Az Eger-Szombathely távolság térképen háromszázötven km, ami már nem is távolság nekünk. Szétültük már párszor magunkat, egy ilyen távolság már fél fogunkra sem elég. Biztos átéltétek már azt az érzést, hogy egy hosszú út után olyan leverten kászálódtatok ki a kocsiból, buszból, mint akit oldalba vertek egy evezőlapáttal... Ez szerencsére nem történt meg velünk.
A szombathelyi Agora Savaria Filmszínházba volt meghívásunk. Bevallom volt már fellépésünk moziban, vegyes érzésekkel voltam emiatt. Leginkább attól tartottam, hogy a padlóhoz szögelt székekkel teli teremben lesz az előadás, ráadásul a székek jó magasan felénk tornyosultak víziómban. Aztán kiderült, hogy kanyarba' se' lesz erről szó, mert a mozi aulájában már várt az összerakott színpadtechnika. Oké, gyors körbejárás: bárpult a tömegeknek, feltöltve pattogatott kukoricával, hátrébb komolyabb bár, ééés... csapolt belga meggysör... Most be is fejezhetném a beszámolót, mert már most, így is kerek a történet, de azért történt még ez-az, ami talán érdekes lehet.
Elég korán érkeztünk meg, mégis jól elhúzódott a rendelkezésünkre álló idő. Folyamatosan bíztunk benne, hogy egyszer csak beözönlik több száz ember, és majd tetőszaggató buli keveredik ki az este végére, de a képzeletbeli tömegek egyszerűen nem akartak előbújni. Nagy bánatomban az útitárs Svejk című könyvhöz, és az abban a repülő féltégla kinetikai energiájának megfelelő ökörségekhez folyamodtam. Kezdés előtti fél órában még tényleg nem láttam sok embert. Kezdés előtt így aztán hátravonultunk, hogy a titkos szeánszunkat megejtsük (értsd: mindenki megihatott egy korty töményebbet). Kicsit később bejött a főszervező:
-Egy vendég már távozott, és visszakérte a jegye árát – jegyezte meg.
-Miért? Már ennyit késtünk volna? - rémültünk meg mindannyian.
-Nem igazán, még csak nyolc perc a csúszás.
-Az olyan sok?
-Nekem egyáltalán nem, sőt akár még várhatnánk félig is.
-Akkor?
-Hát az úr említette, hogy neki kilenc-harminchatkor megy a busza.
-De erre kis időre is megvette a jegyét? - visítás.
A színpadra fellépve azért meglepő volt a megjelentek száma, ugyanis valahonnan, hirtelen előbukkantak egy csomóan. Eddig filmet néztek, vagy hátul múlatták az időt a bárban, vagy elrejtőztek a hangosító pult mögött – nem tudom. Máris virgoncabb hangulatba kerültem, kerültünk. Olyannyira, hogy az alaposan lerögzített borospohár, benne némi vörösborral le is esett és szét is tört. Igaz, hogy az is kellett hozzá, hogy a 14 Pengő alatt szökdeljek vagy kettőt. Amit azonnal abba is hagytam a baleset következtében. Tessék, így engedje el magát az ember...
A fellépés után jó volt kicsit beszélgetni, de hajnal egy körül már nem tudta semelyikünk sem eldönteni, hogy akkor most álmos vagy éhes. Ezért a nap zárásaként elmentünk egy olyan pizzériába, mai hajnal háromig üzemelt. Először csak azon csodálkoztam, hogy milyen sokáűig vannak nyitva. Aztán azon, hogy milyen kitűnő a konyha. Aztán meg azon, hogy az eddig valahogy a figyelmemen kívül maradt csigalépcsőn lelibegett szó szerint egy szál semmiben egy szőke hölgy, majd persze vissza. Dermedten figyeltünk, a szomszéd asztalnál kisebb botrány alakult ki amiatt, hogy férjuram tekintete a kelleténél tovább időzött a lépcső irányába...
-Elnézést, megkérdezhetjük mi van az emeleten? - érdeklődtünk óvatosan a pincérnél.
-Disco. Táncoslányok – felelte rezignáltan.
-Hm. Zártkörű buli van fenn?
-Nem, kérem, ez egy night club.
Azzal a tudattal hajthattuk fejünket álomra, hogy az aznap sem múlt el anélkül, hogy több, ám maradandó hülyeség ne történt volna velünk.
Persze nem maradhattunk horror nélkül sem. Legalábbis én. 
