Elsősor - odakeveredtünk, na

Elsősor - odakeveredtünk, na

Kobuci (2010.10.02.)

2010. október 19. - Don Eszkóbár

Komoly, a koncertszerető közönség jelentős része felől érkező nyomás alatt voltunk, mert idén több koncert is elmaradt, vagy legalábbis későbbre került. A Kobuci, mivel nyitott az ég felé, korlátozottan tud a vendégek rendelkezésére állni, és ha egy héten keresztül felhők, hideg és eső kerülgeti Óbudát, hát akkor alaposan meg kell fontolni bármilyen programot.

 

Október 2-a volt az az utolsó olyan nap, amikor még lehetett volna rendezni egy fellépést. Szeptemberben végig szakadt, de kijelentettük, hogy akármi lesz, mi ott leszünk a kertben – legfeljebb majd üldögélünk és együtt szomorkodunk a vendégekkel. Szerencsére azonban ilyen tragikus esemény nem történt, kimondottan kellemes este kerekedett, jó sorozatot zártunk– csillagokkal, Holddal, tánccal és hideggel.

 

Előző nap ugye már megtapasztalhattuk a buszból kiszállva a dermesztő hideget. Most persze nem -20 fokra gondolok, elég a tíz fok ahhoz, hogy ledermedjen bármilyen végtagja, ujja az embernek, így aztán jólesően gőzölgött a pulton hatalmas ibrikekben a forralt bor. A tánctér szürke kövei mögött, a kihelyezett asztaloknál egyelőre még csak pár ember üldögélt, a hőgombák sem üzemeltek még, laza, ráhangolódásban volt a hely. Ilyenkor gyorsan be kell rángatni a felszerelést, és amint lehet össze is kell rakni mindent. Szeretek minél kevesebb ember előtt beállni, de akárhogy is próbálunk sietni, az ideális állapotot nagyon ritkán érjük el. Szóval hangolás, hideg, gyűlnek az emberek, egy-két szót tudok csak váltani velük.

 

Mivel a környéken tíz órakor vége kell legyen a hangoskodásnak, a kezdést nem lehet elhúzni, mert egy, mindenki vár,ja már tűkön ülve a kezdést, kettő, minden perc drága így. A színpadra lépést követően megközelítőleg a második hang után az addigra nagy számú vendégsereg a színpad elé került. Én nem tudom hogyan, valami teleportáló egység segítségével vagy mi, az tény, hogy pislogás alatt ott voltak előttünk. A másik fontos, egyenesen felemelő dolog, amit megfigyeltem, hogy minden számunkat skandálták. No nem a dalszöveget, hisz az nincs, de ha elkezdett Zsombi, vagy akármelyikünk egy hangot, akkordot, már abban a pillanatban zúgta a nép a számok címét. Még kért a nép, és mi adtunk neki.

 

Szerettük volna, ha az elmaradt fellépést be tudnánk pótolni, mindenki jól érezte a ritmust, én meg szimplán csak ki akartam kapcsolni. Nem hiszitek, de egy szinten túl a zene olyan, mint valami forró zuhany szivaccsal és mindenféle illóolajokkal. Mondjuk. A hangszer rezgése, a zene zsibbasztó hangereje tényleg kimossa az emberből a feszültséget, a görcsöket. Csak remélni tudom, hogy a hallgatóság soraiban vannak olyanok, akik így is figyelik a zenét. Vagy egyenesen ők vannak többségben és az előttünk táncolók csak ráadás? Persze az elmélkedés, tisztulás és a félönkívületben lejtett tánc egymást nem kizáró lehetőségek!

 

Nem tudom, hogy lehettek-e volna többen, úgy éreztem sokan voltunk, a korábban említett szürke kövek a Kobuci kétéves fennállása óta most biztosan megkapták a magukét, javaslom az ellenőrzést tavasszal. Az biztos, hogy a táncolók mindent beleadtak és minden elmaradást be akartak hozni. Hát hogyan jövünk mi ahhoz, hogy ebben bárkit megakadályozzunk?

 

A fellépés végén ismét zene szólt gépről, mint ahogy a fellépés előtt, amivel felhangolták és később szinten tartották a vendégek hangulatát. Sokáig maradtunk, sok beszélgetésbe elegyedtem én is. Azt be kell látni, hogy októberben vagy azután már istenkísértése bármilyen szabad ég alatti rendezvényt tartani, ám vannak ilyen istenkísértő programszervezők. És hogy mi az üzenet erre az estére? Hmm...

Először is, sose higgy a szemednek, mert lehet, hogy kicsi a keverőpult, de kiderülhet, hogy digitális. Másodjára, hogy figyelj a tömegre a fellépés előtt is és közben is. Meg utána is... Harmadjára pedig a világon legjobb dolgok egyike a tánc, úgyhogy had szóljon!

 

Szerelem...

Húrszakadás, földindulás... Most nem arról akarok megemlékezni, amikor koncert kellős közepén pattan a húr, hanem a szerelésről és a behangolásról. Nekem megvan az a kis előnyöm, hogy van egy második hangszerem, és ha szakadás van, csak szépen, mondhatni feltűnés mentesen cserélek. N. Csabinak kicsit macerásabb, mivel neki nincs másodkobzája, így neki elég kellemetlen úgy játszania, hogy a húr lengedezik körülötte, mint a harcsa bajsza.

 

Amikor aztán elcsitulnak a fellépés hangjai és mindenki hazaér, vagy a próbaterembe gyűlik össze, akkor elérkezhet a szerelés ideje. Miért mondom, hogy szerelés? Hát azért mert noha kis semmi húrokról van szó, de az ismert fizika törvényszerűségei alapján kicsi dolgok kis helyeken tudnak leginkább ellenállást kifejteni. A legfurcsább a kontra hangolókulcsainak esete. Leszeded a szakadt húrt, majd egy új, csillogót húzol fel a testre, aztán a kulccsal tekered és feszíted. És feszíted. Meg még egy kicsit. Meg még. Aztán egyszer csak úgy megszorul a kulcs, hogy se előre, se hátra nem tudod tekerni. Hiába próbálkozol, már izzad az ujjad vége, csúszik, bevered az asztal sarkába, és amikor már meguntad, na akkor jön a kombinált fogó.

 

Jelszavaink valának: mérd milliméterrel, jelöld krétával, vágd baltával! A kombinált fogó a hangszer közelében kábé olyan hatással van, mint egy elefánt a porcelánboltban. Zúz, rombol, de eredményes. A fogóval nem lehet finom mozdulatokat tenni, ezért annak alkalmazása a jogi ultima ratio-hoz hasonlóan csak legvégső elkeseredésünkben indokolt mert egy újabb húrszakadás biztosított.

 

Én néha ehhez a megoldáshoz fordulok, de igencsak meglepő volt, mikor N.Csabi is ezt választotta legutóbbi próbánkon. A koboz húrja ráadásul jófajta 0.5-ös csukázós damil, szakítószilárdsága pókselyemmel vetekszik, ellenben piszkosul csúszik az ember ujjai között. NA, ilyen alkalmakkor kimondottan előnyös a fogó. Megfogod, meghúzod, kitartod és elkapod. Ezek után megcsomózni már gyerekjáték!

Hangfoglalás + (2010.10.01.)

A lovon visszafelé nyilazó... gitározó ősmagyar igazán találó logója a Hangfoglalásnak. Attól most tekintsünk el, hogy belegabalyodjunk a magyarázatokba: honnan az erősítés, mekkora a kábelek hossza, meg egyáltalán hogy tudna valaki úgy gitározni, miközben alatta egy háromszázötven kilós ló vágtat a romantikus hajnalfényben. Nekem nem megy a brácsajáték ha sokáig ugrálok...

 

A Hangfoglalás egy olyan kezdeményezés, ami a hazai zeneipar, zeneszolgáltatás szereplőit hozza egy tető alá: hangszerkészítők, eladók, felszerelések, erősítőktől az utolsó pengetőig, a dizsifénytől a keverőkön át a dj pultokig minden. És ami a legfontosabb nemcsak a szemnek. Itt aztán találkozhat a szakma színe java és a hallgatóság, közönség, itt lehet látni egy-két, talán csak a tv-ből ismerős arcot, zenészt, és itt talán beleszerethet az érdeklődő a zenébe. Mindegy milyen fajtába.

 

A HF-t mindig úgy szervezték, hogy legyenek fellépők, akik élőben is be tudják mutatni, hogyan szólalhat meg egy xy típusú gitár egy zk típusú erősítővel, ötvenhat lq márkájú effekten keresztül, miközben fények cikáznak szerteszét. Maga a fellépő helyiség egy nagy csarnokban (SYMA) volt, olyan módon kialakítva, hogy egymással szemben négy színpad is föl volt állítva. Úgy képzeljétek el, hogy a terem közepén voltak a hangosítópultok, szintén négy, a hallgatóság, a közönség pedig félóránként arrébb ment 90 fokkal, és mintegy 10 méterrel az újabb előadásra. A fellépők körbe haladva, félóránkként váltották egymást.

 

Mikor mi odaértünk már nagyban mentek az előadások, de egyelőre jobban érdekelt bennünket a kiállító/bemutató részleg, úgyhogy a cuccaink behordása után máris kalandozni kezdtünk. Aki valamennyire is zenebolond, az fix, hogy talált volna valamit magának, ha mást nem, akkor egy valamirevaló hangfal készletet biztosan. Volt ott minden csillivilli eszköz, többször majdnem elcsábultam, és most nem a félmeztelen, ám összefestett hosztesz lánykákra gondolok. Sok effekt érdekelt volna, de igazából volt bennem egy kisebb ellenérzés. Éppen tegnap jutottunk hozzá pár effekthez, és próbán meg is szólaltathattuk. Gyanúm beigazolódott: az effektek kilencvenkilenc %-a csak az egyedi, szólóhangoknak tesznek jót, nagyon kevés használható olyan hangszerre ami egyszerre több húrt szólaltat meg. Azért annyira nagy letargiába nem fogok esni.

 

A monitorozással kicsit elúszott az idő, ráadásul nagyon katonás porondmester tartotta kézben a beosztást, ezért aztán nem is nagyon tudtunk kibontakozni. Mondjuk az is rendben volt, hogy igazából nem koncertre érkeztünk, hanem bemutatóra, azt pedig hoztuk. Talán négy vagy öt számot ha játszottunk, mégis, amikor már a buszban ültünk mindenki csak azt ismételgette, hogy de elfáradt. Az tény, hogy meleg volt, és csak úgy szakadt rólam a víz, pedig aztán tényleg nem volt ereszd el a hajam, hiszen a hallgatóság sem volt sokszázas tömeg. Azért jól szóltunk, és mindenkinek tetszett ez a délután.

 

 

 

Az este pedig már Budán talált bennünket, ahol egy zártkörű rendezvényen léptünk fel. Legnagyobb rémületemre aznap derült ki, hogy nyílt terepen leszünk, úgyhogy amint kiléptem az autóból máris valami forró helyet és/vagy italt kutattam, mert ujjpercfagyasztó hideg kerekedett akkorra már. Magamban hivatalosan megnyitottam a „Forralt Boros Esték” családi rendezvénysorozatot. A dolog szépséghibája abban volt, hogy sehol nem lehetett forralt bort szerezni, ellenben volt mindenféle tájegységről sok finom bor. Csak úgy forralás nélkül.

 

Kaptunk öltözőt, ami leginkább egy titkos HR interjú hátsószobájának tűnt volt ott tv, kamera, egy nagy ablak egy másik előadóteremre, de legfőképpen fűtés. Mivel volt némi időnk a kezdésig így elvegyülhettünk, nézelődhettünk, ismerkedhettünk vagy az éppen futó előadást nézhettük. Egy magas irodaház első udvarán került megrendezésre az egész buli: körben pavilonok, ahol étel és ital várt mindenkire, középen pedig asztalok és padok, ahová le lehetett ülni, az autóbejárót pedig a színpad zárta el. Voltak ugyan hőgombák szanaszét, de a színpadra – talán biztonsági okokból – nem jutott, ezért aztán a fizikai megterhelésben láttam a megoldást, ugyanis ha nagyon sokat mozogva, ugrálva játszok, akkor a második szám végére kellemesen elázok és akkor magamat fűtöm fel. Ez annyira jól sikerült, hogy csak úgy gőzölgött a sapkám. Remélem nem hitték, hogy fő a fejem...

 

Visszagondolva jó hangulatú fellépést produkáltunk, mert rengeteg újságíró táncolt, szinte végig, mi pedig ismét beláttuk, hogy két fellépés egy napon eléggé megterhelő.

 

RED ALERT (1749)

Nem tudok düh és elkeseredettség nélkül írni a katasztrófáról, nem is e blogba illik, de szó nélkül sem tudok elmenni a történtek mellett: segítsetek!

 

Segítsetek a rászorulóknak!

Az alábbi linken megtalálhatja mindenki, hogy milyen módon tud segíteni, de legalább egy 1749-es hívást tegyetek meg nekik.

mandiner.blog

Heti burleszk VII.

Mindig azt gondoltam, hogy Rejtő Jenőnél és Terry Pratchettnél nincs nagyobb olyan író, aki meg tudna jeleníteni bármilyen szituáció humoros abszurd verzióját. Az igazság az, hogy van, mégpedig maga az élet.

