N.Csabi, Dj Schnaps és én, illetve mások is többször is üldögéltünk a backstag-ben, és semmit tettünk. Vagyis inkább pihentünk és ökörségekről beszélgettünk. Az pl. eszméletlen volt, amikor N.Csabi felszakította az ajtót és a következővel üdvözölt mindenkit:

• Píbodrojá és moccsüng...

• Végre magyar szó! - és hálás tekintet rebbent N.Csabira az egyik eszméletlen táncostól aki pár perccel azelőtt még ott ropta középen, előttünk. Máskor meg a következő magas színvonalú eszmecsere zajlott, mikor már a végünket jártuk:

• Jesus, Chrysler! - mondtam, lepukkanva. Dj Schnaps replikázott::

• Buddha Pest! - mire mindenki röhögésbe fulladt, majdnem. Aztán N.Csabi bemondta a tromfot:

• Allah carte.

Kábé ilyen este (hajnal) volt, és várt minket az ágy, de előtte azért egy kiadós esőn átszaladtunk...

Másnap természetesen későn ébredtünk, no persze kinek mi a késő. Nyolc magasságban zuhany, majd vissza az ágyba, és az sem zavart, hogy amerikai barátaink is leléptek, Dani meg városnézésre ment – talán Genfbe,.. Merthogy átment valami hídon és az már Genf, vagy mi.

Elméletileg úgy lett volna, hogy dél után jönnek Ralphék, és hoznak mindenféle ennivalókat, de némi mediterrán jellegű késés jött közbe. A felszabaduló időt mindenféle pót-cselekvéssel töltöttük ki – hajat szárítottunk házi piramissal, tejet ittunk, majd kakaós tejet, aztán aludtunk, időnként pedig csak úgy elvoltunk vagy éppen az angol tudásunkat éleztük az amerikaiakkal. Mikor megjöttek Ralphék, addigra olyan állapotba kerültem, hogy nem tudtam megállapítani milyen napszak van. Noha három körül érkeztek, mégis úgy éreztem, hogy tíz felé vagyunk, reggel. Ezt csak erősítette, hogy olyan bőséges reggelivel érkeztek a felmentő seregek, hogy csak.

Volt lekvár, méz, volt rák és sajt – Gruyére, amit mindenkinek csak ajánlok, mert ESZMÉLETLEN FINOM, - szóval sajt, meg N.Csabi bora, meg saláta, paradicsom és dijoni mustár és minden, mi jó. Annyira bereggeliztünk, hogy nem figyeltünk az időre, ami viszont úgy szállt, mint a madár. Délután négy körül egyszer csak nyílt az ajtó.

Egy kubai zenekar érkezett a szállásra, ahol mi még nagyban ettünk, ittunk és beszélgettünk. Szegények halálra rémülten pillogtak, nem tudták, hogy korán avagy későn érkeztek-e, egy szót nem beszéltek a spanyolon kívül. E tényt aztán Zsombor úgy robbantott az arcukba, mint egy taposóakna. Kezét lengetve jó hangosan a következővel fogadta a riadt cubano-kat::

• Muchacos!

   

Nem vagyok jártas a hispán családjog rejtelmeiben, de szinte biztos vagyok abban, hogy az „emberkék” felkiáltással fogadó fehér embert seperc alatt megvernék bármelyik amerikai nagyvárosban. Meg a társait is.

Ralph és Olga ütős programot rakott össze nekünk. Tervbe volt véve a szőlőik megtekintése, a házuk megtekintése, aztán borozás egy régies francia városkában, később pedig fondue vacsora az éttermükben. Mint korábban írtam, a franc sem gondolta volna, hogy az Alpok kellős közepén valamire való borászatok lehetnek, valamire való szőlőkből borokat készíthetnek. De mégis. A Genfi-tóra lejtő domboldalon chadonnay, savignon blanc, tramini és új telepítésű cabernet franc ágaskodott volna az ég felé, ha a hajtásokat nem metszették volna vissza a minimálisra. Mint később kiderült, a vacsora során felszolgált borok bármelyik magyarországi borász pincéjében megállták volna a helyüket. Nem az a klasszikus tablettás volt, na!

Később egyfajta jogi anyagiasulásban volt részem. Mindig szerettem a jog földi, kézzelfogható, de legalábbis látható jeleit. Na most ez jött el, ugyanis Ralph háza egy érdekes helyen feküdt. A ház tövében folyt egy patak, a ház Svájc területén volt a patak túloldala viszont már Franciaország volt...

Franciaországba is átmentünk, egy olyan faluba, amihez nem nyúltak 1680-óta. Na jó, pl. a vizet bevezették meg hasonlók, de nagyjából érintetlen maradt az egész. Itt aztán ittunk saját bort és lelkiekben felkészültünk a folytatásra – a vacsorára.

Ralph apukája egy kis éttermet vezetett – még éppen Svájcban – ahol fondue vacsorára voltunk hivatalosak. Életemben nem ettem olyat, de Viktor felkészített::

• Készülj fel! Vizet nem szabad inni, mert az beléd köti a sajtot, csak bort szabad!

Hát ilyen ajánlóval ültünk le az asztalhoz. Akkor Svájcban éppen a vallási ünnep miatt rengeteg fiatal volt kint a vidéken: pl. Ralphék szőlőföldje végében is volt egy stadion (!), ahol jótékonysági meccsek zajlottak. Na onnan átcsődült a nép, és hip-hop jó hangulatot teremtettek a kis étteremben, ahol széttoltuk az asztalokat és átrendeztük a berendezést.

Bevallom, nagyon szeretem a különleges ételeket. Mindegy, hogy thai vagy indiai vagy szerb, csak érdekes ízű legyen. Na most a fondue az nem ilyen. Vagy is hát ilyen, csak van neki egy kellemetlen szaga, amitől minden bajom volt. Időnként ki kellett mennem a friss levegőre, aminek csak az volt a hátránya, hogy annál rosszabb lett, mikor bejöttem. Ugyanis a fondue egy olyan étel, amiben többféle, szagos sajtot olvasztanak fel, majd úgy hagyják, láng fölött, fortyogva, oszt abba lehet mártogatni...