Aztán ott a kint a világban mindenféle nagyszerű zenei előadó. Most nem sorolom őket, mert nincs értelme, meg parttalan, meg hát honnan kezdjem mégis? Keith Richardstól? Muddy Waterstól? Mozarttól? Palestrinától? Hülyeség, mert a zene az kábé azóta létezik amióta ember létezik, csak voltak akik már a zenét kimondottan a zenéért, önmagáért művelték. Itt vannak nekünk ezért az adatközlőink, akik a zenét, mint a közösség összetartó erejét adták tovább nekünk. Vegyük mondjuk Szántó Ferencet, aki magyarbecei (küküllőmenti) dallamokat játszik. Van neki egy felvétele, bizonyos „Mojla István pontozója”, amiben van aztán minden zenei finomság. Igaz, oda kell figyelni erősen, mert a mai zenéhez szokott fül a tiszta, egy darab hangszerrel előadott zenét néha unalmasnak találja, de ez így, ebben a formában nem igaz. De nem is csak erről akartam írni.
Corvintető.
A kezdés kilencre volt meghirdetve, elméletileg. Gyakorlatilag nem volt meghirdetve kilencre, így aztán tíz körül kezdhettünk. Addig tengernyi időnk volt, lehetett beszélgetni, kortyolgatni, valamint házasságkötés alkalmából hónapok óta készülődő-de-most-már-végre-elkészült ajándékot átadni. A tömeg gyűlt, én elmerültem a kommunikációban, amikor is az intro jelzett. Jó ez az intro dolog, majdnem pavlovi reflexként teszi le az ember a poharat, áll fel a székéről és indul a színpad felé, hogy felvegye a hangszerét. Ekkorra már rengetegen várakoztak, hogy kezdődjön a mulatság: péntek este, Pest közepe, nők, férfiak, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy az ötödik (negyedik?) emeletet levigyük a földszintre... Most persze mondhatjátok, hogy volt akinek a soroltak sem volt elégséges, meg hát mégis, hol vannak az építési és használatbavételi engedélyek, de hát francba a részletekkel, nem?
Na, voltunk már a tudomány szinte minden területén, úgyhogy térjek már vissza a Földre, és zárjam le ezt a szómenést azzal, hogy kábé száz percet játszottunk, és valami isteni szerencse, vagy nemtommi játszott közre hogy a ráadás utolsó számának utolsó percében szakadt el a húrom, amire elkötelezett ereklyevadászok azonnal le is csaptak. Hmmm... hogy mik vannak! Azóta pedig nyilván észrevettétek, hogy a VII. kerület nem szenvedett maradandó sérüléseket.
Mi kezdtünk a tervek szerint, ezért elég volt később érkeznünk, így mikor megérkeztünk VCS-ék még a színpadon reszeltek. Közben kiderült számomra, hogy a kezdés hét körül lenne, úgyhogy nagyon sovány idő állt rendelkezésünkre. Azt azért nem értem, nyilván ezért nem is vagyok hangtechnikus, hogy hogy a búbánatba képes a két héttel azelőtti megszólalástól gyökeresen eltérően megszólalni a színpad befelé. Elvileg csak N.Csabi leamortizálódott ládája helyett volt más, mégis fájdalmasan sokat kínlódtunk a kezdés előtt. Talán ez is hozzájárult az ezt követő időfluxus kialakulásához...
A nyilvánvaló csillagászati összefüggéseken túl Luca napja valahogy mindig jól sül el. Legutóbb például régi énem bújt elő belőlem. Egy óvodában voltunk, ahol kicsiknek és alig nagyobbaknak muzsikáltunk – kivételesen nem a Kerekessel, hanem egy vonós bandával a Tekergővel. Régen zenélgettünk, próbáltunk együtt, igazi jóféle népzenét, úgyhogy most nagyon jó volt feleleveníteni azokat a dallamokat.
A játszóházat, merthogy az volt igazából., megelőzte egy próba, úgyhogy ott kiokosítottak, hogy lesz zsivaj, meg hangzavar, meg minden, de arra ember nem tud felkészülni szerintem amikor a kölykök belecsaptak a dolgok közepébe. Eleinte nagyon zavarban voltam, de aztán a másfél óra, két csoporttal úgy elszállt, mint a huzat. Kaptunk mézeskalácsot, amit a gyerekek sütöttek, díszítettek, mi pedig amolyan sütős, főzős játékok alá zenéltünk. Mindenki jól érezte magát, a gyerekek annyira kiugrálták magukat, hogy fix az összes karfiollevest megették ebédre...