Egy fellépést követően Pest után megálltunk egy benzinkútnál: némi üzemanyagot és páran valami harapnivalót tankoltak. Épp nem volt kedvem kiszállni, csak úgy bambultam kifelé a buszból. Hirtelen azt látom, hogy egy fekete öltönyös ala, talán lila nyakkendővel, kezében egy láncfűrésszel megjelenik a látótér szélén. Az étterem fala mellett közelített a parkoló felé, és már biztos voltam benne, hogy egy láncfűrész van nála. Ekkor már kiegyenesedtem a székben.

Az étteremből kijövő idősebb párhoz szemrebbenés nélkül odalépett és érdeklődött afelől, hogy ugyan nincs-e szükségük láncfűrészre, mert momentán épp akad egy eladó itt nála. A kezében, amivel még hadonászott is, mi több a láncvédő burkolatot is levette. Ekkorra többen is felfigyeltek emberünkre.

Az idősebb pár hölgy tagja félénken kapcsolódott ki a társalgásból, férjét óvatosan úgy előtérbe helyezve, hogy ő maga lépett hátra. Férje kimondott érdeklődést tanúsított. Kérte a házalót, hogy mutassa be, hogy működik a dolog, indítsa be itt.  A parkolóban. Emberünk pillogott, de megpróbálta. Átfutott az agyamon a Texasi Láncfűrészes Gyilkos méltán elfeledett zs kategóriás horrorfilm, amint vérfürdővé válik a parkoló, mert szerencsétlen módon úgy akarta beindítani a gépet, hogy azonnal levágta volna a saját kezét…

Eszméletlen nagy mákja volt azonban mindenkinek, mert a motor nem indult, a láncfűrész hallgatott. Ekkorra már kisebb tömeg gyűlt a házaló köré, aki még hősiesen próbálkozott. Aztán eszébe jutott, hogy talán nincs üzemanyag, és igaza is lett. Miután többek bátorító ötletelése és helyeslése közben a fűre helyezte a fűrészt, letekerte a tartály sapkáját meg is bizonyosodott erről. Emberünk pedig vakarni kezdte fejét, de a megoldás konkrétan helyben volt, hisz egy benzinkútnál voltunk.

A benzinkutas kiszolgáló személyzet leplezetlen távolságtartással fogadta kérését, hisz  egyik kezében a fűrésszel hadonászva, háttérben a tankoló lamionsofőrök nyerítése közben azt próbálta elérni, hogy 4 dl benzint adjanak neki, de ugye a kút üzletpolitikája jóval nagyobb szinten határozta meg a minimálisan kiadható üzemanyag mennyiségét. Az izzadság kiült, az üzlet bukott, a tömeg szétoszlott, mi pedig elhűlve ültünk be a buszba, hogy aztán visításos nevetésbe fulladjunk. Úgy Gödöllőig.

 

 

 

Ost Club, Bécs (09.25.)

 

A bécsi Ost Clubbos fellépések eddig jók voltak, most is azt vártuk, hogy valami nagyszabású történjen. Régen voltunk ott utoljára, ráadásul egyéb ünnepelnivaló is akadt, nevezetesen N.Csabi házasságkötése közeledett és mindenképpen le akartuk rúgni a hely tetejét.

 

Az eredeti tervek úgy szóltak, hogy az A38 szervezésében megrendezett bulin magyar fellépők zenélnek, három napon keresztül. Nekünk a szombat este volt a fellépésünk ideje, az Ocho Machoékkal és Jutasiékkal együtt. Szeretem azt hinni, hogy pontosak és megbízhatóak vagyunk, legalábbis az érkezések, beállások tekintetében, és így most is pontosan érkeztünk. Délután öt körül a klubban még csak a technikai személyzet várakozott, és a cuccaink berámolása után azonnal szerelni, kábelezni kezdtek.

 

A beállásokról annyit elmondok, nem tudom írtam-e már korábban, hogy általában három félét lehet megkülönböztetni. Kérem, nézzük el, ha nem szakszavakat használok, majd Dani megtanítja, nem kell neki öt-hat év és menni fog… Az első a „hirtelen” beállás, vagyis amikor ott toporgunk a színpad szélénél, várunk, hogy jöjjön a mi időnk, aztán szabaddá válik az út, lehet pakolni a hangszert, erősítőt, effektet és lehet kábelezni, mikrofonozni. Ennek a hátránya, hogy kis idő adatik, a közönség pedig végig figyeli ahogy a dob, majd a basszus és a többi hangszer szépen, lassan, idegesítően összeáll egy egésszé. A második verzió az, amikor egy többzenekaros fellépés előtt megjelenünk, sorrend alapján, fontos, hogy fellépési sorrend alapján beállunk, egymás után, majd amikor a mi időnk eljön, simán felgyalogolunk a színpadra, a hangosítók pedig két mozdulattal a korábban beállított állásokba vezérlik a rendszert. Elviekben, ugye. A harmadik típus szerint a legelső fellépőnek kell legutoljára érkezni és beállni, vagyis a legutolsó fellépőnek kell legkorábban elkezdeni a beállást. Ennek az előnye a második verzióhoz hasonlóan az, hogy a közönség nem hallja a beállást, azonban néha nagyon korán kell érkezni az adott helyszínre. Mint most Bécsbe, ugyanis mi lettünk volna a második fellépők. Jutasiék külön nyomták, dj-ztek.

 

Na ez, ami piszkosul zavaró nekem: várakozni, olvasni, várakozni, beszélgetni, várakozni, meginni egy sört, várakozni, majd még várakozni. Az ember, nem vicc, teljesen elfárad a felkészülés izgalmában, és mire oda jutna, hogy zenéljen, nos, addigra lehervad. A magam részéről dőltem jobbra, balra, és emlékeztem, hogy korábban is volt ilyen meddő várakozás más fellépéseken, aminek a vége minimum kétséges lett. De azért volt ellenszer, pl. egy vacsora.

 

Uram maga kikészít mind verbális, mind vizuális értelemben! – kiáltott fel a belépő Frenk, az Ost Club hivatalos magyarja, aki nem tudta, hogy aznap fellépünk, így annyira nem tudott készülni, mintha tudta volna, hogy észveszejtő buli várható. Kétségtelen, a magunkkal vitt pálinka és bor készletek érezhető keresletcsökkenést okoztak a kerületben, a korábbról ismert barack, valamint a házi receptúra alapján készült finomságok hamar felfokozták a lelohadó hangulatot. Lassan Ocho-ék is belecsaptak a húrokba, úgyhogy kezdődhetett az este!

 

Múltkor említették a hely vezetői, hogy a helyieket, mármint az osztrákokat nagyon nehéz táncba vinni, és csodálkozott is, hogy nekünk, noha nem a teljes közönséget, csak egy részét, de sikerült. Célunk így nem lehetett más csak a korábbi eredmény elérése illetve túlhaladása. Úgy láttam sikerült, mert még a hátrébb magasodó lépcsők tetején is komoly mozgolódás volt, folyamatosan. Talán az előző nap hatása (akkor is magyar fellépők voltak), vagy talán az aznapi kinti szakadó eső, de tényleg megalapozott jókedv és hangulat uralkodott a közönség tagjain. És ugye székekről szó sem lehetett…

 

A színpadi hangosítás a hely jellegéből adódóan (pince, ami stílusosan a világháború alatt az amerikai hadsereg szeszraktáraként működött) sajátos jelleget mutatott. Irtó hangos és egyben tompa volt, mint egy hegyoldalról legördülő ágyúdörej, csak folyamatos, szóval nagyon észnél kellett lenni, oda kellett figyelni. Éppen ezért igazán elfáradtam, a többiek is szerintem, de azért a ráadás számokról nem mondtunk le.

 

A folytatásban pedig jöhetett az ünneplés, de az már nem e lapokra tartozik :)

 Ost Club link

 Jutasi mix, respekt. 

Kerekes Band feat. Mc 1000 - Ethno funk Jutasi and Gbk remix by Jutasi

Metafizika III.

 

Van még egy-két olyan dolog az életben, amit annyira szeretnék megérteni, mögé látni. Pl. a következő eset mögé, amikor a legnagyobb rohanásban – próbára menet – sikerült elfeledkeznem a legfontosabbról. Arról, hogy a brácsa maradt otthon csak, úgyhogy az utca közepéről kellett visszafordulnom. Ahogy mentem volna be, hát a zár nem működött, nem tudtam bemenni. A kulcs akadt a zárban, mivel egy foga letört. Valószínűleg pár percel előtte, amikor épp eltávozóban voltam.

Hogy jutok most be? Miért most tört el a kulcs?

Aztán a következő pillanatban megérkezett az egyik szomszéd, és kinyitotta a kaput, ráadásul a kulcsát is odaadta, hogy másoljam le.

 

Mennyi az esélye, hogy rohanás közben eltörik a kulcsod de pont akkor ér haza a szomszéd?

Hertelenkedés Felsőtárkányban (2010.09.18.)

Hosszú nap elé néztem, több esemény is várt rám, lassan úgy vagyok, hogy vezetnem kell egy füzetet, fel kell írjam bele, hogy az adott napon mit kell elintéznem vagy mi fog következni.

 

A nap egy alapos pataktakarítással kezdődött, sikerült vagy három tonna szemetet és mindenféle szirszart összegyűjteni az Eger patak medréből. Ez egy civil kezdeményezés volt, ebben az évben a második, igaz kevesen voltunk, de alapos munkát végeztünk. A hétvége időjárási kilátásai aggasztóak voltak, ugye a Kobuci fellépés péntekről át lett téve októberre az eső miatt, szombat reggel is csak abban bíztam, hogy nem fog annyira esni. Ezzel szemben rég látott napsütés, meleg és friss idő kerekedett tizenegy magasságában, ami végig meg is maradt, az este is.

 

Tárkány felé már a buszban ecsetelhettem a délelőtti eseményeket, továbbá béka-, és unkaismereti kérdéseket boncolgattam mindenki legnagyobb elképedésére. Természetesen egy szót sem tudok e kétéltűekről, de hát „a tárkányi halastóban két nagy béka hertelenkedik- énekelte Waszlavik pár hete, és úgy gondoltam lehet alapja egy ilyen kiselőadásnak. Ráadásul később ezzel a nótával állt be Zsombor is és én is.

 

A helyszínen már rengeteg ember forgolódott és állt sorba, hogy jobbnál-jobb réteseket szerezzen magának. A következő félmondat egyesek szemében botrányos lesz, és egyébként is alkalmas a köznyugalom végleges megzavarására: nem tudom megenni a túrós rétest, ha van benne mazsola. Ez eléggé meredek kijelentés, főleg egy rétesfesztivál közepén, kész szerencse, hogy léteznek más megoldások. Szenzációs a meggyes (szerintem minden rétesek őse), a kapros túrós, és az almás fahéjas, de nem mehetünk el szó nélkül a sós jellegű rétesek mellett sem, mint a káposztás és a sóstúrós.

 

Az idő szenzációs volt, nézelődhettünk a tóparton, lassan pakolhattunk is, de előttünk még fellépett egy zenekar. Hivatalosan 18.30-ra volt kiírva a kezdésünk, de az alábbi okok miatt igen komoly késedelembe estünk.

 

A legkisebb gond talán az volt, hogy programon kívül fellépett egy tárkányi bácsi, aki fess megjelenésével ám remegő hangjával elénekelt néhány tárkányi népdalt, amivel rögtön húsz-harminc percet lökött a kezdésen. Őt követően a Buszkasi együttes játszott, mialatt kiderült néhány apróbb kellemetlenség. Az egyik nyilvánvaló volt, vagyis hogy alapos lehűlés előtt állunk, a másik viszont az volt, hogy ha egy réteskészítő mondjuk bekapcsolta a mikrohullámú sütőjét, akkor a fesztivál területének 83,4 %-án megszűnt az áramellátás, és e 83,4%-ba rendszeresen beleesett a színpad is. A hangok néha elmentek valahová, majd később ugyan visszajöttek, azonban meglehetősen furcsa szokásokat vettek fel távolmaradásuk ideje alatt, és akkor úgy szóltak, mintha egy pohár vízből bugyogtak volna fel. Ajjaj, hiszen a mi vasaink jóval többet kívánnak, gondoltuk.

 

Közben természetesen egyre többen érdeklődtek, hogy mikor kezdünk, és hát nem tudtunk mit mondani, csak azt, hogy kisebb késéssel, de kezdünk. Aztán ebből nem lett semmi, mert áram nélkül álldogáltunk a színpad mellett. Dermesztő tud lenni az idő olyankor, amikor nem mozoghat az ember, kínjában megpróbál feloldódni és hozzáigazodni a környék hangulatához. Ott volt például a nagyon jókedvű ám annál önérzetesebb ittas személy, akit a rendőr ugyan elvezetett, nagyon udvariasan, aztán mivel az ittas fiatalember tényleg nagyon önérzetes volt, ugyanolyan udvariasan a földre küldte, és meg is bilincselte. Ezután betessékelte volna a rendőrautóba, de ittasunkról ekkor a gatya csúszott le. Akkor azt fel kellett húzni, és ugye mondanom sem kell, hogy a foganatosított rendőri intézkedés helyszíne és az autó közötti húsz méter alatt négyszer csúszott le a gatya, rendőrünk pedig magában egyszerre átkozta a napot és a szerencsétlen akadékoskodót, hisz neki kellett fognia még a gatyát is… Nem tudom mennyien látták a jelenetet, de mi K.Csabival majdem a patakba fordultunk a nevetéstől.

