas, hogy a világítást fel lehessen rá szerelni, félköríves-ponyvás jellegű, és aminek komolyabb hátsó borítása nem volt. Ezen kicsit tűnődtünk, mert így egy hirtelen viharral szemben nem nagyon tudnánk védekezni. Egy vékony függöny ugyan ki volt feszítve, de azt a közben feltámadó szél dagasztotta. A rendezők és a technikusok minden második pillantása a látóhatáron gyülekező fellegekre esett, de azért elkezdtük a felpakolást és a készülődést. És folytattuk, annak ellenére, hogy mindenki tudta – volt talán valami katasztrófavédelmi jelentés – hogy jön az égiháború és vele az eső. Annak rendje és módja szerint felraktuk a cuccot a színpadra, aztán a technikusok szépen leszedték a függönyt, elkezdték betakarni a hangtechnikát, és komolykodva figyelmeztettek bennünket, hogy az eső egész mélyen bever, mi meg ott álltunk, hogy akkor minek pakoltunk fel… A szentendrei eset óta N.Csabi beszerzett egy nagy nejlondarabot, azt aprították a többiek kisebbre, és azzal takartuk le a dobot. Mindenki pakolt, és összébb húzódtunk a vihar elől. Aztán a vihar ahogy jött, ment is tovább, csak éppen tíz fokkal lett hűvösebb, és az emberek is elmenekültek mindenféle irányokba.

 

Végül, kábé egy órás csúszással belekezdhettünk a mondandónkba. Addigra szerencsére már kisebb hallgatóság gyűlt össze, előrelátóan széldzsekiben és esernyővel, és legnagyobb rémületemre a téren elhelyezett székekre ültek. Mind, egytől-egyig. És Zsombor akármennyire akarta volna, se tudta volna kirángatni őket kényelmes pozíciójukból. Lehet persze, hogy neki sem volt akkora ereje már e feladatra akkor. Belőlem ez a reset és újraindítás több erőt kivett, mintha egy koncertet adtunk volna, de szerintem a többiek is így lehettek vele – ki-ki a maga szintjén persze. A koncert alatt egy szem eső nem esett, de a színpad mellett álló szökőkútból folyamatosan lövellő víz hangja miatt végig olyan érzésem volt, mintha szakadt volna az eső, persze a közönség nem tartott maga felé ernyőt, de vagy tízszer is beugrottam a saját fülem tréfájának…

 

Jobban szeretek – még ilyen körülmények között is – a szabadban zenélni, mert több tere van a színpadi hangosításnak, nem verődik vissza a hang mindenféle falakról, plafonról, a természetes szél is jólesően borzol, persze az ideg is, ami lassan-lassan átfordul valami perverz izgalom-félébe, hogy akkor most miért is kell idegeskedni. Nem szeretném, ha elhatalmasodna rajtam ez a pszichózis, úgyhogy majd figyelek. És tessék, újabb agyrém…

 

A hallgatóság eleinte csak pislogott, de tényleg. Lehet, hogy egy kevésbé átütő erejű, ám annál meghittebb zenét várt vagy képzelt maga elé, de aztán megkapta mindenki a magáét odalent. Az ülő ember amúgy is méglejjebb kerül a színpadhoz képest mintha állna, úgyhogy majdnem rajzfilm-hatású jeleneteket véltem felfedezni, ahogy az emberek hátrahőköltek. Persze csak eleinte, mert a végére lelkes taps volt a jutalmunk. De könyörgöm, miért csak az a szerencsétlen bohóc tudott ugrabugrálni? Jó, tudom, ő hivatásos, de akkor is… A hűvös miatt a világítás fényé jólesően melegített bennünket, de azért Zsomborról nem került le se a kalap se a huszáros mente.

 

A lelkes taps miatt F+.

 

Amennyire kitűnik írásaimból, idő sajnos nem marad arra, hogy az „Ismerd meg hazádat!” programot tartalommal is feltöltsük. Alig marad idő nézelődésre, múzeumba, vagy várba járkálni, ezt sajnálom, de majd jól bepótolom az ősszel. Addig zene!