A kísérőnek kihozott több tétel bor azonban jótékonyan ellensúlyozta a problémákat: Ralph nagyon jó házigazda volt, figyelt minden részletre és egymás után hozta ki az elrejtett, tartalék palack borait, azokból az évjáratokból, amik nagy borokat adtak Európa szerte. Szóval megkaptuk, ami járt, na! Éppen ezért cserébe egy kis előadást is tartottunk: N.Csabi, Zsombor és én pár dalt játszottunk, csak úgy un-plugged, aminek mindenki nagyon örült.

Ha minden igaz júniusban jönnek Pestre, a Gödörbe, és ugyan nekünk fellépésünk lesz a Millenárisban, mikor végeztünk húzunk is át – a kapcsolatokat ápolni kell.

A hazaút pedig rettenetesen hosszú volt, szót csak az érdemel, hogy N.Csabi együltő helyben hozott haza bennünket, amiért respekt, meg az, hogy a Metallica miatt bedugult Pest...

Négy körül indultunk, úgyhogy maradt időm gatyába rázni magamat:délelőtt ugyanis tereprendezésen voltam, és két kilométer utat tisztítottam meg az akáctól, aminek délutánra már megéreztem a hatását. A zuhany alatt nem győztem masszírozni a kezem, annyira elhatalmasodott rajta az izomláz. Úgy döntöttem itt az idő egy soron kívüli golyózáshoz, ami aztán a fellépésre nagyjából használhatóvá tette a kezem. Megint csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek húzódása, izomláza vagy egyebe van!

Noha az időjárás jelentések mindegyike jelentős vizekről adott jelentést és jóslást, valahogy nem akarózott elhinnünk. Annál nagyobb volt a szomorúság, amikor Eger után három kilométerrel leszakadt az ég és Telkiig meg vissza gyakorlatilag ömlött az eső mindenféle módokon. Kábé mint a Forest Gump-ban.

Megérkeztünk a helyszínre egy sportcsarnokba. Az időjárás miatt oda lett betelepítve a rendezvény: minden rendezvényszervező rémálma az időjárás változása és az azt kísérő „b” terv megvalósítása. Az eső szakadt, bepakoltunk gyorsan, egyenesen a színpadra, és máris nekiláthattunk a beállásnak. amúgy biztos frankó rendezvény lehetett volna szabadtéren, azonban így családias hangulat uralkodott a csarnokban – a bejáratnál borokkal és pálinkákkal várták az embert, beljebb étellel, még beljebb pedig gyerekek őrjöngtek. A csarnok kelet-magyarországi szemmel pazarnak mondható: fentről lehajtható kosárpalánkok, légkondis-elszívós öltözők, alumínium mászórudak...

Hivatalosan 20.00-kor kezdtünk volna, és nem is nagyon késlekedtünk, mert már a minket követő zenekar is megérkezett, úgyhogy nem vesztegethettük az időt. A színpadi beállás körüli anomáliák ellenére – b+ by dani - nagyon jól szóltunk, a hardveres katedrális effekt jól kisegített bennünket, a kontroll ládák jól szóltak, végre úgy hallottam magamat – befelé (!) - mintha felvételről szólt volna.

A hallgatóság szépen gyülekezett, a családi hangulatot felváltotta a várakozás. A gyerekek hada pedig hihetetlen show-t nyomott végig. Hatvan perc tömény energia. Ahogy elkezdtük a zenélést, a gyerkőcök leültek az egy méter magas színpad elé, és mint a fiókák pislogtak. A szülők pedig elvarázsoltan villogtatták fényképezőgépeiket: saját gyermekük végre 5 percet egy helyben ül! Az összpontosítás egyik legjobb fokmérője amúgy a kisgyerek. Ha le tudod kötni, hosszabb időre, akkor az már valami. mondjuk ez maradéktalanul nem sikerült, mert a második számnál az ülők egyszerűen hátradőltek, kezüket a fejük alá helyezték és úgy nézelődtek. A harmadik szám – csángó boogie – kezdésére viszont minden irányban elkezdődött az eszeveszett rohangálás és káosz matematika gyakorlati megoldásaival találtuk magunkat szemben. A felnőtt közönségnek pedig tetszett mind a zene, mind a gyerekek műsora.

Azt hiszem megtaláltam a megoldást arra, hogy a lehető jobban lelazítsam az ujjaimat, a kezeimet. Íme a recept: húsz-húsz perc csi-kung golyózás mindkét markunkkal, majd két deci vörösbor. Garantált siker és zenei mennybemenetel. A hangszer egyszerűen elolvad az ember kezei között, minden ellenállás megszűnik – ideális állapot!

A koncert végül sikerrel zárult annak ellenére, hogy mostoha körülmények kísérték, a legrosszabb viszont még váratott magára: bepakolás az esőben, ami folyamatosan esett, esett és még esett is. A rendezvényt kísérő boros-pálinkás-étkezős szolgáltatások folyamatos kipróbálása mind a koncert előtt, alatt és hazafelé is jó hangulatot biztosított, jó lenne, ha más fellépéseink közben is lenne hasonló.

Az esővel kapcsolatban pedig ez jutott eszembe:

 2.38-tól az igazi! :D

Egyre többször kalandoznak el a gondolataim olyan irányban, hogy valamiféle magyarázatot találjak a körülöttem folyó dolgokra. Mostanában sűrűn fordul elő, hogy a telefonbeszélgetéseim rendre egy perc két másodperc, vagy két perc egy másodperc néha három perc két másodpercig tartanak. Hogy ebben mi a metafizika? Hát az, hogy tíz hívásomból hogy a fenében tud kilencszer ilyen elbaltázott időtartam összejönni és én ezen miért rágok be. Nem a kártyafeltöltés zavar, meg az összegek, hanem az, hogy miért van ez. Főleg ha családtagokat hívok… Más is tapasztal ilyet?