 

Vagy ott volt még az alacsony áramfogyasztás ideális megtestesítője a színpadi világítás is, konkrétan négy neonlámpa, pedig most az egyszer tényleg nagyon-nagyon örültem volna a forró reflektoroknak. A neonnak meg még van egy olyan hideg fény hatása is, amitől eleve kiráz a hideg, és mindig az jut róla az eszembe, amikor iskolás voltam és tél volt és benn voltunk napköziben házit írni és zsíros kenyér volt almával uzsonnára és mehettünk haza a hidegben… brrr.

 

Egy idő után (félóra kb.) megérkezett egy tápkábel, így aztán kezdetét vehette a beállás. Dacára a friss áramnak előfordult néhány probléma: a varangy szerű bugyborékolás megmaradt, a brácsa nem kapott elég feszültséget, a fákra szerelt reflektorok pedig hol bekapcsoltak hol pedig ki. Azokról mondjuk később kiderült, hogy mozgásérzékelősök voltak… Miután elhárultak az utolsó akadályok is, készen álltunk a megmérettetésre, ami aztán azzá is vált.

 

 

Zsombor azzal kezdte, hogy jó lenne ha mozogna mindenki, mert akkor több fény lesz a színpad előtt. Lett. A színpadi hangosításom a kezdés pillanatában megszűnt. Valószínűleg az intro muzsika vágta ki a rendszert, mert véletlenül olyan hangosan szólalt meg az indításkor, hogy a wc-ben összerezzentem a felcsendülő nyitány hangjaitól. És akkor mit kaphatott a vas? A színpad nem volt kimondottan nagy, inkább kompakt, pont elfértünk rajta. Ez azért volt jó, mert így Zsombor ládáját lehetett kicsit használni. Kb. a koncert feléig az akusztikus, közvetlen ráhajolós-hallgatós megoldás és ez a rendszer szolgált úgy ahogy, aztán csak megjavult befelé is a cucc. Irtó kényelmetlen amúgy így játszani, kábé mintha cipő nélkül mentem volna meccsre védőnek, ahol mindenkin ott a stoplis cipő…

 

A közönségre több szempontból is büszke vagyok. Kitartottak, örültek és táncoltak. A hangulat kiemelkedő volt, a színpad előtt állók pedig tényleg jól mulattak, így mi is. Annyira, hogy nem nagyon zavartak a színpad problémái, sőt visszagondolva kimondottan jó elmék volt a fellépés. Hosszú listáról játszottunk, vadi új szám is volt, már az új, készülő albumról. Tényleg, novemberben kezdődnek a stúdiómunkák, a felvételek, úgyhogy tavasszal lehet sűrűn érdeklődni az új album után. Szóval volt tánc lent és fent egyaránt, volt ének és aki maradt, az biztosan úgy gondol vissza az estére, hogy megérte várakozni.

 

Solymár (2010.09.11.)

Ahogy nézegeti az ember a különböző időjós oldalak előrejelzéseit, hirtelen valami szürke, szögletes és súlyos kérdés, úgy délután fél öt körül rázuhan: miért pont a fellépés napján a legmélyebb minden számoszlop illetve miért aznap a legnagyobb az egységnyi-eső-per-egységnyi-idő mutató? Jó, kit érdekel a nyavajgásom, hisz másnap este fellépés, de hát pont ettől lenne jobb a hangulatunk, hogy ha sütne a nap, és kellemes körülmények között tudnánk zenélni. De nem, ehelyett szakad.

 

Solymáron kedves emberek többször is eligazítottak bennünket, mert az időjárás miatt megváltozott a helyszín és meg kellett keresnünk. Érkezésünkkor a legérdekesebb – színes, írhatnám – pillanatok egyike volt az, amikor az érdekes emlékű magyarrádiós megmérettetésünkön látott Schwäbische Jungs fúvószenekarra megszólalásig hasonló emberek jelentek meg, olyan rövidnadrágban, pántokkal stb. és németül beszélgettek egymással. Ekkor állt bennem össze, hogy Solymáron lakik egy-két német, illetve a véletlenek összejátszása miatt lehetett csak, hogy Viktor és Zsombor feszt azt hangoztatta az úton, pl. a füzesabonyi körforgalomnál is, a benzinkútnál hogy:

 

-Ez olyan, mint Németország! Nem?

-Nem. Miért?

-Az eső, meg a felhők miatt. Vagy mint Ausztria! Az Alpok.

-Ja, ha csak úgy nem...

 

És az ember csak néz ki a fejéből, hogy mire gondoltak, de nyilván kedves gyerekkori emlékek rohanhatták meg őket, vagy nem tudom. Aztán az ember belátja, hogy amikor Solymár németül is ki van írva, akkor talán van valami igazság az emlékekben.

 

A fellépésünk helyszíne egy kultúrház jellegű épület vagyis annak az udvara volt, ahol közben is ment egy fellépés. Igaz a fellépők bent voltak, továbbá sanzonokat és tangókat játszottak és míg ők játszottak, addig mi vendégek voltunk a Kud-Arc pincében, aztán pedig pakolhattunk.

 

Mindannyiunkban van egy kis figyelmetlenség, de hát ha az ember kezében van a hangszer, akkor ott valami megszakad a realitás irányába. K.Csabi általában az első, aki összerakja a cuccát és ő az, aki már elsőnek penget, meg hangol. Na ezt a sanzonok alatt elkezdte, bár ez nem volt probléma. De aztán a kiszűrődő dallamokra kezdett el játszani, mulatós futamokat, miután a tér és egyéb dimenziók egyszerre megváltoztak körülöttünk: hirtelen egy lagziba csöppentünk. A háttérben feltűnt még egy székelykapus gyros-os is, festett virágokkal, de a látomás, amilyen gyorsan ránkszakadt, a gitár hangja kimúlásával tovább is szállt…

 

A sanzonok végeztével hallgatóság kiömlött az udvarra és noha sokan hazafelé vették az irányt, jócskán maradtak a kezdésre. Talán még növekedett is a létszám, mindenesetre már megint voltak olyanok, akik ismerték a számainkat. Ez most nem megrovás, hanem tényközlés. Maga a fellépés azért tetszett nagyon, mert a múltkori boros-pezsgős buli traumáival nem kellett foglalkoznom, itt lehetett szabadon játszani, meg ráadásozni. Ettől sokkal felszabadultabb mindenki, én legalábbis biztosan. Nem mondhatom, hogy irtózatosan nagy tömegnek zenéltünk, de az igaz, hogy nagyon kompakt, ütős társaság állt illetve táncolt előttünk. Mindenki vette a lapot, a sört, meg a gyrost, ment a hugi-bugi, úgyhogy kiemelkedő hangulatban fejezhettük be a koncertet.

 

Természetesen a buli nem lehetett volna olyan amilyen, ha nem lett volna része némi irracionális elem, konkrétan egy hatalmas, jámbor, fehér eb. Lehet, hogy inkább halvány zsemle színű volt, ez most mellékes is talán, mindazonáltal pillanatra meghökkentő volt, ahogy megjelent a színpadon, körbeszaglászott, majd ahol feljött vissza is ment. Igen jólnevelt kutya volt, mert pl. nem vizelte le Viktor állványait, sem a Csabik erősítőit.

 

Csocsó ügyben pedig azt hittem béna vagyok, de most már tudom.

 

Mivel nem készültek képek, egy korábban készült anyaggal kedveskedhetek csak:

 

Budafok (bor és pezsgő, 2010.09.04.)

Borfesztiválokon szeretek fellépni. Hát még pezsgő- és borfesztiválon, egyszerre. Ilyenkor még a borongós idő sem tudja a kedvemet szegni, még akkor sem, ha esik. Valamikor fél öt körül érkezhettünk némi keresgélés után a helyszínre, Budafokra. Az udvarban már ment a buli, a színpadon szólt a zene, a standoknál hömpölygött a tömeg, valahogy ideálisnak tűnt a pillanat, hogy valami szürreális élmény tegyen rá egy lapáttal a napra.

 

Az egész ott kezdődött, hogy valahogy félrehallottam a kezdés időpontját, és a lehető legnagyobb lelki nyugalommal indultam neki a fesztiválnak. Volt ott egy utca, amin rengeteg ember mászkált, volt ott több borospult, meg fülbevalós árus, meg agyagos-kerámiás stand, meg ruháspult, meg pártrendezvény, meg tiszai halászlé a dunaiaknak. Na, gondoltam, itt megállunk és falatozunk, meg hát megbeszéljük a történéseket, még mindig a legnagyobb nyugalomban eltelve. Mondjuk a halászlé aranyárban volt, a hal egy része pedig fix, hogy valami tavi, vagy max. holtági tenyészetből érkezett, mert volt valami igazi iszap ízük a halaknak. A szomszédból, a pártéktól végig nemzeti rock harsogott és aktivisták osztottak újságot, akciótervet meg hasonlókat. Nem maradtunk sokáig, mert közben tényleg szakadni kezdett, ezért hát indultunk vissza, mikor látom, hogy egy sarkon négy roma gyerek – egy lány és három fiú – a párt által osztogatott egyik lufival van elfoglalva. A lány a lufit a szájához vette, jó nagyot kortyolt belőle, majd kábé 4 oktávval magasabb és vékonyabb hangon kezdett el beszélni, mire a környéken mindenki megszakadt a nevetéstől…

 

És ekkor jött a telefon, hogy a színpadon vannak a többiek. Gondoltam rendben, hisz a beállás, meg a hangolás jön, de azért siettem. Aztán jött az újabb telefon, hogy már kezdenének! Izé… Én még úton, a tömegtől nem látszik a színpad, nekem szurkolnak, hogy „Fuss, fuss! Kezdetek!”, kész Forrest Gump. Színpadra fel, szerencsére talán az én cuccaimat a legkönnyebb összerakni és a beállás is a lehető leggyorsabb volt. Borzasztóan szégyelltem magamat, de teljesen abban a hitben voltam, hogy még van egy óránk a kezdésig. Hát nem.

 

Ez a kis intermezzo nem tudom a többiekben milyen görcsöket okozott, de bennem akadt ez, az. Az első pár perc maga volt a kínszenvedés és gyötrelem, fogadjuk el, mint vezeklést, mert utána azonban sokkal jobb volt minden.  A színpad jól szólt, kifelé is, bár már megint kaptam szemrehányást – én (!) – hogy nem hallatszott a brácsa kifelé. Mindenestre a tömeg nagyon élvezhette, mert ameddig elláttam, és most jó messzire elláttam, mindenki mozgott. A balatoni boros feszten említettem, hogy irtó nehéz lehet úgy táncolni, hogy a kezedben van egy pohár, közben pedig még innál is, meg a csajodat/pasidat fogod, meg tapsolnál, de azt kell mondanom, hogy lent, előttünk mindenki sikeresen megoldotta ezt a kényes mutatványt.

 

Én élveztem a bulit, de N.Csabi megkérdezte a végén, hogy miért aludtam a színpadon. Pedig tényleg jó volt minden: én ugyan nem ugrabugráltam, de Zsombor már megint csípőkörzőzött a fogékonyaknak, Viktor szétélvezkedte magát, K.Csabival pedig olyan zárószámot játszottam, hogy még a színpadmester mérgelődő arcát is feledtetni tudta. Ugyanis sikerült egy gyenge húsz percet csúszni amire még ráadásoztunk. Khmm.

 

Siker, azt hiszem ez a jó szó. Mindenki jól érezte magát, szerintem a standok fogyasztása semmivel nem lett kisebb az adott idő alatt, inkább ellenkezőleg, és szerencsére a Besh O Drom van annyira profi zenekar, hogy behozták a csúszást. Mi pedig elmerültünk az éjszakába, a tömegbe és a kóstolókba. Szürreális beszélgetésekbe és ismerkedésbe keveredtünk, magam pedig meglepve tapasztaltam, hogy noha folyamatosan az asztalra tettem a poharat, valahogy mindig a kezembe keveredett, tele pezsgővel…

 

Vidor Feszt Nyíregyháza (2010.09.01.)

Végre megint írhatok. Vettem egy új billentyűzetet, ami jelenleg jól funkcionál, csak attól tartok, hogy megnyomok egy olyan gombot, amivel vagy kikapcsol a gép, vagy stand-by üzemmódra kapcsol vagy egy e-mailt küld valakinek… További nehezítésként pedig a macska is éppen itt balettozik  és a kezeimet akarja.

A Vidor Feszten már voltunk egyszer, talán három éve. Akkor épp szakadt az eső, ezért egy iskola tornatermébe evakuálták a fesztivált. Volt is nagy sürgés forgás. Most csak annyi volt a különség, hogy noha szintén szakadt, már napokkal előtte bevitték a bulit egy sportcsarnokba. Előre látóak voltak. Szóval Nyíregyháza és a Vidor feszt. Szerintem nyugodtan állíthatom – és itt most Viktortól kölcsönzök, remélem nem haragszik meg – hogy Amgyarország legnagyobb ingyenes világzenei fesztiválja, egy lapon lehet említeni a Dún Laoghaire-beli fesztivállal együtt. Ennek a legékesebb bizonyítéka maguk a fellépők voltak. Lista itt.