 

Szilvásvárad (2010.05.29-30.)

Vannak olyan pillanatok, amikor joggal hisszük azt, hogy ki van velünk babrálva. Amikor ezek a pillanatok sorozatba rendeződve vonulnak felénk, visszatekintve olyan  következtetésekre juthatunk, hogy akkor ez most fátum, pech-sorozat, vagy pusztán véletlen. Semmiképpen nem véletlen szerintem.

 

-          korán kiderül, hogy nem tudok helyesen írni, és egy komplett pénzintézet röhögött rajtam

-          ezt követően, már visszafelé egy kávézóban a tejeskávét kimondottan cukor nélkül kértem, mire annyi cukrot lapátoltak bele, hogy a kanál megállt benne

-          a fodrászkisasszony miközben a kolleginájával beszélgetett alaposan képen törölt

-          nem tudtam építeni a kert részeit, mert minden vizes volt, ráadásul a rózsák még mielőtt kinyíltak volna, kezdenek lerohadni, meg amúgy is hihetetlen, hogy hiába kémlelem a szürke eget percekig, hogy esik-e vagy sem, amint kézbe veszem a gereblyét abban a pillanatban szakadni kezd

-          nem tudtam hazahozni a kismotort, mert nem indult be, ami csak rövidtávon tűnik balszerencsének, mert a szabadban teljesen eláztam volna. (Az is felfoghatatlan, hogy Egerben hegyi patakok veszik át az uralmat a legkisebb utcán is, miközben nyolc kilométerrel arrébb hétágra süt a nap) Azonban a kertben az átalakítások kényszerű megszakítása miatt kialakult medence-hatás miatt öt cm mély tavacska keletkezett az udvaron… Bármelyik pillanatban megérkezhetnek a tőkés récék, a vízililiom és pár aranyhal telepítésén pedig gondolkodok.

 

Mindezek alaposan felkészítettek a nap illetve a másnap megpróbáltatásaira, de azért értek meglepetések.

 

Szombat este volt jelenésünk Szilvásváradon, ahol a IV. Caprine Maraton Szilvásvárad verseny résztvevőinek illetve a szeszélyes időjárás miatt éppen csak arra kószáló turistáknak és látogatóknak adtunk koncertet. A helyszín a lovas pálya és csatolt részei voltak. Egy nagy sátorban már felállítva várt bennünket a színpad, ahol az előttünk játszó zenekar állt be. Ez hosszú lesz, gondoltuk, úgyhogy a mi beállásunkig eltelt időt ismét sikerült valami elmebaj mélységre levinni. De hát szerintem mindenkinek nyilvánvaló, hogy a várakozás milyen unalmas tud lenni, valamivel tehát fel kell dobni a vánszorgó időt. A készült képekből talán tíz-tizenöt év múlva tudunk majd mutatni párat…

 

A fellépésünket megelőző szokatlanul napos és párás időt felváltotta a teljesen megszokott hűvös és párás levegő, úgyhogy elkezdhettem szabadon idegeskedni, hogy mikor szakadnak a húrok. Mivel másnap is volt egy fellépésünk a verseny rajtjakor, felmerült az ötlet, hogy a színpadon hagynánk a nehezebb felszerelésünket, de ezt több okból nem vállaltuk: ki tudja hogy önt ki a Szalajka patak? A párát semmilyen hangszer nem szereti, lásd brácsa, gitárok, dobbőr. Ráadásul a kisbusz kerekei is elkapartak a gyermekláncfü és békalencse keverékén, azon kezdtem filózni, milyen sorrendben toljuk a buszt.

 

Régi, ismerős kollégákkal álltunk szemben, úgyhogy technikai problémákra nem számítottunk. A legnagyobb probléma az lett, hogy a páralecsapódásból összegyűlő víz pontosan a hátamra akart csepegni, mire odébb mentem, így a víz is követhetett, és kicsit arrébb csöpögött tovább… Kitettem egy söröspoharat, hogy szedje össze magát ott… A hallgatóság gyűlt, gyülekezett, a kezdés az előző zenekar hosszú előadása miatt kicsit csúszott, de azt mondhatom, hogy jól sikerült a koncert. Nem voltak sokan, persze érthető, hogy a versenyzők egy része, már aki ott volt aznap este, a versenyre készült – testben és fejben egyaránt, nem akarták magukat lerombolni.