Múltkor jól ki is fakadtam:

-         Az isten…..t, hát ez nem igaz, hogy lehet, hogy mindig ez van, hogy már megint két másodperccel túlmentem??? – miközben Zsomborra meredtem bosszúsan.

-         Azért mert ilyen csúnyán beszélsz! – válaszolta. És erre nagyon elszégyelltem magam. De abban a pillanatban, ott éreztem valahol elrejtve, mélyen a választ.

Máris egy lépéssel előrébb vagyok!

A Chat Noir klub felkapott hely hírében állt, mint később kiderült, legalábbis azok körében mindenképpen akik szeretik a balkán-beat-et és a reggae-ska vonalat. Az érkezésünk után rövid körutat tettünk (harapnivaló, sör, bor), azt követően pedig el is kezdtük a bepakolást és a beállást. Mit mondhatnék? Kábé ugyan az történt ott is, mint bárhol másutt, annyi kis különbséggel, hogy most angolul társalogtunk. Mondjuk amikor a hely vezetője jelezte, hogy az angol tudása nem az igazi, én pedig válaszoltam, hogy a mi franciánk sem az, onnantól kezdve velem nem nagyon kommunikált...

Meglepődtünk, hogy a színpadon várt egy basszusláda, majdnem ugyan olyan, mint amit fél Európán át elhoztunk, de aztán kiderült, hogy zárlatos, vagy valami baja volt, úgyhogy maradt a hazai. A felállásban változtatnunk kellett, N.Csabi jobbra én pedig átkerültem a rendezői balra. Eléggé meg voltam illetődve, hogy Viktor mögöttem fog dobolni, úgyhogy a beállás alatt el is húztam a csíkot a back-stage-be. Ismét előjönni látszottak azok a problémák, amik a kis, zárt, pincejellegű helyeken vártak ránk: túlzott és kontrollálhatatlan hangerő. Jaj.

Időközben aztán megérkezett Dj Schnaps vagyis Ralph, és Dj Olga akik meghívtak bennünket. Három akkora zsák volt Ralphnál, hogy majd összeszakadt alatta. Régi barátként üdvözöltük egymást, aztán mondták, hogy hoztak stratégiai mennyiségű saját bort. Igaz, hogy kaptunk söröket, mindenféle rágcsálnivalót és bagettet, de mégis csak az volt az igazi, amikor megbontottuk a svájci lankákon termett hazait. Igen, kérdezhetitek, hogy akkor ez most hogy, de hát már sok mítosz megdőlt, egyel több vagy kevesebb nem számít. De erről majd később.

A backstage-ben megjelent egy pár is, akik mint kiderült az est további fellépői lesznek és már nagyon várják a kezdést. A beszélgetés lassan csordogált, legalábbis egyelőre nehezen forgott az angol, főleg amikor megdicsértük a pár hölgy tagjának kiejtését, mire azt válaszolta, hogy neki könnyű, mert hogy amerikai. Ja kérem, így tényleg. A kezdés 21.00 és 22.00 közé lett kitűzve, szabadon, úgyhogy addig volt idő vacsorázni, persze csak annak, aki bírta a rákot tésztával, vagy a véres marhaszeletet, illetve tisztálkodhattunk is. A késői kezdésnek megvolt még az a hatása is, hogy rázendíthetett az ég, és elkezdhetett esni, aminek az volt a pozitív végkifejlete, hogy a népek betódultak a tánctérre, ahelyett, hogy áztak volna.

És akkor elkezdődött a maratoni éjszaka. Megjelentek magyarok, akik előtte jelezték, hogy ott lesznek, vendéglátóink elemükben táncra perdültek, és másfél órán keresztül szólt a beat. A tánctér nem volt nagy, harminc ember ha elfért kényelmesen, mögötte a bárpultnál viszont annál többen tudtak támaszkodni, hallgatózni és csajozni/pasizni. A beállástól eltérően azonban a színpad jól szólt. Tényleg azt hittem végünk lesz, de ahelyett érthető, tiszta hangok szólaltak meg. A baj az volt mindössze, hogy a kicsi színpad miatt mindössze egy A4-es lap méretű helyem volt, és nem tudtam mozogni egyáltalán, nehogy belelépjek Viktor dobjába. Így is volt, hogy párszor beleértem a cinekbe, illetve folyamatosan lobogott a nadrágom szára. A tömeg gyűlt és tömörödött, előttünk ment a tánc kitartóan. Voltak olyan rafinált táncosok, akik veszettül nyomták, aztán mintha mi sem történt volna, leültek, de csak azért, hogy két perc múlva ismét őrült módján folytassák középen. Láttam egy-két csodálkozó tekintetet, amik nem tudták hova tenni azt, hogy néhány csajszi tánc-showt ad elő, bár nem voltak elítélőek ami azt illeti.

A mi részünk lassan véget ért, de a közönség nem akarta, hogy vége legyen, már azon gondolkodtunk, milyen számokat játszunk még. Persze akad zene, amit előadhatunk, de arra is figyelemmel kellett lennünk, hogy a következő műsorokra maradjon szufla a közönségben. Amúgy maradt. Közben pár gratulációt is besepertünk, volt aki azt hitte valami cigányzene fog szólni, de aztán mégse ment haza, mert ez is tetszett neki, az idős hallgatók viszont elmenekültek.

Dj Schnaps és Dj Olga beállt a pultba és elkezdődött a pörgés második felvonása. Gyorsan lekaptuk a színpadról a könnyebb felszerelést, hogy oda is felmehessenek a táncolók, és közben hűvös italokat vettünk magunkhoz. Ezt hajnalig folytattuk, ki-ki a maga mentalitásának megfelelően. Néha ugráltam, néha pedig a többiekkel az amerikai dj-t figyeltük, hogy mit művel. Ugyanis időnként komikus látványt nyújtott az sztk keretes szemüvegével és cowboy kalapjával, ahogy beleakadt a füles kábelébe, vagy éppen a szemüvegét igazgatta. Éppen ezért időnként dermedten figyeltük.