De kezdjük az elején. Mostanában valami aljas kórság kering az ismerőseim között, aminek én is áldozatul estem, mert az úton az elmult két év talán legbrutálisabb hasmenése csapott le rám, attól tartottam, hogy a többiek nélkülem mennek tovább, és majd úgy kell utánnuk telefonálnom. A hidegrázásomon pedig csak az segített, hogy néha ment a fűtés a buszban. Nyíregyházán keringőztünk egy ideig, érdekes, hogy gps nélkül milyen bénává válhat az ember. Úgyhogy egy jótanács: lehet mindenféle high-tech cucca az embernek, egy jó térkép és jó irányérzék nélkül sehova ne induljon el! A sportcsarnok mőgé beálltunk és azonnal berántottuk a felszerelést, majd hallgathattuk az éppen színpadon hangoló, beálló afrikai zenészeket.

A fesztivál szervezőinek necsak azért jár nagy gratuláció, mert csináltak egy spéci fesztivált sok híres fellépővel, hanem mert Magyarországon talán egyedül voltak képesek túllépni az ásványvíz-az-öltözőben-vagy-büfében kérdésen. Az öltözőben volt minden, még törölközők is, szóval gondoskodtak a kényelemről, na. A fellépésig még sok idő volt hátra, így hát mivel még mindig esett, maradhattunk hallgatózni vagy olvasni. Nekem az olvasás nagyon beválik, a legjobb időkitöltő tevékenység.

A beállás a spotcsarnokban egy élmény volt. Maga hely nem egy kiemelkedő létesítmény, egy nagy hasáb, és kész, beül egy kézipálya, lelátók, vip páhollyal, középre felállítva a színpad. Ami igencsak magas volt. Amiért élmény volt a beállás, az az épület szerkezetéből adódó akusztikai hatások. Ha valahol szépen szólt a brácsa, akkor azt hiszem ott állat volt. Ez az az érzés, amit szavakkal nem lehet visszaadni, úgyhogy nem is teszem. így jártatok, szerezzetek egy brácsát és kezdjetek bele  :)

A kezdés előtt volt néhány interjú – pl. ott hangzott el a fentebbi „a Vidor a magarországi Dún Laoghaire”, valamint ott kapott Zsombor sejtelmes utalást arra vonatkozólag, hogy az előző nap táncoltak. Hah, mik vannak! Magam elé képzeltem Zsombor arckifejezését. Én itt most inkább nem írnék arról, hogy milyen volt a színpadon, az jó volt. Álljon itt inkább néhány beágyazott video, arról csemegézhettek. Volt ugrálás, volt fekvőtámasz, legközelebb talán felülés és 12 perces Cooper-teszt is, meg még nem tudom mi minden. Az viszont megadta a tutit, amikor a Bassekou-ék  közül is megjelentek, és  csak úgy füleltek. Aztán a 14 pengőre nem bírták ők sem, elindult a lábuk. Azt hiszem EZ már valami. A közönség pedig valami szenzációsat alkotott. Az első akkordokra a színpad elé ugrottak egy csomóan és volt aki végig ott is maradt és végig táncolt.

 

A tömeg a koncert alatt szépen gyarapodott, nem akarok elvakult becslésekbe kezdeni, de rengetegen voltak, fent előttünk a lelátókon is, úgyhogy az utánunk következők alaposan feltüzelt közönséget kaphattak. A bulin mi is maradtunk, hisz kihagyhatatlan lett volna egy alapos tánc, főleg hogy hát ők is. 650 szónak is vége van, ha minden jó, és hát minden jó volt, a Vidor minden tekintetben kitett magáért.

 

 

Szörnyű adósságot kell lerónom. Azt hiszem a korábbi beszámolókból jól kimaradt egy fontos dolog, ami több fellépésen is jeleket hagyott maga után. Konkrétan egy üveg jóféle sárgabarack pálinka, amit a budai váras buli előtt kaptunk. Ott nem tudtuk megkóstolni, ezért Nyírbátorba vittük magunkkal. Annyit még hozzá kell tennem, hogy sikerült piszkosul behűteni, de Nyírbátornál szépen kiengedett és olyan illata lett, mint nagyanyám sárgabarack lekvárjának.  Hű. Segítségével pedig az azfesztes éjszaka sem volt annyira hideg, úgyhogy le a kalappal a Károly birtok előtt.

 

 

Eger (2010.08.21.)

Hattól a téren voltam, mert Bormustra volt. Egriként nem tehettem meg, hogy nem vagyok ott, úgyhogy hat nulla egykor már a pénzt váltottam át zsetonra, majd a St. Andrea házikójához mentem és belkezdtem a kóstolásba illetve az ismerősökkel a beszélgetésbe. Aztán rövidesen szembesülnöm kellett azzal, hogy egriként rengeteg ismerősöm akad… akiket mind megbántok azzal, hogy épp mással beszélgetek. Hmm, remélem azért tudják, hogy sok ismerőshöz kiterjesztett idő-dimenziók kellenének, hogy stílusos legyek „érik a szőlő, hajlik a téridő”.

Szóval borok. Zsombor a balatoni boros fesztiválon bemondta, hogy kedvelem a jó borokat, vagy valami hasonlót, és bevallom tényleg. Természetesen tudatában voltam annak, hogy este még komoly megmérettetés vár rám, ránk, ezért csak az „egy stand – egy bor” elvét voltam hajlandó követni. Amit az első standnál át is hágtam… meg a harmadiknál is. Jelzem a fél pohárnyi boroktól nagyon elkábulni nem nagyon lehetett, ráadásul a vörösbor jótékony a stressz ellen, valamint ellazítja az ember ujjait. Egy kontrás esetében azt hiszem ez nem nagy baj.

A boros fesztivállal egy időben zajlott a szokásos agriás néptánc fesztivál is. Voltak ott görögök, macedónok, magyarok és ukránok – főleg másnap, amikor megint kinéztem, és a görögök lányok olyan borforraló hastáncot adtak, hogy csak na – és ment a vigasság, tánc, meg népforgatás, meg danolászás. Nekünk volt kábé egy óránk összerakni magunkat a színpadon. Leszállt az éj, a fények lassan elszivárogtak valahol nyugaton, az idő pedig valami fantasztikusan kellemes volt. Pontosan annyira hűvösen borzoló volt a szél, mint az esti szélnek kellett lennie, pontosan annyira csillagos, mint egy nyárvégi estének lennie kellett és pontosan annyi ember álldogált ott, mint amennyit a tér elbír. A színpad előtt gyűltek a népek, de olyan sokan, hogy a boros standok előtt nem lehetett moccanni. És szépen kivárták a kezdést. A tavalyi fellépéskor komoly csúszás volt, mert a különböző fellépők elhúzták az időt, ráadásul az időjárás sem volt valami kegyes hangulatában, így ezt most nem akartuk megismételni.

Otthon játszani egy kicsit mindig más. A hazai közönséggel – turisták, lengyelek, hollandok valamint németek nem érnek - ugyanis másnap, meg még azután is találkozhatsz az utcán (hivatalban, étteremben stb.), és hát megmondják, ha valami nem tetszik. Persze azt is, ha tetszik. A nemtetszésre jó példa volt a tavalyi csúszás plusz hideg kombináció, amikoris még hónapokkal később is megkaptuk, hogy hát. Az otthoni muzsikálásnak van egy hangulata, ezt egy pesti zenekar soha az életben nem fogja megérezni. Ha rajtam múlna, minden hónapban fellépnék Egerben, főleg borfesztivállal egybekötve… Ahogy körbenéztem a tömegből ránk szegeződő tekinteteken, hááát, az egyszerre volt felemelő és rettenetes. Ettől gyorsan hangolhatnékom támadt, függetlenül attól, hogy az előbb már hangoltam. Ráadásul még a mikrofonba is bele kellett beszélnem és énekelnem. Ez most nem az Azfeszt volt, ahol pontosan azt a beállást használhattuk, amit Debrecenben, mert a digitális hangosító főhadiszállás képes volt megjegyzni. Így egy kis idő eltelt, amíg elkészültünk.

Aztán elkezdődött egy olyan förgeteg, amiben benne volt ég és föld, tűz és víz, mint valami zenei és előadói elementális igézésben. Az a kevés külföldi, aki oda keveredett a színpad elé, és lehetett is látni, hát szegények azt se tudták végülis hova kerültek. Tátott szájjal kapkodták a fejüket, hogy aztán a tömegek elsodorják őket. Mert tegyük hozzá, hogy egyre többen vannak, akik egyre közelebb akarnak kerülni a színpadhoz és egyre többen vannak azok is, akik meg táncolni akarnak. Nagy tömeg, nagy számok. Sokszor figyelem a látási viszonyoktól függően, hogy mi játszódik le a hallgatóság tagajinak arcán: valaki csak önfeledten akar feszültséglevezetni, van aki összefonódni akar, van aki csajozni/pasizni, van aki csak érezni és van aki puszta véletlenségből került oda. Ha vannak alkategóriák és kihagyottak, akkor az biztos úgy van. Jó lenne látnom, hogy a közönség hogy látja önmagát. Csillogó szemek és vigyor fülig, néhol csókolózás, fix jó alap az este folytatásához, azonban egyelőre még észvesztés és mozgás. Ameddig a szem ellát csak ember, és nincs olyan pillanat, hogy a tér valamelyik része nem akart volna a tömegközépponthoz képest eltérő írányba mozdulni. Ez némileg inspiráló, annyira, hogy kellő pohár fájdalomcsillapító után ugrálni van kedvem, mint a tömegnek. Ebből még baj lesz, gondoltam, aztán persze az is lett másnap, de akkor az éppen nem számított. És úgy érzem, hogy mindenki beleadott mindent, amit bele lehetett adni: mi is, majdnem húrszaggatásig, dobverő és furulyatrörésig, miközben lent a közönség a térkövet majdnem felszedte...

Talán így egy hét után elmondhatom, hogy a tavalyi „élményekkel” ellentétben jobb lett a végeredmény… Most mit szerénykedek, a Minorita templomnak az volt az egyedüli szerencséje, hogy épp feújításra vár, a teteje meg erősen oda lett építve a toronyaira, a Centrum áruház pedig relatíve új épület, bírta a gyűrődést, úgyhogy jelentősebb kár nem keletkezett a városban.

Hogy? Ja, hogy időnként hangos volt? Hogy?  :)

A képen pedig keresse meg magát mindenki és jelezze ha megtalálta magát. 

(A 2. és a 3. képet Barócsi Dia készítette.) 

Nyírbátor II. (Azfeszt, 2010.08.20.)

Lassan tehát indulnunk kellett tovább Nyírbátor szélére, ahol az Azfeszt zajlott éppen, de előtte az útjaink legendájává nőtt Unilevert is megtekintettük. A sötétben. A fesztivál területére érve mást találtunk, mint amire emlékeztem, mert tavaly hatalmas mennyiségű homokon és poron, építkezéseken keresztül tudtuk megközelíteni a helyszínt, ami annyiban mindenképpen változott, hogy hatalmas épületeket véltem látni ott, ahol korábban nem. Persze már éjjel volt, jócskán tíz körül.

 

Amint benavigáltunk a színpad mögé és kiugráltunk az autóból két dologgal szembesültünk. Az egyik, ami befelé jövet folyton erősödött bennünk, hogy nincsenek annyian, mint tavaly voltak, a másik pedig az, hogy rettentően hideg van. Éppen a Belga kezdett játszani, ez jól hatott az idegeinkre, úgyhogy gyorsan el is lehetett vegyülni, a hangszereket még úgysem lehetett felrakni a színpadra. A Belga, mint mindig, most is beleadott mindent, látványelemként használtak hordozható ugra-bugra készüléket, fényeket, és még Titusz is levette a cipőjét, majd úgy szaladt vissza a ráadásra a hidegben. A magam részére pedig egy fekete pontot tudok adni, mert voltam olyan eszetlen, hogy sört kértem, ami egyenesen lefagyasztotta az ujjaimat. Belgáék közben végeztek, velük együtt pedig a közönség is lépett. Ez a mi nagy átkunk, hogy úgy vagyunk ott egy fesztiválon, hogy nem nagyon van alkalom szétnézni, átérezni és belelendülni, mert nincs sok időnk, miközben a fesztiválra látogatóknak minderre van. És ők tudják, hova mennek, mikor egy-egy koncertnek vége.

 

A színpad, noha valami kis szél lengedezett, kellemesebb klímájú volt, hála a fénytechnikának. Onnantól nem is nagyon aggódtam, aggódni most kezdek, ebben a pillanatban, ahogy írom a posztot. Mint ahogy Kalifornia is aggódik amiatt, hogy a legutóbbi nagyonnagy földrengése 153 éve volt, úgy aggódok én is egy lassan bekövetkező húrszakadásra. Oké, rendben, a húrszakadás nem követel emberéleteket. Elméletileg.

 

A közönség töredékei a hideg elöl a szomszédos sörsátor jótékony hűvösébe húzódott és ott várták ki a kezdést, más töredékek – de tényleg csak két-három fős csoportok - pedig a beállás hangjait meghallva kezdtek el szivárogni, a kezdésre pedig egy ütős és elhivatott klubközönség gyűlt össze. Hát itt nem azt a sorrendet játszottuk, amit pár órával előbb, hanem a fesztiválhangulatához inkább illeszkedőt. Új szám is debütált, van benne iDuda, ének, vokál, meg zúzda, meg szöveg szerelemről, barátságról, kiskutyákról és a napsütésről… izé. Na, szóval majd meghallgaja előbb utóbb mindenki. A zenekar koncepciója pedig ezután könnyen kitalálható: előadjuk az új szerzeményeket, hogy megismerhesse a közönség, ezzel pedig le tudjuk ellenőrizni, hogy jó vagy nem jó. Az esti szórásból természetesen nem maradhatott ki feldolgozás sem. Amúgy pedig hihetetlen, hogy egy korántsem stadionnyi ember is mekkora förgeteget tud csinálni magának!