 

A vizet leszámítva jó volt a hangulat, a hőmérséklet és a közönség, volt rock&roll és kései ágyba bújás.

 

A másnapi rajt melletti zene egy kicsit más hangulatú volt, kezdve azzal, hogy régen látott módon sütött a nap, meleg volt, a sátorba pedig behozták és felállították a pokol egyik katlanát, és el kezdték főzni a gulyást. Mindeközben gyűltek a versenyzők, akik aztán annyian lettek, hogy csak na. (1700 fő nevezett a különböző távokra!) A feladatunk, azon túl, hogy szedjük össze magunkat, az volt, hogy pár számot kellett játszanunk, amolyan izzításként, aztán volt a kerósok hagyományos start-dala, a Scooter-tőll a Fire című szám, aztán még zenélhettünk egy kicsit.

 

A kerékpárosok számára még visszatérve: a Csángó Boogie-t öt perc hosszan játszuk mostanában, de versenyzők ennyi idő alatt sem akartak elfogyni. Hosszú sor kígyózott a napsütésben, szenzációs látvány volt, ahogy eltekertek mellettünk. Aztán lassan mi is pakolhattunk, mert aznap várt minket Kaposváron egy fellépés.

 

Belvárosi Fesztivál (2010.05.28.)

Egy hónapon belül másodszor léptünk fel majdnem ugyanazon a helyen, mindössze pár méter volt a különbség a színpadok helye között. A balatoni boros fesztivál után ismét az Erzsébet téren lehettünk, most a Belvárosi fesztivál  keretében, pénteken, nyolc órától. A fesztivál több színhelyen zajlott, egymástól nem túl távol, mondhatni hallótávolságban több színpad is el volt helyezve, ahol tematikus zenék és előadások zajlottak. Gondolom nem nagy meglepetés, hogy mi a világzenei színpadon léptünk fel.

Mikor megérkeztünk, rengeteg emberen kellett keresztülvágnunk magunkat. Ugyan a park bejáratánál egy tábla hirdette, hogy kutyával és gördeszkával tilos belépni a területre, ennek ellenére kutyákat, gazdijaikat és gördeszkásokat kényszerítettünk a járda elhagyására. Nem állhattunk túl sokáig a helyünkön, mert kiderült, hogy a fesztivál kerületi rendezés, azonban a füves terület a főváros tulajdona. Na, nesze neked jogalkalmazás. Ez a jog megtestesülésének az a fajtája, amit nem szeretek. Beálltunk hát valamivel arrébb, az áramelosztó kiskocsi után, amitől meg úgy nézett ki, mintha a mi utánfutónk lett volna. Csókolom, jöttünk feltörni a burkolatot! Mondjuk a busz is elég hülyén festett a színpad mellett…

Előttünk bolgár táncokat és zenét adtak elő, néhányan körtácoltak, többen a füvön hemperegtek vagy csak simán üldögéltek. Volt lacikonyha, meg mindenféle italok, de inkább szétnéztünk a különböző színpadok körül. Megállapíthattuk, hogy a miénk elég nagy és jól felszerelt volt, a hallgatóság még nem volt nagyszámú, de a konstellációk szerint az este magában hordozhatta egy jó buli lehetőségét. Az utóbbi napok időjárása eléggé kiszámíthatatlan volt, a harminc fok és a jégeső is be volt kódolva, de senkinek nem hiányzott egy színpadi gyors pakolás zuhannyal nehezítve, a menekülő közönség visítozása közepette…