Dj Schnaps egyébként egy hatalmas figura! Mindenféle jelmezekkel készül a bulikra, most éppen egy tatár harcos és a pápa egybegyúrt manifesztációja volt és úgy cserélgette a zenéket. Időnként hátra jött a backstage-be, akkor jót nevettünk majd folytatta, ahogy mi is.

Valamikor négy körül értünk haza, a klub által fenntartott lakásba, ahol a fellépő vendégeket szállásolták el. Megnyugtattak, hogy majd valamikor dél után jelentkeznek, addig szabad program vár mindenkire. Annak tudatában azonban, hogy aznap (másnap) Svájc szerte valamilyen vallási ünnep volt és úgy nézett ki, hogy minden zárva lesz, csak az maradhatott, hogy alszunk, ameddig tudunk.

(folyt.köv.) 

Olyan hülye érzés kerített hatalmába, hogy mindenféle statisztikai adatokkal kezdjem, hogy hány km-t mentünk, mennyi időt, ebből mennyit ülve, kifordulva, fejből kibámulva, stb. töltöttünk a buszban. Leültem a gép elé és megvártam míg elmúlik. Meg hát az sem olyan érdekes, hogy mi volt Ausztriában és Németországban az autópályákon, benzinkutaknál. Mert hogy irtóra sok volt az út és a benzinkutak száma is. És teljesen igaza volt Viktornak akkor, mikor azt mondta, hogy kész szerencse, hogy nem vagyunk erős dohányosok, hogy 20 kilométerenként állhattunk volna meg cigizni: „Én már ilyenkor a második cigimet szívom, mikor állunk má' meg?” Aztán a 200 km-es út is öt és fél óráig tart, mint annak idején az osztálykirándulások, amikre jöttek a szülői munkaközösség tagjai is...

Úgy terveztük, hogy Genfig az odautat Salzburgban megszakítjuk és ott töltünk egy estét. Viktor, mint főtervező, már korábban lefoglalta a szállást – ami egy németórás szakkifejezéssel élve jugendherberge volt, annak megfelelően egy rakás tizenkétévessel. A járművünk egy mikrobusz volt, nem igazán terjedt ki a térben, de annál nagyobb lett a csodálkozásunk, amikor kiderült, hogy a szobánk kábé tíz centivel lesz nagyobb, mint a busz. Gyorsan el is húztunk a városba, hogy egy kis Mozart-szellemiséget szippantsunk magunkba.

Bevallom eléggé nehezen hangolódtam rá a nézelődésre – nem ott helyben, hanem még a kocsiban, de a város aztán mindent bepótolt. Hihetetlen látványos, időnként lélegzetelállító épületek, utcák és terek váltották egymást, hogy aztán várkastélynak és újabb tereknek adjanak helyet. Szinte magam előtt láttam, ahogy a salzburgi ünnepi játékok alatt minden teret kamarazenészek, utcai hegedű-virtuózok és komplett szimfonikusok töltenek meg. A belváros kedd estére való tekintettel azonban egy görög tengerparti kis halászfalu déli óráira emlékeztetett bennünket – sehol senki, semmi élet, csend, béke és nyugalom. Legérdekfeszítőbb kérdéseink ekkor már azok voltak, hogy akkor most Salzburgnak püspöke vagy érseke van-e, esetleg bíborosa, illetve mikor eszünk? A szokásos impotens tökölős „abban a következő utcában a sarok után biztos lesz egy étterem, ha már idáig eljöttünk ne forduljunk vissza” klasszikust sikerült eljátszanunk, többször is, de aztán a kérdést egy nulla köretes bécsi szelettel, áfonyával és sörrel sikerült lerendeznünk.

Visszafelé azért láttunk egy utcazenészt, aki az egész Megasztár és X-faktor meg Csillag születik komplett bagázsát leénekelte volna, ha történetesen nem egy salzburgi kapualjban énekelt volna, illetve meglepődve tapasztaltuk, hogy a nyolc személyes szobánkba két társ csatlakozott. Az csak reggel derült ki, hogy egy fiú és egy lány, vagyis hát amikor mentem hajnalban zuhanyozni akkor melltartót meg bugyit kerülgethettem... :)

Aztán reggeli és ismét az aszfalt. A nagy hegyeket és a drága alagutat kikerültük és Németország felé vettük az irányt, de igazán érdekes nem történt. A szokásos ökörségek és zenehallgatás monotonságát a németországi épületek tetejére felszerelt, illetve fénygyűjtő farmba rendezett napelemek elképesztő száma csak kissé tudta megzavarni.

Uniós állampolgárokként kissé meglepődötten vettük tudomásul, hogy a svájci határnál külön állítottak bennünket. Ez önmagában nem is lett volna érdekes, de a többi autóst, németet, osztrákot és svájcit minden további nélkül elengedték, csak velünk foglalkoztak kitüntető figyelemmel. Persze nem csempésztünk albánokat és pakisztániakat a csomagjainkban, úgyhogy tovább is engedtek, csak hát nem értem...

Svájc történelmével most nem foglalkozunk, Tell Vilmos is kimarad, azonban annyit el kell árulnom, hogy utunk utolsó szakaszába értünk, francia nyelvterületen haladtunk. Furcsa látvány fogadott. No nem a hegyek, meg a Genfi-tó balkézről, hanem a Heves megyényi frissen telepített szőlő, vagy ahol nem volt szőlő, ott akkor komló ültetvények, valamint bölények. Az ember azt hinné, hogy az Alpok kellős közepén aztán semmi meg nem terem a fenyőfán és a mohán kívül, erre tessék: több mítosszal is le kell számolnia.