 

Azon szoktam mostanában gondolkozni, hogy a színpadon kellene nagyon mászkálnom. A két Csabi a háttérben néha elindul erre-arra, Zsombor ugye más kategória, de én úgy érzem ez elég így. Többek között azért is, mert a kábelem nem engedi, hogy hosszú pórázra engedjem magam. Van színpadi látvány így is elég, akad extravagancia belülről jócskán, fénytechnika és esetleg ködöt kavaró ventilátor pedig a szervezőktől. És ha majd egyszer oda jutunk, hogy VJ technikát is alkalmazunk, akkor a fentebbi kérdés azt gondolom teljesen tárgytalanná válik. Persze, a megvalósítás koránt sincs előrehaladott állapotban.

 

Lelkes közönségünk táncolt, mulatott és rúgta a port, mi is jól éreztük magunkat, de bevallom, hogy két fellépés egy nap alatt rendesen kiveszi a zenész erejét, úgyhogy kimondottan jó volt elindulni hazafelé, és hajnal fél ötkor eldőlni, mint egy zsák malactáp.

 

Nyírbátor I. (2010.08.20.)

Nyírbátorról mi jut eszetekbe? Mert nekem nagyon sokáig gyakorlatilag semmi az alábbiakon túl: alma, homok, paradicsomos töltött káposzta, ami ráadásul édes (!), Unilever és Nagykálló… Hihetetlen, de nekem minden nyírségi településről csak Nagykálló jutott eszembe, de ezen a koncerten minden totálisan megváltozott.

Azt már nem is tekintem különlegesnek, ha alszok az úton, mint korábban írtam, szinte mindegy, úgy alszok az autóban, buszban, mint akit elvertek. Az ébredésekkel van az igazi baj, mert amikor egy beazonosíthatatlan benzinkútnál eszmélsz, abban a kellemes benzinszagban, na akkor tud csak igazán megkeseredni a szád íze. És ezen Waszlavik sem segíthet. Valaki azt tanácsolta nekem, hogy olyankor igyak kávét. Hát, hajlamos vagyok igazat adni neki, úgyhogy készültem: kis üvegbe 1 a 2-höz arányú kávés tejet palackoztam magamnak, még otthon… szigorúan cukor nélkül, a benzinkút miatt.

Az első komoly meglepetést a fellépés helyszíne okozta. Tudni kell, hogy aznap még várt ránk egy második koncert az Azfeszten, kint a város szélén, de ez a buli bent volt. Nos kérem, ritkán esik meg velem, hogy elámulok, úgy szájtátósan, de most sikerült. Ott meredezett előttünk egy gótikus palota, a XV. századból, esetleg korábbról, a Báthory családé volt. Mellette a palánk maradványa olyan módon megépítve, hogy a belső szerkezete is látható volt, aztán fűre lépni tilos táblák, a panoptikum törökkel, magyarral, nemessel, még szószerinti vérfürdővel is, meg az étterem, meg az egész kiállítás, meg az az általam eddig csak ny-európai múzeumokban megtalálható ötletekkel, megoldásokkal… Bevallom megszállt valami ihlet, hisz nem mindennap ihat az ember akár egy pohár vizet is egy olyan helyen, ahol a fél magyar történelem fixírozza minden mozdulatát. Na hát ennek tudatában készülődtem a palota árnyékában a fellépésre.

A hőmérséklet meredek zuhanásba kezdett, a Hold keletről egyre magasabbra hágott az égen, hogy aztán egy hatalmas gesztenyefa mögé bújjon. Az emberek lassan szivárogtak, mert egy másik rendezvényen volt a fél város, azt kellett megvárnunk, hogy megérkezzenek a kíváncsiak. Akik egyszer csak hirtelen megjelentek, megfigyelésem alapján leginkább egy iskolai zenekar tagjai voltak, mert hangszerekkel és egyenpólóban kezdték megtölteni a nézőteret. Amit ugye, mondanom se kell, tökéletesen feltltöttek székkel. Hát na…

Egy alapos meglepetésről nem írtam, hirtelen nem is jutott az eszembe. Azt hiszem életünkben először vettünk részt olyan koncerten, ahol a programfüzetben nem csak az életrajzunk, meg két fénykép szerepelt, hanem a játszani kívánt számok sorrendje is! Hát ez elképesztő, főleg annak a fényében, hogy Zsombor nem emlékezett olyanra, hogy sorrend vagy valami hasonló megbeszélés tárgya lett volna a szervezőkkel, ráadásul otthon a sorrenden is agyalt, és ennek ellenére nagyjából egybe is vágott a kettő. Azért aztán hiper rövid idő alatt egyet értettünk abban, hogy jó lesz az a programfüzetes sorrend.

Azt kell mondanom, hogy annak ellenére, hogy sivatagokban tapasztalható napi hőingást produkált a környék, ráadásul éppen zuhanórepülésben volt a hőmérséklet, de mégsem lett semmi baj. Nem jelentkeztek a problémák, és ezt most még arra sem foghatom, hogy a kelleténél több vörösborral lazítottam volna. A színpadi vas a helyhez szerintem ideális hangerőt biztosított, kifele nem tudom, majd Dani jól beleköt, ráadásul melletünk led-es refik voltak. Zenélés közben el kellett kerülnöm a beletekintést, mert utána egy ideig az ismert fénykígyós, spirálos, hetedik dimenziós vizuális élmények uralták el az elmémet. A közönség szignifikánsan idősebb hallgatói közül páran idő előtt otthagyták a bulit, jó, hát éppen jöhettek volna táncolni is, nem tették. A maradók programja: egész estés széki táncok, és én már ki sem borulok. Viszont éppen a helyszín miatt a legújabb tipusú feldolgozásokat most nem adtuk elő.

Száz szónak is megvan a vége, a fellépés jól sikerült, teljesen felhőtlenek mégsem lehettünk, hiszen várt a folytatás. A felszerlésre kiült a pára, azonban a palota belsejében kellemes meleg és vacsora várt bennünket, illetve a jól szervezett rendezvény sikerére illett egy (két) pohár pezsgővel is koccintani.

 

Budai vár (2010.08.19.)

Pontosan két évvel ezelőtt olyan entrée-m volt a budai vár udvarán, amit minden operában irígykedve és sóhajtozva adnának… Nem tudják, hogy én már megcsináltam, úgyhogy elérkezett az idő, hogy elmondhassam.

Szóval fellépés a várban, én egyelőre Pesten, valahol a Hungária körúton araszolgattam előtte vagy fél órával. Ez ugye rögtön elárulja, hogy nagy felelőtlenséget követtem el. Folyamatos telefonos kapcsolatban voltunk, segítségkérés és felezzük meg a válaszokat, vegyünk el kettőt... A kezdés pillanatában még a villamoson zötyögtem a Moszkva tér felől. Kiugrottam a még mozgó járműből, és emlékszek, rohantam a könyvtár hátsó liftjéhez. Arra is emlékszek tisztán, már ment a zene, innen-onnan visszaverődve hangfoszlányokat hallottam. Berobbanva az udvarba láttam, hogy nagy tömeg verődött össze a színpad előtt, vagyis a gyors és feltünésmentes beszivrgásnak semmi esélye sem lehetett. Ha az nem lehet, hát akkor marad a látványelemekkel dúsított belépő…

A tömeg már a fiúkat figyelte, ezért némi meglepődés látszott rajtuk, amikor egy ötödik, meglehetősen zilált alak ugrott be a színpadra, lehajigálta magáról a cuccait, táskáit, majd felkapott egy brácsát és iszonyú hangnemben fűrészelni kezdett, pont a második szám kezdetére. Néhányan elájultak, páran orvosért és repülősóért küldtek, többen elnémultak, egyesek pedig a biztonságiakat keresték, de nem tudták megfogalmazni problémájukat. Szegény Zsombor hiába próbált hangolni nekem a fellépés előtt, de az a forróságban vajmi keveset ért, így aztán a kakofónia, mint fogalom totális újraértelmezését sikerült megvalósítani…

No ez most nem történhetett meg, mivel mindannyian egyszerre érkeztünk és idönk is akadt. A hátsó lift, lassan baráti viszonyban leszünk egymással, úgy vitt minket felfelé, mintha mindig is ezt akarta volna. Az öt emelet után a tömegbe léptünk, ahol tavaly és tavaly előtt, megérzésem szerint mintha többen lettek volna. A színpad éppen üres volt, de egy csapat táncos arra várt, hogy jól megtöltse. A színpad amúgy nem volt nagy, úgy jellemezném, hogy kompakt volt – jól ismertük korábbi bulikról, így aztán tudtuk merre és meddig. Azonban még nem érkezett el a beállás ideje, ezért úgy gondoltam, hogy épp ideje lesz lelépni és szétnézni a vásárban. Merthogy az volt, körös-körül.

Az isten pénze nem lenne elég, amit ne tudnék elkölteni, természetesen nagyrészt – 99%-ban – teljesen értelmetlen és használhatatlan dolgora, mint pl. terítőre, mártott papírra, falovacskára huszárral, kalotaszegi rend ruhára (nőire persze), és még sokminden másra. Aztán a szemem megakadt egy pálinkás készleten… Fekete zománcozott agyag korsó, pohárkák, egyszerű és letisztult, mitöbb férfias és… szóval meg kellett szerezni. Könnyed társalgás, némi mentális kóstolgatás, majd a mostani pillanatban is tartó izgalom, hogy vajon a mélyvörös zománcozott forraltboros készlet, vagy a zöld zománcos „sima” boros készlet kerül majd hozzám a sorsolás után? A vásárlók kaptak kis sorsjegyeket, és hátha.

Sokáig persze nem lehet tolni a szelet, jött is a telefon, hogy idő van, rám került a sor a beállás közben. Hát ahogy megyek visszafelé, egyszer csak két ismerős megtámad, hogy hát itt ez a jó pálinka és hát a zenekar fogyassza egészséggel, és egyéb hasonlók. Hát bazz. Jelenleg a bioritmusom a tömény alkohol iránti fogékonyságom temporális minimumát jelzi, de egy 50%-os barackplinkának ellentmondani… istenkísértés lett volna, és a többiek jogos dühét váltotta volna ki. Komoly intézkedéseket kellet tennem, hogy bántatlanul túlélje az estét, mert rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy aznapra már nem, de másnapra lesz tervünk az üveg barackkal.

A színpad előtt, jó szokás szerint sok szék volt elhelyezve, amit a közönség a másodperc tört része alatt foglalt el, illetve fel sem állt róla. A hangbelövést gyorsan, célratörően véghezvittük, a hallgatóságot így nem terheltük. Arra emlékszek tisztán, hogy amikor elkezdtük végre a bulit, akkor mellettünk hirtelen megelevenedett a tér és egy fantom előadás is kezdetét vette. Nem kettőslátásról van szó, hanem arról, hogy egy tűzzel játszó csapat – egyszer mintha lett volna velük közös, egy-két számra kiterjedő programunk, áá, azt hiszem, hogy a lakitelki bulin, de nem biztos hogy ők voltak, na mindegy – látványelemekkel teletűzdelt műsort adott. Szegény közönség nem tudta, hogy akkor most minket hallgasson vagy őket nézze. Hmm, mondjuk egy jól lángolós, vár fokáról a Dunába ugrós performansz, ugye…

A közönség amúgy, a tüznézésen túl hibátlanul teljesítette a széki táncrendet, rendületlenül ültek. Persze igazságtalan lennék azokkal szemben, akik táncoltak és pörögtek, de már megint valami visszarendeződés tanúi lehettünk. Ez nem jó így!

A fellépés jól sikerült, legalábbis nekem nagyon tetszett zeneileg, közösségi portálokon felvételek is megtalálhatók. De a lényeg: körülöttünk a vár, balra egy db Hold, előttünk csillogó tekintetek és régóta nem észlelt csókolózás (személyes kedvenc momentumom). Valamiért nem csak az adott energiát, hogy milyen jó helyszínen léphettnk fel, hanem az is, hogy kik jöttek utánunk: hát a magyarpalatkai banda. Nekem ők kábé olyan szintű társaság, mintha Thaiföldön a király jelent voklna meg Bangkok valamelyik mellékutcáján. A fellépésünk után azonnal cd árusítás, majd a palatkaiak felállása után ereszdelahajam buli kezdődött… volna.

A tömegek közül csak kevesen mozdultak meg, én meg jó invalidusként, félig összeszorított fogakkal, de kiegészítettem ezt a táncoló tömeget, és noha nagyszemű párom feszt lépni akart, csak sikerült bebizonyítani magamnak, hogy a mezőségi tánc kábé olyan, mint az úszás, vagy a biciklizés. Nem csinálod öt évig, oszt mégis megy! :)

 

Esztergom (2010.08.15.)

Esztergomban minden évben sikerül játszanunk, úgy látszik, azon túl, hogy nem hajigálnak meg bennünket még kedvelnek is, mi pedig szeretünk odamenni. A multkori posztban is említettem egy régi  történetet, meg is néztük a helyszínt, és most is elmesélek egyet, amolyan felvezetőnek.