Budapesten azért is jó játszani, főleg szabad ég alatt, mert rengeteg új hallgatónk lehet, akik még nem hallottak bennünket. Ilyenkor megállhatnak, nincs fogyasztási kényszer, előbb utóbb még sötét is lesz, akkor pedig szabad a gazda. Így is lett, ahogy elkezdünk játszani, egyre több ember gyűlt körénk. Ami érdekességszámba ment az a fotót készítők és a kamerával mozgolódok nagy száma volt. Némelyikük olyan vehemenciával filmezett, mármint olyan gyorsan rohant fel és alá előttünk, attól féltem eltapos valakit amiért/ami után meg majd jól megverik. Hogy amúgy milyen anyagot tud így összerakni, az az igazi kérdés… Viszont nem emlékszek arra, hogy felléptünk volna valaha úgy hogy egy időben ennyi optikával néztünk volna farkasszemet, eleinte a hallgatóság nem is fért a színpadhoz. Na igen. Eleinte mindenki ülni akart, aztán a hátulról érkezők, akiket a még hátrébb lévők nyomtak előre, majdnem beletaposták az ülőket a földbe, akik aztán úgy döntöttek, hogy feloszlatják az ülést, és indulhat a tánc.

Lehet, hogy csak a folyamatos megfelelési kényszer, vagy nem tudom mi miatt, de már megint közbejött valami, amitől személy szerint nem éreztem átütőnek a hangulatot. A közönségre nincs panasz, szigorú „A” osztály, inkább én voltam szétszórt, kevésbé tudtam figyelni, legalábbis a koncert elején. A végére azért már el tudtam engedni magamat és némi ugra-bugrálást is előadtam, de még nem vagyok a régi. Vagy az új.

Örömmel látom azonban az egyre növekvő létszámát azoknak az embereknek, akik visszajárnak a koncertjeinkre, akikkel jókat lehet haverkodni. Amúgy meg nem vagyunk, nem vagyok akkora sztár, akikhez nem lehet odamenni és kérdezni. A koncert után akadt elég beszédtéma, akadt beszélgetőtárs is, és miután behajigáltuk a felszerelést az autóba, maradt még némi idő beszélgetni és lelazulni. Nem értem, hogy miért vagyok megint ilyen szezon eleji formában, sokkal lazábbnak kellene lennem. Nem baj, alakítom magam és kész!

Remélem, hogy a koncert jól esett mindenkinek, mi szerintem jól szóltunk, az arra érzékenyek pedig párjuk keze után az asztrológiai magyarázatot is megkaphatták, miért is alakulhatott ilyen jól az este.

 (Tréfás ajánló:)

http://mandiner.blog.hu/2010/05/28/hetkoznapi_roganizmus_cxiv_belvarosi_fesztival

Heti burleszk III.

 

 

Egyik kolléganőm bejött a hivatalba, hogy ügyeit intézze. Hozta magával a kislányát is, aki éppen, hogy tud járni. Amíg az ügyeit intézte a kislányt az egyik nagymamás kolléganőre bízta, akinél a kislány jól elvolt. Sétáltak a folyosón, nyugodt volt a kislány, semmi visítás, sírás, meg ami a kisgyerekek körül szokott lenni ilyenkor.

 

-         Nagyon csendes – mondtam.

-         Igen, úgy látszik velem jól elvan – válaszolta a kolléganő. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd csak kijött belőlem:

-         Nálam bőgne.

 

Bemenekültem az irodába és hallgathattam a közben befutó kolleginák, jaj-de-édi-aranyos-ügyes-szép-mintazannya eszmecseréjét.

 

Pont az ajtóm előtt.

 

Édes a bosszú, tudom.

 

Siófok (2010.05.24.)

Siófok ma már nincs messze. Na jó, persze kérdezhetitek, hogy mitől, vagy hogy mihez képest nincs messze, de az Eger – Siófok távolság már nem tétel. 250 km már nem jelent semmilyen akadályt. Régebben voltak fenntartásaink a távolságot illetően, de mostanában olyan járművek vágtatnak – velünk is – hogy az ember hétmérföldes csizmában érzi magát, annak kellemetlen mellékhatásaitól mentesen, miszerint egyik lábunk itt, a másik ott, aminek következtében csípő és medence tájéki problémák jelentkeznének…

 