Egy konferencia résztvevőinek tartottunk volna egy zenei előadást. Daniék már korábban megérkeztek, ők voltak a hangfelelősök. Hátulról közelítettük meg az éttermi részt, a konyhán keresztül, némi ÁNTSZ-jellegű kérdést generálva. Mikor megérkeztünk már ment a program aktuális műsora: egy vonósbanda játszott, amire legények és leányok táncoltak, a konferencia résztvevői pedig bámultak. Ja, azt azért el kell mondanom, hogy a résztvevők kábé százharmincvalahányan voltak, köztük hat magyar, és egyikük sem volt idősebb huszonhatnál. És mivel egy nagy nemzetközi cég munkavállalói voltak, huszonhét országból, mind-mind topmenedzser... Ezért pillanatokra elkerekedett a szemem, amikor láttam, hogy a táncosok egy kis tánctanításra invitálták a tömeget, mire azok nem nagyon kérették magukat, hajrá, cipőt le, nyakkendő félre... Mi lesz ebből?
Együttesünk is átment különböző szakaszokon, különböző transzformációkon, és ez meg is látszik. Voltunk kezdők, és voltunk lázadók, de leginkább újítók. Ezt a címet szívesen viseljük szerintem. Na de most nem ilyen visszaemlékezős posztot akarok írni, nosztalgiázni később is jó lesz. Szóval idegi alapú hasmenés, emelkedett hangulat, kitűnő, vezetésre alkalmas időjárás, kitömött busz. Mivel ez egy nagyszabású rendezvénynek terveztük, mindenképpen tartani akartuk az időpontokat, ezért már öt körül a felszerelést húztuk be a hajóba. Akkor már a fény- és látvány mesterek is nagyban szereltek, ugyanis erre is gondoltunk, hogy legyen valami extra megjelenés, nemcsak egy plakát meg egy „Kerekes Band” felirat mögöttünk. Érdekes megoldásokat láthattunk: minden valószínűség szerint egy space-lakberendező elképzelései alapján a zenekar háta mögött több nagy fehér korongot függesztettek fel, ezekre vetítették fel a sokszor körbe mozgó videókat. Ötletes. 
Sokat agyaltunk azon, hogy miket játszunk. Tizenöt év terméséből akár táncházat is tarthattunk volna, amúgy is az lett a buliból, meg az is szokott lenni, úgyhogy ezt elvetettük. Vannak olyan számok, amik nem nagyon akarnak már megszólalni a hangszereinken, de vannak olyanok, amiknek mindenképpen a színpadon a helyük. Így aztán egy nagyon komoly, majdnem kétórás blokkal kedveskedtünk a közönségnek, amit egy ős gyimesi szakított csak félbe, de bizton állíthatom, hogy a közönség csak egy nagy lélegzetet vett azalatt, hogy az azt követő tombolásra felkészüljön. Amúgy pedig a gyimesi nagyot szólt, tudtam, hogy el kell játszani!
A megérkezést követően azonnal megszálltuk az épület hátsó, színpad mögötti részét. Bekapcsoltuk a villanyzongorát, felbontottuk a hazai borokat, majd elkezdődött a színpadbeállás. Jól szólt a technika, egy kicsit ez a része elhúzódott, de valahogy nem éreztük a tömeg nyomását, hogy alig lehet kint tartani őket. Szóval tudtunk szöszmötölni.
A lovarda – amúgy régi istállók és terménytároló épületek együttese – területén valami idilli állapot uralkodott. Gyerekek visongtak, vidám ebek falkában ugatták egymást és meglehetősen beazonosíthatatlan okból hol ide, hol oda rohantak. Lovak nyerítettek, más lovak ugrottak, emberek nevettek, megszeppent bárányok hallgattak, a kecskék pedig különösen vonzó repedést bámultak a karámjuk falán. Tátott szájjal bámultuk az ugrató lovasokat és a paripákat, ahogy néha leverik az akadályokat néha pedig leesik a lovas...
A kezdés kábé tíz óra körülre volt meghirdetve, ezért aztán nem kellett korán indulnunk. Egy gyors kitérőt még tettünk, mert Zsombornak és nekem szánt hangosítóberendezéseket vettünk magunkhoz. Nem akarok reklámblog lenni, ezért nem írok neveket, de ez a cucc már bizonyított, ezért megérte, úgy gondoltuk előzetesen is bizalmunkba fogadni és meghajtani a vasakat a hétvégén. Még akkor is, ha egyenként húsz kilót nyomtak, és alig fértünk tőlük a buszban...