Az ugye rendben van, hogy az ember táncol, meg esetleg felvonul, vagy táncolva vonul fel mindenféle ünnepségeken, szüreti mulatságokon. Az ilyen felvonulásokhoz azonban tartozik egy zenekar is, akik kellő elszántságot éreznek ahhoz, hogy egy fél városon átgyalogoljanak, mögöttük pedig hosszú sorban a népek, akik amúgy már a tizedik métertől semmit nem hallanak. Életem legbrutálisabb zenés-kisérős felvonulásában volt részem, amikor ahelyett, hogy a szlovák és a magyar miniszterelnök a Mária Valéria híd maradék hídpilléreit kis performasz keretében belerobbantotta volna a Dunába, meglepő józanságról tanúbizonyságot adva inkább átadta. Volt ott söröshordó gurítás, meg dínom-dánom, meg rengeteg feketébe öltözött biztonsági őr, meg a mi felvezető zenénk is, többek között. A menet akkor arról a Főtérről indult, ahol később, most is, voltak a koncertek, és egészen Párkány főteréig  ment, majd ott megfordult, és vissza. Megmondom őszintén, a végén azt hittem elhagytam a karom valahol, semmit nem éreztem, annyira elfáradtam. Azér’ mégsem egy Dobó tér – Szépasszony völgy viszonylat volt, na!

Esztergomba jó időben érkeztünk, minden tekintetben: az időjárás pazar volt, elég időnk maradt felkészülni, ráadásul  borfesztivál is zajlott éppen. Úgy döntöttem, hogy a fellépés előtt egy jó somlói sorral készülök, amit sikerrel teljesítettem, úgyhogy semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy jó koncertélménnyel gazdagodjak.

A téren, noha a borfesztivál tartott, szinte csak lézengtek az emberek, tömegnek erős túlzással lehetett volna minősíteni az otlévőket. A szervezők gondoltak arra, hogy a székeket arrébb rakják, persze maradéktalanul nem tudták megoldani ezt a kérdést, mert egy-két idősebb hölgy a harmadik, még mindig udvarias kérés után sem reagált… Ahogy a színpadon elkészültünk és kezdett alkonyodni a közönség is gyarapodni kezdett, de pl. a tavalyi bulihoz képest még mindig kevesebben voltak. Ez azt is jelenthette volna, hogy mindenki tudott volna táncolni – a mamák kivételével – de azt kell mondjam, hogy nem sikerült megmozgatni a helyieket. Én nem tudom, valami volt a levegőben, vagy az ottaniak aznapra elfáradtak, vagy egyszerűen vasárnap nyolc után elzárás büntetés kilátásba helyezése mellett tilos a tánc? Jó, rendben, azt nem állítom, hogy senki nem mozgott, de a legjellemzőbb az a páros egyhelyben lötyögés volt. No nem baj, majd legközelebb megmozdulnak! Kétségtelen azonban, hogy mindenki élvezte az előadást és vette a lapot, meg mi is a színpadon, amikor pedig Zsombor fekvőtámaszozni  kezdett, hát na…

Mozgáskultúrám csapást kapott egy hónapja, még nem hevertem ki, úgyhogy a színpadi show totálisan Zsomborra maradt, de úgy gondoltam, hogy a héten lesz még fellépés rogyásig, ott majd már én is mozgolódok. A fellépés után még beszélgettünk, oldódtunk és értékeltünk, aztán léptünk, és zártuk ezt a hétvégei sorozatot.

 

Sarud (2010.08.14.)

Hazafelé gyakorlatilag Németországtól végig szakadt az eső, és csak akkor sütött ki a nap, amikor Dévény mellett mi is áttörtünk. Első megállónk valahol egy autópálya parkolójában volt, ahol a meleg párnázott kalapácsként sújtott le ránk, ahogy kiszálltunk a légkondi kellemes hűvöséből. A meleg idegessé teszi az embert, főleg ha alapos és érthetetlen dugókkal, forgalomkorlátozásokkal találja magát szemben a százhúsz kilométer per óra helyett. Mindennek a legalja az az útépítés volt, amiről a táblák akkor tájékoztattak, amikor épp véget ért a felújítandó szakasz…

 

Sarudra így kicsit feszülten érkeztünk, amit csak tetézett, hogy még ott is a helyzete magaslatán álló fesztmunkás olyan vargabetűket futtatott velünk, hogy csak. A Tisza-tó 128 km2 vízfelülete kellemesen hűvös, az év bármelyik szakában, azonban borzasztóan hatékonyan tudja párologtatni magából a vizet. A környéke így átalakul egy komplett zuhanytálcává, amibe folyton folyik a víz és te ott állsz alatta. Levegő nincs, csöpög rólad az izzadság, durva forróság üli meg a tájat és az ember elméjét egyaránt. A hideg sörök seperc alatt tűnnek el a hordókból, azonban a wc-k nincsenek túlzsúfolva, noha rengeteg ember lófrál kint a parton.

 

Időközben megérkezett Sebő Ferenc is, így gyorsan átgondolhattuk, hogy mit is adunk elő. Bármennyire is furcsa, annyira azért nem ismerjük egymás munkásságát, hogy azonnal színpadra rohanjunk közös előadást tartani… És eljött a pillanat, hogy szembesüljünk a problémákkal. Sebő tekerőlantja már napokkal korábban megérkezett, de nem figyeltek rá, így hol felhevült, hol megszívta magát, a lényeg, hogy kábé két egymáshoz dörzsölt vizes macska szebb hangot adott volna ki, mint szegény hangszer. Kellett is neki némi gyanta. Aztán a legnagyobb ellenség ugye, a páratartalom, ami ott fontoskodott körülöttünk, feszt arra késztetve, hogy ellenőrizzük a hangolást.

 

Miután a seprűnyéllel és balettal is debütáló táncosok levonultak a színpadról elkezdődhetett a hangbeállás. A színpadon és mellette is sokat ígérő cucc várakozott arra, hogy megszólalhasson. Nem így történt, ugyanis befelé rendkívül torz és erőtlen hangok jöttek, amit sehogy sem tudtak minőségileg feljavítani a technikusok. Szerencsétlenül szólt tehát a színpad, Sebő is alig tudott valamit is figurázni, volt, hogy azt figyelte, jóféle népi brácsás technika amúgy, hogy mit játszok. Szempillantás és vissza. Valamikor aztán Zsombor odalépkedett mellém koncert közben, hogy mellettem szólózhasson, és akkor szembesült vele (képzavar), hogy semmit nem hallani pl. belőlem. Na miután szólt, lett hang, ami számomra hajókürtként hatott, és szépen fel is jegyezhettem magamnak sorrendben harmadikként: Nagyréde, Monostorapáti és Sarud. Hmm, ha összekötném egyenesekkel ezeket a pontokat, illetve majd a jövőbeli hasonló esetek színhelyeit, akkor vajon mit kapnék? Egy nagy pofont, hogy ne írjak hülyeségeket, tudom.

 

Gyötrelmeink azonban még nem érték el mélységüket, mert még nem szóltam az utóbbi időkre jellemző időjárás átkáról: a szúnyogok és egyéb szárnyas rovarok inváziójáról. Ebben sajnos a közönségnek is osztoznia kellett velünk, annyi hátrányunk azonban volt, hogy ránk mintegy 50000 watt fényerő zúdult, ezzel arányosa 50000 dög/légköbméter. Volt pillanat, amikor aszittem elhajítom a vonót, mert egy moly, vagy valami nagyobb szúnyog  a tarkómon lefelé a hátam közepe felé kezdett mászni, az ing alatt, majd vissza, de nem tetszhetett neki, mert újból lefelé vette az irányt… komolyan, majdnem olyan volt, mintha egy tál jégkockát öntöttek volna a nyakamba – a hideg kellemes érzése nélkül, viszont ficánkolva. Kész csoda, hogy akadtak emberek akik kitartóan táncoltak! Nekik is minden elismerésem, le a kalappal előttük.

 

Amúgy pedig ez az a tipikus időjárás, ami 100%-ra biztosan előrejelzi, hogy frissítő égiháború várható huszonnégy órán belül. Ezért pl. másnap már egész nyugodt szívvel nyírtam a füvet, mert tudtam, hogy a nap nem fogja kiégetni!

 

Heti Burleszk VI.

Úton Lengyelország felé, Pozsony alatt száznegyvennel vágtatunk az autópályán, a távolban előttünk felsejlik a vár.

 

- Odanézzetek, ott a vár! – kiálltok fel.

- Hol? Hol? – kérdezik a többiek, mire előremutatok.

- Hát ott elöl… izé, a tábla mögött, várjatok, mindjárt előbukkan… vagyis az erdő mögött… most már nem látszik.

 

Lengyelország (2010.08.12-14.) 2. rész

Most már fix, hogy huzatot kaptam, vagy mi, mert az előbbi bejegyzésben Barlineket írtam, de a fele sem igaz. A fesztivál ugyanis Przelewice (GM 53.1048 15.0787) településen volt. Na az odavezető út volt az az emlékezetes. K.Csabinak egyenesen úgy tűnt, mintha akár a Jászságban autókáztunk volna. Nekem nagyon tetszett, zabföldek, rozsföldek, erdők, tavak jó pontyozó beállókkal, hűvös és kristálytiszta idő…

 

Folytassam tehát: nem úgy kell érteni, hogy senki nem volt ott, hanem, hogy a szervezők és velünk együtt a közönség mi magunk voltunk. Na jó, a kezdés előtt pár órával még nem kellett ott lennie a közönségnek. A téren lacikonyha, sörcsapok, sátrak voltak felállítva vidám, valamint szemrevaló személyzettel, hogy várják a szomjas és/vagy éhes közönséget. Az előzetes adatok szerint addigra már négyszáz jegy kelt el. Nyilván többen jönnek majd, gondoltuk, ráadásul a hely méreteit tekintve legalább nyolc-tízezer embert is be tudott volna fogadni.

 

Elérkezett a vacsora ideje, átmentünk egy közeli vendéglőbe, ahol helyi ízeket próbálhattam ki (pl. céklalevest), miközben a többiek a húsleves-natúr szelet vonalat preferálták. Közben billiárd csata ment, meg a falon egy hatalmas tv, ami valami zenecsatornát közvetített, persze bömbölve, és nem lehetett tőle beszélgetni, mert mindenképpen benyomult a látótérbe és elnyomott minden hangot. Mondjuk így meghitt, összehajolós társalgások keletkeztek.

 

Ahogy közeledett a kezdés, ami hétre volt meghirdetve, úgy jöttek az emberek is, és mire elkezdődött a mulatság kisebb csoport gyűlt össze. Egy kisebb. Ez nem okozott problémát, hiszen otthon is úgy dagad a tömeg ahogy az idő halad előre. Közben hangolás, az első zenekar a színpadon pakol, sörök fogyasztása, öltöző belakása és ehhez hasonló tevékenységek. De piszok messze volt még akkor a mi kezdésünk. Hivatalosan talán 22.30, de most már nem emlékszek pontosan, de valamikor akkortájt. Aztán kis késéssel az első zenekar, a Psio Crew belecsapott a húrok közé.

 

Népes csapatról van szó, két lány hegedűvel, egy dj néha gitárral, egy bőgős frontember, egy billentyűs, egy dobos illetve egy testvérpárnak látszó brácsás-kontrás kettős. És egy olyan dallal kezdtek, ami a „Megfogtam egy szúnyogot” című dalunkkal majdnem megegyezett. Más számaikban is felfedeztem hasonlóságot az itteni zenéhez, de leginkább külföldi feldolgozásaik voltak. Mit is mondhatnék, lendületes, és vidám zene volt, volt tánc, és még én is beugrottam volna kicsit mulatni, ha képes lettem volna. Hát, basszus, kell még egy kis idő, mire visszanyerem az erőmet… A zenéjük amúgy dél-lengyelországi népi motívumokra alapul, ha jól vettem ki a szavaikból. Sikerült is beszélgetni velük, sajnos sokáíg nem maradhattak, mert húztak tovább egy fellépésre.

 

Psio-ék levonultak, majd a el az öltözőjükbe. Én pedig az eget kémleltem, de csak pár felhőfoszlány úszott az alkonyba, semmi különös, hátborzongató, baljós előjel nem jelentkezett. Hmm, most belegondolva a legbaljósabb előjel az, ha még csak előjel sincs…

 

Aztán elég hosszú beállás következett, jöttek Dikandáék, és láttuk, hogy csúszás lesz. Nem bántuk, csak több kártyapartit kellett volna szervezni. Meglátogattuk a kertet, a kastélyt, próbáltunk pult alól vodkát venni, de csak üveggel adtak volna. Pult alól, úgyhogy maradt a kávé és a sör. A backstage-ben volt rágcsálnivaló, bor és sörök is, arra panasz nem lehetett, sok hazai rendezvény megirigyelhetné.  A magam részéről megvallom a zenét nem követtem annyira aktívan eddigre, de annyit elmondhatok, hogy inkább balkáni jellegű muzsika szólt és volt hastánc is. A hegedűs lány hastáncolt…

 

Lassan-lassan csak elérkezett a mi időnk, úgyhogy startra készen álltunk. A közönség elszállingózott, hogy feltöltődjön, és újult erővel térhessen vissza. És akkor leszakadt az ég. Igaz, hogy már régen sötét volt, így nem láthattuk, hogy micsoda fellegek tornyosultak fölénk, a csillagfényt egy cirrus is eltakarhatja, meg egy cumulonimbus is. Hát ez úgy eltakarta, mintha csak Indiában lettünk volna. Egyszerre csak úgy, varázsütésre, de úgy ömlött, mint manapság Egerben. Az emberek, az a kevés akik maradtak a fák alá húzódtak, a többiek pedig már vissza sem jöttek. Mondhatni gyászos hangulatba hullottunk. Az esőtől amúgy profin védett a színpadfedés, de a szél a szétporlasztott esőcseppekkel azért jól beszórt bennünket, elöl állókat. De csakazértis megmutatjuk!