A pünkösdi szezonnyitóra voltunk hivatalosak, hétfő délutánra, a kikötőbe. Siófok nekem mindig egy folt volt, ez némileg változott. Régen csak a sült hekk és az olcsó drága sör szagával kapcsoltam össze a helyet, illetve valami homályos, osztálykirándulásos emlékkel: nem volt fürdőgatyám, és a lehető leglátványosabban sikerült nem átöltöznöm a parton, miközben… na jó, hagyjuk. A parton pónik, lámák és tacskók küzdöttek, a vízben pedig hajók és hattyúk úsztak, az emberek meg a lábukat áztatták a vízben, ami egyelőre kábé a balti tenger hőmérsékletével volt egyenlő.

 

Szóval a város azóta sokat változott, legalábbis a part kialakítása – rózsákkal, árnyas ligettel - illetve a Balaton vize is tisztának látszott, amolyan hegyipatakos-türkizes színe volt. Miután sikerült átvágnunk, átrágnunk magunkat a motorosok benzingőzös istállóján és az éppen arra járó sváb fúvósok lánytagjai is elhagyták a színpadot, elkezdhettünk beállni. Az idő egyszerűen ragyogó volt, kis árnyék, némi szél, miközben csendes tudatlanságunkat figyelmen kívül hagyva nem messze komoly felhők, villámok és egyéb égi formák gyülekeztek, később pedig zajos sikert arattak.

 

A beállás alatt lassan gyülekezett a hallgatóság, azonban a másnapi munkakezdés fenyegető árnya és a Bányász Női Kórus párhuzamos előadása hatalmas tömegeket tarthatott otthon, illetve szívhatott el a színpad elől. Azért meglepetésünkre sok ismerős jelent meg a nézők között, gyakorlatilag a közönség jelentős részét ők tették ki és ők vitték el a bulit. Azt is mondhatjuk, kicsit sarkítva, hogy nekik zenéltünk. Meg persze magunknak.

 

Az előző napi szentendrei előadás tömegjelenetei nem ismétlődtek meg, nem volt rocker kissrác és nem voltak cseppfolyósodott óvodások sem a közelben, hogy kétségbeejtő mutatványokat vigyenek végbe a színpad előtt/alatt/mellett, ezért szinte zavartalan másfél órát nyomhattunk. Még az ülő közönség sem zavart meg bennünket… Némileg hervasztóan hatottak. Kicsit kezdem unni amúgy, hogy a harmadik ülős bulin vagyunk túl, egyhuzamban, úgyhogy nagyon remélem, hogy a Belvárosi Fesztiválon mindenki aktivizálja majd magát. Nem szeretek rossz osztályzatokat adni.

 

A koncert végén nem voltam éppen felpörögve, talán látszott is, de azért a társas kapcsolatok építésére még maradt kis időm. Hah! És csak négy munkanap van a héten!

 

Zeneajánló 21.

 Hát már olyan régen volt, hogy nem is... Következzen a lazulás :) Mondjuk elképzelem magunkat valami szuper klippben: pl. egy vulkánba katapultálnánk, ami felrobban, vagy a Jupiterre lőnek, ahol metánt olvasztanánk, vagy valami kolosszálisat kéne csinálni... mint a következőkben :)

 

 Pörgés tovább nagyon híres zenészek előadását hallgatva... hú, de rossz duma :s

 

És a titkos favorit a végére. Csak hogy britek is legyenek. Meg csak :p

 

Szentendre, Skanzen (2010.05.23.)

A szentendrei Skanzenben mindenki volt már valamilyen módon: általános iskolai osztálykirándulás vagy családi hétvége során. Aki esetleg nem, az persze pótolja, mert igazán jó látványosság. Most, a fellépésünk a pünkösdi hétvégének szólt, a Skanzen látogatóinak adtunk egy jó koncertet. De hogy mik történtek? Csak sorjában.