Genfbe valamikor 16.00 körül érkeztünk, azonban a klub, ahol felléptünk, az egy Carouge nevű helyen volt. Máig beazonosíthatatlan számomra, hogy akkor most Genf egyik kerülete vagy egy önálló város volt... Szóval megérkeztünk, és elérkezettnek láttuk az időt, hogy szétnézzünk. Engem azzal küldtek Svájcba, hogy szerezzek egy svájci órát. Mondtam, hogy még dolgozok 10-12 évet és a félrerakott összegből menni fog a dolog. Aztán erre az volt a felelet, hogy rendben legyen akkor svájci csoki. Mondtam, hogy az otthon is van, csak az ember azt nem tudja lassan, hogy melyik boltban vegye meg. A végső érv aztán lefegyverző volt: akkor vigyek haza egy svájci bankszámlát...

Fotóinkon salzburgi életképeket örökítettünk meg!

(folyt.köv.)

 Időnként elképzelhető, hogy én is a közönség része vagyok és lentről figyelek felfelé :)

Sikerült az előző napot alaposan összerakni: fellépés a Kobuciban, baráti körrel egyenesvágás az éjszakába, Bakerman és hajnali fekvés. Másnap kérdésekkel szembesültem, miszerint nem zavart-e az, hogy most a fejem a kanapé másik irányában volt, mint múltkor? Merthogy vannak olyan emberek, akik állítólag egy pillantás alatt felmérik, hogy idegen helyen hogyan aludnának. Az pedig csak extra, hogy utána is ugyanúgy feküdnének. Mondtam, hogy nekem mindegy, mert én autóban, buszban, vonaton, repülőn, ülve fekve, gyakorlatilag csak fejen állva nem tudok aludni, és az irányok aztán végképp nem zavarnak, a lapos és mozdulatlan idegen helyek pedig már időnként a mennyországot jelentik nekem... Aztán volt szó reggeliről, ami lassan ebédre változott, de végül nem lett belőle semmi, mert léptem. Szabadprogram várt mindenkire az esti megmérettetés előtt. A szabadprogram során bejártam a fél várost, a Király utcát konkrétan háromszor, Erzsébet téren fesztivál, Városház téren pálinkafesztivál, rántott máj majd egy furcsa fröccs olyan savignon blanc-ból, ami nem az volt, végül Gödör.

Tavaly már volt egy DZ koncert a Gödörben, azt sikerült az első sorokból megtekinteni/hallgatni. Már akkor megállapítottam, hogy a hely jellegzetességei miatt komoly hangterhelés várható – és ez most is így lesz. Az biztos, hogy a hangfalak előtt megmaradni sokáig nem lehetett, mert a hangok szabad áramlását meggátoló tetőzet úgy verte vissza a hanghullámokat, hogy azok többszörös erővel csaptak le az ártatlanokra.

A kezdés 21.00-ra volt kiírva, aztán 22.30-ra módosították. Noha délutáni felderítésem során láttam Greg-et fején egy baseballsapkával elosonni, illetve Greg fia is pakolászott a Carbonfools cuccai között a színpadon, valahogy olyan bizonytalanság vette körbe a kezdést, meg az egész DZ koncertet. Aztán még ott volt a Gödör kiürítése körüli szervezetlenség - magas fokon művelték. Az emberek pedig lassan gyülekeztek, a kihelyezett asztalok, székek kábé 60%-a volt csak kihasználva. Az egyik asztalnál alakítottuk ki a HQ-t, ott gyülekeztünk és élénken várakoztunk. Biztos ti is voltatok már úgy, hogy annyira vártatátok a kezdést, hogy abba untatok bele...

Nagy nehezen azért elkezdték beengedni az embereket. Mi azonnal lecsaptunk a csocsókra a ruhatár mellett. Mint később kiderült, nem fejlődtem, és ezen az sem segített, hogy az általánostól eltérően ezen az asztalon tizenhárom játékos volt felerősítve a rudakra. Pontosan annyi, mint az ellenfélnek, ugye. Időközben a csapat összes tagja megérkezett, és a szénhülyék is elkezdték, úgyhogy bevonultunk a dühöngőbe.

Amit először megállapítottam az az volt, hogy tavalyhoz képest a színpad kisebb lett. Ezt úgy érték el, hogy a színpad mindkét oldalára egy-egy vásznat feszítettek ki, így a zenekar mögötti falfelület mellett még azokon is ment a vj vetítés. Na igen, vj. A hangosító pult mögött volt a vj-k állása, két lapos, rajta futottak a programok, a betárazott klipekkel, onnan küldték az információt. Nagyon látványos volt, mindkét banda tekintetében, el is gondolkoztam azon, hogy ez egy olyan irány, amerre nekünk sem árt tenni lépéseket. Hmm, hmm.

Carbonfools-ék hozták a szokott átütő erejű zenéjüket, a vége felé a rádiókban is játszott számaikat is, ideálisan ráhangolva a még mindig gyülekező tömeget. Az énekes hangja nagyon jól szólt, élesen és tisztán, jó orgánummal, a többi hangszer pedig megpróbálta hozni magát, de bevallom időnként elvesztek egymásban. És ez rossz előjel volt, persze, mint írtam korábban, a hely már csak ilyen.

A szünetben gyors feltöltődés, és irány vissza, hogy jó helyet szerezhessünk. Fools-ék leszereltek, lassan meg-megjelentek a DZ tagjai is és hip-hopp felpakolták saját cuccaikat. A dob pont középen volt összerakva, és Greg azt is ki szokta próbálni, milyen felállva hergelni a tömeget. Most is azt tette volna, ha egy bazi nagy belógó gerenda nem akadályozta volna... Compton úr pedig két akkord után le is vonult, Earl 16-tal pedig a wc-ben történtek kalandok. Épp mehetnékem volt nekem is, és hát kivel futok össze a wc-ben? Earl-el. No persze ez nem olyan hely, az ember ugye magával van elfoglalva. Nem úgy mint az a láthatóan ittas rajongó, aki fülig érő szájjal közeledett az épp magán könnyítő Earl-höz és csak épp helyette nem akart vizelni. Szegény Earl kimenekült kezet mosni, mire két üvöltöző punk karjaiba került, akik veretes magyar szavakkal köszöntötték és dicsérték a DZ munkásságát. Rémülten távozott, a fiúk pedig értetlenül forgolódtak a budi előterében...