 

A kezdésre valamelyest csökkent az eső mennyisége és az első hangokra elő is ugrottak az emberek. Kezdetét vehette a sárdagasztás odalent, a hergelés pedig idefent. Hát arra, ami volt, arra nincs szó, valahogy megpróbálom szavakba önteni: minden mindegy alapon, jókedvel ropták az emberek, szakadt az eső, a világítástól közben pedig olybá tűnt, mintha folyamatosan fényes kötőtűket, meg szöget szórtak volna rájuk. Aztán jött a dzsúdó. Egy legény elkapott egy lányt és valahol egy waza-ari-t érő mozdulattal, miután átkarolta a talajra vitte, a kezdetleges tatami csak úgy fröcsögte a sarat. A fiú még kedvesen belekönyökölt a lány oldalába, szegény pedig csak mosolygott kínjában, és mintegy húsz másodpercig dermedten ült, miközben körülötte táncoltak, és csak táncoltak… de eszembe jutott valami. Ez nagyjából megmutatja, milyen jókedv kerekedett és mit műveltek a népek.

 

Aztán ahogy elértük a koncert végét és mentőmunkálatokba fogtunk, az eső egyszer csak abbahagyta. Nem úgy, hogy cseperészik még egyet-kettőt, meg még elhúzza, hanem ahogy jött, úgy le is lépett. Mi ez, valami ráolvasást kaptunk? Így valahogy nem annyira vidáman pakoltunk össze. Mivel a fellépések elhúzódtak és nekünk másnap (aznap) már fellépésünk volt Sarudon, úgy döntöttünk, hogy indulunk a hotelbe, hogy gyors tisztálkodás után húzzunk haza.

 

A búcsú maradt hátra csak, meg egy hatalmas, jó emlék.

 

Lengyelország (2010.08.12-14.) 1. rész

Valahogy az információk nem mindig áramlanak kellően, mert én pl. azt hittem, hogy Szczecinben (GM 53.4284, 14,5529) lesz a fesztivál, de persze a saját rövidlátásom, vagy hát mondjuk ki, hülyeségem miatt gondoltam azt, hogy ott lesz. Pedig hát még a honlapot is megnéztem, és tudhattam volna, hogy Barlinekbe (GM 52.9872,15.2086) fogunk menni. Eléggé ismeretlenül hangzik, nem?

 

Az út jelentős része leginkább autópálya volt, néhol dugóval pl. Pest, mert inkább nosztalgiáztunk a Hungária körúton, meg Csehországban is össze-vissza küldtek bennünket mindenféle alsórendű utakra, és hát ott volt még a gps navigáció, ami néha keverte a málnaszőrt. Nem tud olyat, hogy egy út le van zárva, és ilyenkor a gyanútlan zenészt a nagy büdös – szó szerint kell érteni – lengyel éjszakába belevezeti, oszt rágódjál… Persze egy ideig meg ugyan oda akar visszanavigálni.

 

Az odaút fáradalmait olyan feledhetetlen lengyel „gulyás” feledtette, hogy az csak na. Persze folyamatos telefonkapcsolatban voltunk a szervezőkkel és kértük, hogy a levest tartsák melegen. Hát melegen tartották. Klassz hotelben szálltunk meg, tágas szobákkal és külön vizesblokkokkal. Az óvatos ismerkedést követően mindenki elhúzott a kiosztott lakrészbe és kezdetét vehette… a netezés. Ez valami őrület, nem egészséges. Nem szabad olyannak lenni, valamiféle rabság ez, vagy nem tudom mi, főleg, hogy szakadozott, mint a napon felejtett dzsörzéotthonka… Úgy érzem, hogy itt is hangot kell adjak annak a véleményemnek, hogy az első öt legjobb dolog között szerepel a zuhanyzás. Amúgy pedig az alvás, a szex, az olvasás és a bor. Nektek?

 

Danival egy szobában voltunk, reggelizni együtt mentünk, mást nem csináltunk együtt, mielőtt. Szóval reggeli, semmi full irish, csak a pincérlány egy ütemmel később hozta ki a rántottát, amíg viszont sikerült ízléses szendvicsekkel jóllakni. A reggelit követően a kontakt lány – Karolina – is megérkezett és sikerült egy húsz perces bohózatot előadni, szereplők Dani, N.Csabi, K.Csabi, Karolina és én. Tárgy: az ebéd (!), valamint a helyszínre utazás. Mikor kellően leamortizáltuk magunkat elérkezhetett a szabad program. Itt nagy hibát vétettem, mert valahogy teljesen kikapcsolt az agyam, és elfeledtem, hogy a közelben egy hatalmas tó van, amit jó lett volna megnézni. Ehelyett szellemi rákészülés volt az esti programra. Az időjárás kegyeskedett, némi felhő váltotta a napsütést, a bolt nem volt messze, ráadásul a homlokzatán jókora betűkkel hirdette, hogy alkohol. Így, ennyi.

 

Közben ismerősök futottak be, és elindultunk a fellépés színhelyére. Hát, mit mondhatnék? Időnként tényleg azt gondoltam, hogy lemegyünk a térképről, a helyiek pedig ügyesen titkolják, hogy a következő lanka mögött már vége a világnak. Komolyan, amikor a gps jel is megszűnt, akkor már az is eszembe jutott, hogy talán egy újsütetű pomerániai tóhátsági pogány szekta áldozatai leszünk és majd jól feláldoznak bennünket. De nem ez történt. Legnagyobb döbbenetemre egy olyan farmra vittek be bennünket, amit kábé úgy jellemezhetnék, mintha egy Ganz gyárat ráöntötték volna nagyapámék udvarára. Téglából épült magtárak, szekérforduló, kastély botanikus kerttel (nagyapámnak nem volt botanikus kertje, se kastélya), felvételi épületek, raktárak meg egy csomó olyan épület amiről fogalmam sem volt mire szolgált. Ezek az épületek egy hatalmas udvart fogtak közre, annak a végében magasodott egy akkora színpad, mint egy teniszpálya. És sehol senki.

 

Jászberényi Csángó Fesztivál (2010.08.07.)

 -Folk & Fitness -

A Jászberényi Csángó Fesztivál Víz utcai helyszínén várt ránk a színpad, amivel csak az volt a probléma, hogy még este kilenckor sem lehetett tudni, hogy esike-e vagy sem. Jászberényy felé menet olyan égiháborút láttunk, hogy olyat még az öregapám sem: vörös villámot, lila felvillanást, ami után fekete fehérbe halványul minden, csak a hatás kedvéért. De ha már megérkeztünk, hát akkor nem hátrálunk meg, és a szervezőkkel megbeszéltük, hogy majd az épületben tartjuk meg a mulatságot. Erre aztán tényleg elkezdett esni.

Víz utca. Ennek a szóösszetételnek kábé úgy kell hatnia sokak számára, mintha azt mondanám: szentkúti búcsu. No nem a kakasos nyalóka és a céllövölde kell eszünkbe jusson, hanem a hit, illetve annak gyakorlása. A Víz utca egy folk-kegyhely. Még jól emlékszek, eleven emlékek ezek, amikor pályánk kezdett elválni a klasszikus népi vonaltól, mennyit küzdöttünk, és ezeknek a küzdelmeknek jelentős állomása volt Jászberény és a csángófesztiválok. Oda bemenni zenebiztosítás nélkül… bátorság.

A beállás alatt több gondolat futott át bennem:

1. tíz évvel ezelőtt még nem néztek ki úgy a táncoslányok, mint ma, mint akik valami plázába mennek bevásárolni

2. a többiekre ránézve éreztem, hogy forróság lesz az este folyamán, legalább 30 fok, mindenkiről patakokban folyt a víz, pedig még csak a beállás és a szerelgetés ment, Dani szavaival szauna illetve Folk és Fitness Fesztivál zajlott Jászberényben.

3. eszembe jutott egy tíz évvel ezelőtti nyár, amikor szintén e helyen táncoltam ötven párral, kábé 35 cm2-en és a végén az alsógatyámból is lehetett csavarni a vizet – reméltem ez azért nem várható.

4. a hideg sör még mindig jó megoldás

Odakint bánatosan esett, a helyet körbeölelő árokban a vízben néhány béka kuruttyolt szintén bánatosan, az emberek szállingóztak, bejöttek, legyintettek aztán volt aki ki is ment, szóval készülődés volt. Alattunk, konkrétan a színpad alatt pedig volt egy pince, ott pedig frakciós táncház ment, miközben a ház előtt is folyt a mulatság és a lángos zsírja, tehát éppen koncertkezdéses hangulat uralkodott.

Borzasztó nehéz olyan embereket megmozgatni akik önérzetesek és abban lelik ki örömüket, hogy azt fikázzák, hogyan nem tud táncolni a másik, ő maguk pedig dermedt görcsbe merevednek, ha olyat hallanak, ami nem folkkánonbeli. N, az este jó sokan voltak ilyen hallgatók, de szerencsére voltak sokkal felszabadultabb emberek is, és a kezdeti elutasítás lassan – nagyon lassan – átváltozott elfogadásba, és még azok is felálltak, akik tüntetően ültek. Persze nem tudom azért-e, mert féltek, hogy eltapossák őket, vagy azért, mert tényleg ők is mocorogni akartak. Vagy lehet, hogy jól megmacskásodott már a lábuk…

Zsombor valamikor a buli kétharmadánál kérdezgette a népeket, hogy milyen a buli, mehet-e? mire egy hölgy, valószínűleg csak erre várva elém ugrott és vadul hadonászott, hogy nem-nem-nem. Mire visszaintegettem neki. Nem értettem a hozzáállását, hiszen húsz méteres sugarú körben csak két táncház is ment párhuzamosan, neki az volt a baja, hogy mi… no mindegy.

A végére annyira átázott a nadrágom szára, hogy abból lehetett volna facsarni a vizet, az fix, de a legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy a hideg sör nem esett jól! Az viszont klasszikus emlékeket hozott felszínre bennem, amikor elindultunk hazafelé és láttam a sok mulatozó embert, és az alábbi párbeszéd szűrődött át az éktelen ricsajon:

- Ne fogjatok má’ le!

- De hát járni se bírsz!

- Ja…

 

Lánchíd Fesztivál (2010.08.01.)

A Lánchíd Fesztivál tavaly is meg azelőtt is csak a gyalogosoké volt, pont maga a Lánchíd. Előtte, vagyis hát mindkét oldalon közvetlenül ott, ahol a járművek felhajtanak a hídra, volt egy-egy színpad felállítva. A budai kisebb, a pesti nagyobb alkalmatosság volt. Na most ez nem így alakult.

Ahogy átsántikáltam Budára, volt időm megnézni a helyszínt, amit a pesti oldalra szűkítettek le, egészen lehelyezték a Duna partjára, közvetlenül a híd lábához. Ez azt jelentette, hogy volt forgalom, a híd nem volt lezárva, ellenben nem volt annyi kirakodóvásáros, a színpad és a hely nem elnyúló egyenesként, hanem kompakt egységként szolgálta a fesztivált. Árnyas fák tövében, csillogó víztükör mellett, hajók és egyre gyűlő tömeg – jó hangulat várt ránk, úgy éreztem.

Odaát aztán sikerült megtalálni a „valószínűleg a világ legjobb” sörét. Természetesen belga sörről van szó, és csak kicsit homályosítja az emléket a pincér eleinte flegma, később egyenesen idióta hozzáállása a feladathoz. Mármint a felszolgáláshoz. Mindenesetre feltöltődve indulhattam neki a fellépésnek.

Időközben a többiek is megérkeztek, épp a átpakolás a tömegen volt soron. Elég szerencsétlenül tébláboltam ott, ráadásul a fesztivál színhelyén a talaj nem csak homokkal volt telítve, hanem ugyanolyan színű, ám a földből kiálló gyökerekkel is. Amikbe sorban belerúgtam… Aztán úgy döntöttem, tényleg le kellene ülnöm, de mire erre a felismerésre eljutottam, jöhetett is a beállás, a színpadra vonulás. Nem mondom, hogy feszített az idő, de azért sietni kellett, mert előttünk elhúzódott a koncert, és nem is mi voltunk az utolsók. Fene abba a kis időbe!

Nem elítettem még, hogy a színpad előtt ugyan volt némi tér, azután viszont több szék is el volt helyezve. Ez több dolgot is jelentett: fognak ülni, meg lesznek táncolók is, akik viszont jól felverik a port, és lesznek sokan akik hátra szorulnak. Amúgy azokat irigyeltem a legjobban, akik kis napernyős kiülőben üldögéltek közveztlen a víz fölött. Mi meg állhattunk jópár ember előtt…

A hangosítás azonban némi zökkenőkkel volt terhes. Noha maga a hangosító pult kellemes árnyékban állt, Dani és maga a pult sem látszott, mert a színpad bal oldali hangfalai pontosan eltakarták, így a kommunikáció minden formája megszűnt Viktorral és velem is. Úgy kellett hajlongani, forgolódni, amit ugye koncert előtt, a beálláskor megtehetsz, a koncert alatt viszont már nem. Némi izgalom, na, de ennyi meg kell.