 

Az évek meg a rutin, nagyjából ezzel tudom magyarázni, hogy sikerült rakéta gyorsasággal elhagyni Egert, de úgy, hogy be is pakoltunk, meg be is vásároltunk. Az idő kitűnőnek volt mondható, bár az esős, felhős hetek (hónapok?) után már az is fejlődés lett volna, ha éppen nem zuhog. Éppen ezért a hétágra sütő nap és a kellemesen emelkedő hőmérséklet jó koncertidővel kecsegtetett. Amúgy pont a vasárnapi ebéd utáni idősávban (14.00-tól) lettünk kiírva, akkor volt várható, hogy növekszik a tömeg. Ez így is alakult, annak ellenére, hogy olyan felhők száguldoztak az égen, amiket az apokalipszis négy lovasa mögött szoktak felfesteni delíriumos állapotban vizionáló festők…

 

A Skanzent és a vendégeket annyira óvták, hogy a buszunkat nem engedték be. Át kellett pakolnunk a cuccainkat egy teherautóra, ami nem sokkal volt kisebb, mint a mi kocsink… Az bemehetett, mi nem. Ezt mondjuk nem értettünk, de ha ez a regula, akkor ez a regula. Volt ott egy elektromos kisautó, kábé olyan fagyiskocsi-jellegű, arra felpattantunk és azzal mentünk be a tömeg közé. Megpróbáltatásaink azonban itt nem értek véget: miután azzal szembesültünk, hogy a színpad nincs messzebb, mint öt méter, csak egy kőkerítésen kell áthajigálni a cuccokat (fizika érettségi 1. feladat: ha egy basszusláda 30 kg tömegű, a kerítés 1 méter magas, két embernek mennyi energiára van szüksége, ha át akarja pakolni a ládát? Felhasználható segédadatok: a környezet hőmérséklete 28 fok, lassan emelkedik, a sör 6 fokos, a levegő páratartalma 88%, hátralévő felszerelések száma 72 db), rázendített az ég is és elkezdett esni az eső. Rögtönzött védelmünk – takarók, szőnyeg – egy alaposabb esőt nem bírt volna ki, ezért felmerült a koncert más helyszínen való megtartásának ötlete is, illetve elgondolkodtunk azon, hogy akkor most a kútba rejtjük, vagy egy közeli, használaton kívüli ólba evakuáljuk a hangszereket.  Ám aztán valahogy minden kiegyenesedett, az eső elállt, a felhők a látóhatárra száguldottak és ott gomolyogtak tovább, mi pedig a „Szentgyörgyölő sárkány és a gonosz hétfejű hangosító” című gyermek-előadás alatt elkezdtünk készülődni.

 

Már látszott és érződött, hogy odasülünk a színpadhoz, amit fekete gumiszőnyeggel takartak le, a színpad fénytechnikája pedig pontosan egy napnyi fényerőt vonultatott fel. A lábamon a cipő sötét tónusú bőre pedig csak még jobban fokozta az égető érzést, illetve azt a baljós előérzetemet, hogy mi várható még júniusban, meg júliusban, meg augusztusban… Ne értsétek félre, végre már sütött a nap, fényárban úszott minden, valamiféle gondtalanság érzete is megszállt és a rendelkezésünkre álló idő alatt jót zenéltünk.

 

Zsombor szavaival élve a közönség az eddigi legjobb volt – az ülő kategóriában. Valahogy a zöld fű, meg a forró nap az embereket azonnal a földre küldte, vagy nem tudom, de az biztos, hogy egy embert láttam mocorogni. Mindenki más ült, az viszont tény, hogy azt lendületesen tették. Ennek ellenére, vagy ettől függetlenül jó hangulat uralkodott és az sem zavart bennünket, hogy mindenki traktorosra égett. Hiába viseltem sapkát, akkor is leégett az arcom és a karom, egyedül talán Zsombor maradt ki a szórásból, de neki mégis, mekkora a kalapja?

 

A fellépés után ismét kerítés, kisteherautó és átpakolás következett, de a napot lezárandó semmittevésnek is adtunk időt. Viktor dobszőnyegét leterítettük a fűre és elheveredtünk rajta és csak az eget bámultuk, vagy a szokásos módon mindenféle hülyeséget hordtunk össze.

 

süti beállítások módosítása