A közönség szépen feltöltötte a színpad előtti teret, csurig, a hangosító pult mögötti területet 40%-ra. A tánctér mögötti részleget nem nyitották meg, így némi probléma akadt a levegő minőségével. A tömeg kezdte hívni a zenekart, akik aztán nem vártak nagyon sokat és hangorkán kíséretében a színpadra léptek. Eleinte – három-négy szám erejéig – elől voltunk, de a tömeg eléggé rugalmatlan volt, vagyis nem nagyon lehetett önfeledten táncolni. Merthogy ez egy ilyen zene ám, táncolós! Régi számmal kezdtek: Love, life and unity. Az új albumról a számokat később, három régi szám után kezdték játszani.

Rettenetesen meleg, egyenesen szauna volt a Gödörben, annyira, hogy a legkisebb mozgástól is szakadt az emberről a víz, így rólunk is. Amúgy tizennégy vagy tizenöt számot játszottak összesen, amiből hat az új albumból volt. Nekem ez az új album valahogy a Biological Radio, a Sound és a Once upon a time szerelemgyermekének tűnik, bár nem árt ha az ember tudja milyen háttér lapul meg a legutolsó album és az Eye of the horizon megjelenése között. Személyes tragédiák egész sora árnyalja a képet, úgyhogy szerintem piszkosul jó albumot raktak össze megint a fiúk, igazi kőkemény Dreadzone stílusban.

Bíztam benne, hogy a buli végén tudok majd komolyabban beszélgetni Greggel, de sajnos csak pár szót válthattunk és semmi értékelhetőt nem tudtam beszélni vele. Komoly elképzeléseim vannak ugyanis egy-két DZ és Kerekes szám mixelését illetően és szerettem volna engedélyt kérni. Nem sikerült egyelőre, de talán levélben, később összejöhet. Mindenesetre a saját mixeim már itt lapulnak a gépen és várnak a lehetőségre.

Kis társaságunk előző esti mulatozásának azért megmaradt a nyoma, néhányunk ide-oda dülöngélt a kimerültségtől. Azért nem szabad elfelejteni, hogy ment a tánc, és az afterpartin, amit többek között Titusz nyomott, még tovább mozogtunk, de sok volt ez így. Mármint jó értelemben volt sok. Azt mondjuk nem tudom, hogy a kiszáradástól vizionáltam-e, hogy a pultnál ott állt maga a Jó Laci Betyár. Mit keresett ő ott, fekete, hímzett subában? A Gödörben? Dredzone koncerten/utána? Komoly kérdések ezek ám!

Úgy általában véve pedig a hétvégével kapcsolatban mégis mit kívánhat többet az ember? Zene, tánc, jó társaság, és hosszú időre igazi testi-lelki feltöltődés. Greg mondta amúgy, hogy nagyon tetszett nekik a koncert, a közönség, és hamarosan visszatérnek.

A Kobuci buli előtt volt egy repifotózásunk Nánási Pállal. Júliusban lesz az MTV Icon 2010 rendezvény (vagy nem tudom hogy írják), szóval ott lesznek ilyen ikonok, mint Ákos és Nagy Feró és úgy néz ki, hogy Nagy Feró mögé beállunk és előadunk egy-két jó zenét. Hogy mit, az még titok. Na, ennek a rendezvénynek volt egy reklámfotózása – fehér homok, fehér háttér, smink, fésű, hajlakk… Na igen, rámpakoltak félkiló anyagot, a szemembe cseppentettek valami vegyszert, amitől – nem hiszitek el, de tényleg – halványkék színe lett a szemem fehérjének, ami a képeken persze hófehérre szelídül, ám volt egy olyan Dűnés érzésem. Zsombort kábé Király Viktorrá formázták, később pedig a színpadon… de nem szaladok előre ennyire, és nem lövöm le a poént.

A Kobuciról volt elmélkedésem, beszámolóm, ám azóta újabb metafizikai mozaikdarabka került a helyére! Nem tudom nektek mond-e valamit a Korongvilág, Ankh-Morpork illetve Ráteszem-A-Kést-A-Torkomra Himpellér, akinek univerzum szerte híresek azok a kis beazonosíthatatlan (nagy valószínűséggel sertés) eredetű , un. kolbászos bucijai? Ha nem, hát akkor mostantól tudtok róla, mint ahogy arról is, hogy az univerzumunkat átható nemtommi – amit egyesek hajlamosak véletlennek nevezni – szóval annak EZ az egyik e világi materializálódása. Mármint a Kobuci.

És akkor elnézést is kérek gyorsan.

Az elmúlt év jó hírű kobucibeli koncertjei kellemes képet rajzoltak elénk, mindannyiunk várta már a fellépést. Kicsit kérdőjeles volt az időjárás, eleinte nem tudta eldönteni, hogy akkor esik vagy nem esik. Végül bölcsen a lehűlést választotta, ami talán nézeteik és terveik átgondolására késztette azokat, akik végül otthon maradtak és nem jöttek el a Kertbe. Hála a programajánlóknak és a személyes programszervezésnek sikerült ismét jelentős számú ismerőssel találkozni, előtte kicsit melegíteni, ugye szigorúan egy órával előtte, egy pohár vörösborral. Khmm…

Ismét ütős számlistával érkeztünk. A hely pedig olyan jellegű, hogy engedi a szabadabb stílusértelmezést, vagyis sokkal könnyedebben áll az ember keze egy-egy feldolgozásra illetve új számra. Ja, erről jut eszembe, hogy rágódok egy olyan problémán, persze lehet, hogy csak én látom annak, hogy az elkészült új számokkal valamit kellene kezdeni – vagy kislemezként, single-ként vagy valamiként ki kellene hozni azokat. Vagy nem? Most majd úgyis lesz idő átbeszélni akár ezt a témakört is, úgyis négy napig össze leszünk zárva.