Pontosan a kezdés pillanatában egy arra úszó hajó kürtje megadta a hangulatot, nekem legalábbis nagyon tetszett. A beállás alatt a közönség tisztelettel hátrébb úzódott, hogy aztán az első hangokra is megtartsa e szokását. Nem értettem, az egy szál ismerősön kívül mindenki csak úgy elvolt. Mi van, most vigyáznak, hogy ne verjék fel a port? Ahogy azonban csúsztunk bele a sötétedésbe úgy jött meg a közönség hangulata is, aztán csak előre jöttek csörögni. Aztán a színpadon mégiscsak elkezdett szorítani az idő, Napráék is megérkeztek, Zsombornak pedig döntenie kellett, hogy miket ne játszunk a gondosan összeállított sorrendről. Úgy érzem azonban, hogy a közönségnek tetszett a műsor, pl. egy rakás ember jött le a hídról, csak azért, hogy a tömeg miatt a színpadtól jobbra torlódjanak össze. A buli végére már mindenki mozgott aki nem ült széken és talán még a Duna hullámai is ritmusra verték a partot…

Visszatekintve erre bő hétre egyszerre egyigazi kihívásnak és egy rémálomnak látom, és őszintén örülök, hogy vége. Mielőtt félreértés történne: pusztán jó lett volna otthon feküdni, mert az utolsó napokban már minden bajom volt a lábammal. Ilyet mégegyszer nem csinálok, az fix!

 

MTV Icon 2010 Nagy Feró (2010.07.31.)

Több próba előzte meg a fellépést. Sokat agyaltunk, hogy melyik számok legyenek azok, amiket majd végül előadunk. Gondolkodtunk: Hegyek között, völgyek között? Az olyan elbaltázott úttörős… Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés? Az meg olyan „azt mindenki ismeri” érzésű. Vagy legyen a Lángos képű állat a babám? Ááá, annak még a videója is annyira szörnyű, hogy jaj. Úgyhogy az Én is egy kicsit és a Gyere kislány, gyere c. művekre estt a választásunk. Kevésbé ismert szám az Én is, kevésbé köztudott, hogy Nagy Feró keze munkája van a Gyere kislányban.

Ez így idáig rendben is lett volna, otthon hallgattuk a különböző számokat, néztük a youtube felhozatalát és nem titkoltan jókat is nevettünk egy-két számon, míg végre döntöttünk. Na de hogy legyen a kivitelezés? Mert pl. Csuka Mónikát nehéz lett volna imitálni, ő maga ugyanis nem vállalta a közreműködést. Vagy most akkor ki a búbánat énekeljen? Ezek a problémák persze nem a fellépés előttiek voltak, hanem már jóval korábban jelentkeztek, így volt idő kitalálni, hogy mit csináljunk.

Keresd a nőt! És találd is meg. Erről rögtön gyerekkori emlékeim rohannak meg, amikor tesóm keresett valamit és csak nézett, ült a szoba közepén és csak bámult maga elé, és nem csinált semmit.

Nem találom.

– De keressed má’!

– De nem találom – és a hurok bezárult.

Azért messzire nem kellett mennünk, némi ötletelés után arra jutottunk, hogy milyen lenne, ha egy kórus szólna a háttérben? Szétnéztünk a házunk táján, és szerencsénkre a Fedémesi Asszonykórus pár tagja igazi kihívásnak gondolta a feladatot és hezitálás nélkül igent mondtak a felkérésre, úgyhogy a több próbából álló sorozat kezdetét vehette a Gyere kislány, gyere! A másik szám, az Én is egy kicsit valamivel volt csak nehezebb, mert egész sokáig úgy gondoltuk, hogy majd vendégművész lép fel (pl. subában meg nagy bajusszal, vagy mittomén) aztán abban maradtunk, hogy Zsombor – ahogy a kislányosban, így ebben is – majd énekel, N.Csabi meg én pedig vokálozunk neki. Igazi feladat lett belőle. A próbákról felvételek is készültek, amiket megküldtünk a szervezőknek és ők jónak találták.

Az volt a terv, hogy nekünk már dél után egykor ott kellett lennünk Siófokon, a helyszínen. Ezt pontosan be is tartottuk, noha bolyongtunk a lezárt sétányokat kerülgetve… De aztán saját kardomba (amúgy nincs, csak egy levélbontó késem, az talán valamivel fájdalmasabb lehet) dőltem volna, mert legközelebb négy körül szóltak hozzánk, addig semmit tettünk, filmet néztünk illetve horrorral szórakoztattam az arra kíváncsiakat. 04, mg Clexane a hasfalba, direkt, trombózis ellen, yeah!

Aztán még az időjárás sem volt az a kedvesebbik fajta. Megérkezésünket követő fél órában elkezdett esni, majd zuhogni, később pedig szakadt, mintha dézsából öntenék. A színpadok közül, merthogy kettő volt, egy Nagyszínpad meg egy Pódium, hogy az átállások gyorsan mehessenek, szóval a Pódium elázott és felmondta a szolgáltot. Ez izgalomban hozta az egész fellépőközönséget, akik addigra mind összegyűltek és két sátorban, vagy a hófehér homokon pecóztak és várták, hogy sorra kerülhessnek. A Pódium kikészülése azt jelentette, hogy mindenki a Nagyszínpadra kényszerül – vagyis alapos csúszás várható mindenkinél…

Lassan a mi beállási időnk is eérkezett, de mivel későn kerültünk sorra, már sok nézelődő is láthatott-hallhatott bennünket. Amúgy pedig azért kerültünk a végére a beállásoknak, mert mi az előadott számok sorában korábban voltunk, az első felében a műsornak. Ez pedig a hangbeállások szabálya, hogy ha minél hamarabb lépsz fel, annál hamarabb kell beállnod. Persze ez csak amolyan főszabály és hát ugye.

Időközben Feró is megérkezett, kísérgették, nyilatoztatták, stb., lassan elérkezett a koncertnyitás. Noha vagy fél órát csúszott, jó hír volt, hogy közben a Pódium hamvaiból támadt föl és akik ott álltak be, azok ott zenélhettek. A fél óra után azonban kábé in medias res volt, mert a felkonf után gyakorlatilag azonnal kezdődött a produkció. Most meg nem mondom, hogy mennyi fellépő volt ott de álljon itt egy lista a teljesség igénye nélkül: Kalapács, PUF, Karaván Familia, Blind Myself, Óriás, Marót Viki és a Nova Kultúrzk., Copy Con, mi stb… A beállásunk sem volt egy elhúzódó időtöltés, de a színpadralépésünk már valami időfluxus lehetett, mert villámgyorsan készen lettünk, aztán a konferáló úriember majdnem elbazilikázta az egészet… Mi a büdösnek kell visszaszámolni, minek kell, hogy MI IS számoljunk, mikor jól látja, hogy még kábelgondok akadnak, Zsombor konkrétan a padlón térdel és szerel, én hangolok… Ja hangolás. Hát az valami borzalom volt, a nap pont velünk szemben sütött még koraeste, előtte pedig a felhők csíkokba rendeződtek, vagyis ahogy a szél fújta őket, úgy vagy eltakarták a napot, vagy előbukant mögűlük a nap. Nem folytatom…

Szóval a húrok közé engedtem a gyeplőt, aztán hadd szóljon! Pár dolog, ami megmaradt bennem: az egyik, hogy a közönség dermedten figyelt, mert nem ismerte a számot, közben Feróéknál majd felrobbant a vip páholy, anniyra élvezték, később pedig az asszonykórus vágta le a biztosítékot, másodpercekig azt sem tudta a közönség, hogy mi van. Ezt teljesen pozitív értelemben írom most, mert ráadásul emiatt bennem valami felszabadító erő indult mozgásba, és jól sikerült az ének is, mind Zsombornak, mind N.Csabinak és nekem is. Ehhez képest az asszonyok (hölgyek is) már csak hab volt a tortán, de nem jártatom itt a billentyűzetet, itt a két felvétel:

 

 

 

A fellépés után aztán megint jó ideig semmi nem történt, mert a többi zenekar nyomta szépen sorban, nekünk pedig meg kellett várni a végén az együtténeklést meg az együttfotózkodást, meg a hülye nyilatkozatokat, felvételeket. N.Csabival majdnem fellábatlankodtunk a színpadra a zárószám közben, hogy valami ökörségte csináljunk (pl. megegyünk egy grillcsirkét pl.), de nem sikerült addigra összerakni a lábamat ezért erről lekéstünk. A fotózásról azonban nem. És már akkor is úgy gondoltuk, hogy jól sikerült a buli, mindenki elégedett volt, Feró pedig azt mondta, hogy nyugodtan játszhatjuk az Én is egy kicsit. És ez jó!

 

Művészetek Völgye, Monostorapáti (2010.07.29.)

Megint volt Művészetek Völgye (a továbbiakban MV). Most pedig azonnal kövezzetek halálra, mert bevallom, nekem valahogy sohasem tudott a szívem csücskévé válni ez a rendezvény – ellentétben másokkal. Nyilván bennem van a hiba, vagy csak már öregkoromra juthattam el ide, vagy mindig nagy volt a por, no mindegy, szóval mindig vegyes érzésekkel megyek majd távozok. Egy beszélgetés szavai jutnak eszembe, amikor beszélgetőtársammal a kultúráról beszélgettünk, leírom hát most, hogy az volt a véleményünk, hogy a múzeumba járás, egy könyv (na jó több könyv) elolvasása, koncertre vagy színházba járás valahogy alapkövetelmény kéne, hogy legyen, ezzel szemben manapság akármerre nézünk valahogy a minőséget csendben felváltja a mennyiség. Ma olyan a helyzet, mint a XIX. század második felében volt: minden magára valamit is adó házban kellett lennie egy sorozat Jókai összesnek, igaz azokba a kutya sem lapozott bele, nemhgy elolvasta volna, de a vendégnek lehetett mutogatni. Na hát ezt érzem én is, mennyiségi a felhozatal, de az emberek leginkább úgy viszonyulnak a felhozatalhoz, hogy oké, ez is megvolt, pipa. Na a MV nekem ilyen arcát mutatja azóta amióta megismertem.

E negatív kitérő után jöhet az élménybeszámoló. Kétségtelen, hogy a MV távol esik a forgalmas utaktól, csendes, de AZÉRT ANNYIRA nem. Még Egerből is elég jó időn belül ott lehet lenni Monostorapátiban, ahol amúgy tavaly is voltunk. Ezzel szemben ha a kétszázötven km-es út során három ki….ott dugó is bejátszik, akkor tényleg távol kerül a fesztivál. A program szerint nyolc ötven körül kezdtünk volna, de a kezdés előtti – általában ráhangolódós, beállós idő alatt – még az autópályán rágódtunk, hogy a belógó magasfeszültségű vezetéket mi a büdös francért úgy lehet csak szerelni, hogy a munkagép pont annyira lógjon be a külső sávba, hogy hét km-re feltartsa a forgalmat? Ez azt jelentette nekünk, hogy hát akkor öltözünk az autóban, jöhetnek a krémek, bontsuk a bort, és minden módon tágítsuk a kezdésig hátralévő időnket.

Megérkeztünk, és a nap meglepetése fogadott: velem szemben Oszkó Péter expénzügyminisztert véltem szembejönni, mint az előttünk fellépő együttes oszlopos tagját, mire a biztonságiak kérdés nélkül is bólogattak… Mivel idő nem maradt sok, a beállás így a hipergyors és a szemmel/füllel követhetetlen kategória közé esett, nem is pazarolnék több szót erre. Alkuról pedig szó sem lehetett, mert Hobó, aki utánunk következett, tiszta színpadot akart, időben, a színpad zord felügyelője pedig... Na kérem ehhez képest mindössze öt percet csúsztunk. Ez lentről annyira nem látszik, de ilyenkor kábé olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha egy kripta hideg ólomajtaját nyelte volna le…

Ahogy elkezdtük, ahogy megszólaltak a hangszerek, a színpad előtt lézengő emberek száma hirtelen megugrott. Én nem tudom, lehet nem figyeltem, de hogy a fű alól, egymás háta mögül, vagy csak a sötétből léptek ki, szóval egyszer csak rengetegen voltak ott. A reflektorok jótékonyan vakítottak, számokat nem tudok mondani, de amúgy is sötétedett rohamosan, emberek így eltakarva. Arra viszont határozottan emlékszek amikor tőlünk balra felparázslott egy cigi, majd pár pillanat múlva a feltámadó szél a színpadot beburkolta olyan zöldség füsttel, hogy az már eü-i határértéket támadott…

Mindössze nyolc számot tudtunk előadni, de azt jól eljátszottuk. Megint az volt: nem tud a banda felpörögni a végkifejlethez. Az volt a szerencse, hogy Hobó roadjai még kanyarban sem voltak, úgyhogy egy seggrázós számmal (Szantofer munkacímmel) tudtunk zárni, mindenki legnagyobb kedvére.

Remélem aki ott volt lennt és bennünket hallgatott, annak is jó volt. Mi pakoltunk, ittunk egy sört és hallgattuk a hangoló zenészeket az esőben, majd elindultunk hazafelé. Ez így tényleg nem az a klasszikus völgyérzés…

 

süti beállítások módosítása