A Fonó Zenekar közben hangolt, mi elvoltunk, és azt figyeltük, hogy Agócs G. éppen milyen hangszereket próbál ki. Amikor együtt dolgoztunk Egerben, éppen a Nagy Ferós Én is egy kicsit-en, akkor is minden hangszertt végigpróbált, és ha még egy szintetizátor is lett volna ott, talán még azt is. Sokáig amúgy az idilli állapot nem maradhatott, mert Szakcsi, miután a törtkrumplival tálalt fasírtot ő is befejezte, elkezdte a maga koncertjét. Sem ő, sem Fonóék nem zenéltek többet negyven-ötven percnél, viszont utánunk a Fonó Zenekar még egy alapos örömzenét nyomott.
Az évforduló azért nem teljesen pontos, az majd valamikor decemberben lesz, de úgy gondoltuk, hogy ezen az apróságon nem fog elhasalni egy nagyszabású rendezvény. Az EGAL klub is tizenöt éves lett, többször is felléptünk ott, sok olyan meghatározó élményünk köt oda ami miatt indokoltnak tartottuk a közös ünneplést. Milyen emlékek? Nos, a zenekarral ott léptem fel először 2001-ben talán. Meg aztán volt olyan is, 
A nagy nemzetközi Csípd Ki Magad! Nap alkalmából eleinte úgy nézett ki, mintha tőzsdecápák, ballagók és az Óriás Nándor Jogásznap résztvevői eltévedtek volna, és véletlenül lekeveredtek az EGAL-ba. Eleinte tényleg nem ugrott be, hogy az a nap az a nap, mindenesetre nagyon jól mutattak a kevésbé elegáns közönség között. A kezdés előtt azért már gyűltek a népek, mégis csak az első hangokra jelent meg a tömeg. Rengeteg ismerőst láttam közöttük: iskolából, utcáról, hivatalokból, koncertekről és nagyon jó volt látni őket megint, e jeles alkalomból.
Életemben nem jártam azon a helyen, úgyhogy vártam nagyon a találkozást. Ami elhúzódott… Biztos összefutottatok már életetekben olyan emberrel, ki egy terület legfőbb ura volt. No, nem azért mert főnök vagy a társadalmi hierarchiában valami piszok magasan leledzik, hanem a dolgok állása alapján valahogy az ő kezében futnak össze a szálak. Mint a házmester. Vagy a portás. Máris ismerős a helyzet, ugye? Velünk ez esett meg, ott álltunk a busszal a bejárat előtt, és nem mehettünk be, mert 
Korábbi posztjaimban már említhettem, hogy Miskolc bennem mindig gyomorgörcsöt okoz. Ez azért lehet, mert oda jártam egyetemre, és leginkább zárthelyiket és vizsgákat kellett teljesítenem, a megjelenésem nagy részét tehát e negatív kisugárzású tevékenységek jellemezték az öt év alatt. Hideg, szélfútta, magányos vasútállomás, Hithcock-i mértékű varjúhadak a Búza téren, hiperértelmetlen jelenségek az Egyetem felé menet... Miskolc, acélváros, és az idegeidnek is acélból kell lenniük!
A teremben (vörös fények) még nem nagyon fordultak meg emberek, az előttünk fellépő Madonna tribute band hangolt és készülődött. Alapos késéssel kezdtek, ami előrevetítette a mi késői kezdésünket is. Ilyenkor jön a jó öreg fantasy irodalom lapozgatása: háttérben a Material Girl szól, miközben orkok és zombik seregén vágja át magát a főhős. A Madonna band kimondottan hallgatható volt. Arra gondoltam, hogy utánuk eltűnik a tömeg, szétszélednek a népek és más előadásokat keresnek. Ehelyett maradtak, és konokul végighallgatták, tűrték míg mi beálltunk. Próbáltunk sietni, és meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sokan gyűltek elénk. A színpad méretei kb két pingpongasztal felületével vetekedtek, azon próbáltuk meg megoldani az elosztásunkat. Azt hiszem jeleztem K.Csabinak, hogy nyugodtan vágjon tarkón a gitár fejével, ha éppen nagyon belelógok a képbe, illetve a gitár útjába...