A hétvége felé némi javulást véltem felfedezni az állapotomban, időnként ugyanis a bedugult füleimből el-eltűnt az a kellemetlen nyomás és tisztán hallottam. Hah! Micsoda élmény és rácsodálkozás rázott meg minduntalan. Így aztán a színpaddal sem volt semmi baj, mert jól szólt, igaz a hátunk mögötti tűzfal fenyegetően ágaskodott, de az előző hónap zenei bunkereiben szerzett kiképzéssel a hátunk mögött - szintén – már végül észre sem vettük. Persze egy fellépés sem múlhat el poén és/vagy zavar nélkül. Az hagyján, hogy K.Csabi belemerül saját zenei világegyetemébe, vagy amikor Zsombor odajött hozzám párszor szólózni meg brácsát fülelni és közben fejbekólint a púder és hajlakk illatfelhő, vagy hogy Viktor szegény leghátulról nehezen tud szemkontaktozni, de az, hogy Zsombornak már számtalanszor át- és felújított effekt-berendezése is komolytalankodni kezdett az előadás vége felé, az már nem volt annyira nevettető.

A hallgató-táncoló közönségre panasz nem lehetett, sokan eredeti módon mozogtak, külön nívódíjat érdemel a kissrác középen artikulálatlan mozgása miatt, illetve meg kell említenem még a spontán kialakuló és egyre növekvő körtáncba rendeződőket. Ez bizony egy kövér „A”!

A koncertet követő társaságépítő tevékenységem során aztán találkoztam a népi-urbánus vita különösen magas fokára csapó hullámaival, persze meg nem lovagolni őket büntetés lett volna, továbbá csocsó-önalázással valamint messziről és belélegezve majdnem halálos mennyiségű dohánytermékkel és skót whisky-vel, aminek aranybarna színe a hajnal fényében is megtartotta intenzitását.

:)

A tavalyi év borfesztiváljához képest komoly változások fogadtak bennünket: a helyszín megváltozott, most az Erzsébet téren, központi helyen volt a rendezvény, és kábé ötezer ember fordult meg a nap folyamán ott. A mi fellépésünk alatt olyan 1000-1500 ember lehetett ott egyszerre... További változás volt, hogy egy komolyabb színpad várt ránk.

(Volt még egy nagyszerű dolog, de sajnos saját magam butaságából kifolyólag nem tudtam csúcsra járatni. A koncertblogon ugyanis élőben közvetítették a koncertet, és ha több energiám akadt volna talán a blogra is felrakhattunk volna valamit... Na mindegy, majd a felvételt, esetleg.)

A fellépés ugyan nyolc körül kezdődött volna, de mi mindannyian – ilyen-olyan útirányokból – fél hatra megérkeztünk, nem titkoltan azért, hogy szétnézzünk és kóstolgathassunk. Azért szegény N.Csabi előző napi megpróbáltatásai azért jelentkeztek nála, K.Csabit is láttam kezében sörösdobozzal (!), és engem is valami kórság rágott belülről. Úgy gondoltam legjobb ha alkohollal kezelem a problémát, hátha. Úgy képzeljétek el a dolgot, mintha fájna valamitek és csak azért, hogy eltereljétek róla a figyelmet jól a kezetekre vágtok egy kalapáccsal. Az igaz, hogy az eredeti fájdalom eltűnik, de helyette ugyebár ott lesz egy másik. És noha tudod, hogy ez a kalapácstól van, a másik nem múlik, annál erősebben köszön vissza. Igen. Hülye.

Nem tudom írtam-e korábban, most nem kezdem keresgélni, de a vörösbornak van egy kellemes hatása, ami zenész szempontból gyakorlatias is: lelazítja az izmokat, nekem pl. az ujjaimban, tehát kimondottan hasznos. Megállapítottuk ugyan, hogy a balatoni borok közül a fehérek a legkiemelkedőbbek, de ügyes taktikával sikerült ízes vörösöket is találni. (Amióta meg Zsonó is azt mondta, hogy jó a bor, Viktor is hajlandó egy minimális adagot magához venni – kezdés előtt egy órával!)

A beállást és a behangolást elég gyorsan letudtuk. Én sem örülnék, ha aszimmetrikus zörejek szakítanák félbe a beszélgetésemet. Kétségtelenül jó időpontban léphettünk fel: alkonyati fények, kezdődő sötétség, bátrabban egymáshoz simuló párok, jóízű kacagások és beszélgetések mindenhonnan, és amikor rákezdtünk azonnal a színpad előtt termett egy rakás ember. Innentől pedig igazi kihívássá vált a hallgatóságnak a buli. Irtó nehéz ugyanis pohárral a kézben táncolni, mozogni, semmit sem tenni, bár annak tudatában, hogy mögötted ott egy kifogyhatatlan bőséggel rendelkező Borfesztivál, ugye...

Eleinte volt ugyan egy kis önmegtartóztatás, de aztán a folyamatos unszolásnak engedve a tömeg csak közelebb jött, így sok ismerőst fedeztem fel közöttük. Voltak régi motorosok, voltak After Music Clubbeliek. A kerítésen túl pedig a főváros éppen arra járó közönsége szórakozhatott, bár ők minden fénykörön kívül estek.

A magunk részéről szerintem beleadtunk mindent, hogy egy felejthetetlen koncert kerekedjen a hallgató borivó társaságnak. Van Zsombornak egy olyan tulajdonsága, ami miatt laza tud lenni, olyannyira, hogy bármilyen fellépés helyszínéhez kapásból hozzá tudja igazítani a mondanivalóját. Na ez nekem nem menne, mert annyira bele vagyok merülve a magam univerzumába, hogy nehezen tudok kijönni belőle. No így lettem én pl. borszakértő, vagy így vittünk medinát a balatoni borok közé... A koncert végére teljesen lepukkantam. Kitáncoltam, ugráltam magamat, és olyan, de olyan szomjúság kerített hatalmába, mintha előtte a Szahara egy elrejtett, ám annál szárazabb részét látogattam volna meg. Ráadásul már köhögtem is...

A szervezőknek köszönet, le a kalappal, a hallgatóságnak szintén, a felajánlott borok jól estek, szóval köszönjük!

(Magyarázat: már napok óta, akkor még néven nem nevezetten, de elhatalmasodott rajtam a tüdőgyulladás, lázzal meg ami azzal jár. Jelenleg is otthon vagyok, dögrováson, a legszebb élményem pedig majd az lesz, ha a rohadék levéltetűket majd jól lepermetezem a rózsákról meg a lestyánról! Arrggh!)

 "Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!" De én azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi soha nem csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak, és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: "Te, Nemecsek, hagyjuk abba." Azt mondom neki: "Hogyne, majd éppen most, amikor te gurítottál, és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem, abbahagyjuk." Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a keze a félelemtől, és fél szemmel a Pásztorokra nézett, hát persze hogy nem talált. De a Pásztorok nem is mozdultak, csak ott álltak, zsebre dugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam. Megnyertem az összes golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem, volt már vagy harminc golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a kisebbik, és rám kiáltott:Einstand! Én hátranéztem, és Kolnay meg a Barabás már szaladtak, a Weisz a falnál állt, és sápadt volt, a Richter meg még gondolkozott, hogy szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam előbb becsületesen. Azt mondtam: "Kérem, ehhez maguknak nincs joguk." De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat, és rakta be a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat, és rám kiáltott: "Nem hallottad, hogy einstand?!" Hát persze aztán én se szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a falnál. És a Kolnay meg a Kende a Múzium sarkáról kukucskáltak vissza, hogy mi történik. És a Pásztorok mind fölszedték a golyókat, és egy szót sem szóltak, csak továbbmentek. Ez volt az egész.”

A Balatoni Boros Fesztivál kóstolásai közben bevillant valami: vajon mennyien gondolták azt, hogy a Két Pásztor című számunk esetleg a fentiekről szól? Vagy…  Meg kell kérdeznem Zsombort, mert nem hagy nyugodni a kérdés! Addig is egy felvétel :)

Budapest, Eger, Budapest és Nagykanizsa. Elég szép sorrend, főleg ha abból a szempontból nézzük, hogy minden buliba el kellett jutni és onnan hazajönni. Nagykanizsa azért már távolság, és csak kevéssé tudja felejtetni ezt a völgyhíd. A Balaton már inkább, de a buszban inkább aludnék, ha pedig nem megy, hát írom a blogot.

Még nem voltan Kanizsán, úgyhogy érdeklődéssel vártam a bekocsikázásunkat, igazából Zala megye is úgy en bloc kimaradt. (Na jó egyszer valamikor nagyon régen voltam errefelé, de kicsi voltam és egy méh megcsípett, lázas lettem, nem emlékszek semmire…) Zsombor megkérdezte, hogy vajon mit szólnának a helyiek, ha a „Megy a gőzős” című slágert beleszőné egy dallamba? Szerintem kábé annyira szerették volna, mint az egri lányok, amikor le egrileánykázzák őket…

A város főterének közepén állt a színpad, körülötte pedig mindenféle pavilonok, a színpadon pedig éppen Ferenczi György és a Rackajam készülődött, hogy szórakoztassa a közönséget. Nagyon jó idő volt, hétágra sütött a nap, időnként forróság is volt, meg a szél is fújt, meg a sör is hideg volt, meg a zene is jó volt. Egyik szám, amelyik klasszikus kecskés ritmusban került előadásra, na az kiemelkedően jó volt, még akkor is, ha a kürtből semmit nem lehetett hallani. Mondtam is Daninak, hogy velünk ez ne essen meg.

A beállás szerintem egy neuralgikus pont a Kerekesnél. Időnként elhúzódhat és ez a közönségre igencsak lelombozóan hat. Főleg ha Viktor sokáig üti a dobokat, monotonon, vagy Zsomborral kell sokat foglalkozni. Most nem ez volt a helyzet, most az volt, hogy a hangosítók járkáltak, tanakodtak, meg elképzeltek – pontosan azon a helyen, ahol nekem kellett volna állnom. A többiek már rég beszereltek, hangoltak, én meg még mindig ott üldögélhettem a sarokban, hogy végre odaférhessek a saját területemre. Pont mellettem volt ugyanis valami központi elosztó, ahova a színpad kábelei befutottak, és valaki folyton azzal babrált.

Feszített ütemterv szabályozta az időnket, csúszás is akadt, utánunk pedig a Ghymes jött, ráadásul „csak” egy órányi lehetőségünk volt. No nem mintha a többi zenekarnak több lett volna, csak egy óra alatt még igazán bele sem tudtam lendülni. Pár hajléktalan dizsizett előttünk, a helyiek pedig tisztelettudóan üldögéltek a sörpadokon és kellő távolságból hallgattak bennünket, csak Zsombor nem tudom hányadik kérlelésére jöttek közelebb, és kezdtek el néhányan táncolni. Időközben Zsombor felhívta a közönség figyelmét arra, hogy vagy volt, vagy lesz Hendrix hagyomány a városban, mindenesetre Rackáék után mi is előadtunk Hendrix feldolgozást.

A nap időközben elindul lefelé, de annyira, hogy a színpad teteje alá ért és elkezdett besütni, vidáman és a széllel együtt vidám hangulatban telt el a koncert második fele, legalábbis nekem. A színpad nem üvöltött, nem volt felettünk semmilyen plafon, mögöttünk semmilyen fal, úgyhogy semelyikünket nem nyomott agyon hangorkán, szóval jó koncert volt. Egy gyors lepakolás után mindenki ment a maga feje után, enni, inni, stb. Egy jó beszélgetéssel valamint egy db túrós rétessel zártam az estét. Aztán arra is gondoltam, hogy végre ide is eljutottunk, az ország másik sarkába, és itt sem hajigáltak meg minket, inkább ellenkezőleg.

Hazafelé, kellemesen elfáradva a négynapos hajtástól fejben pedig azt tervezgettem, hogy másnap milyen szögben nyírom a füvet. :)

UPDATE: igazából megdobáltak 8 és 10 évesek, olyan kis pukkanó bizbaszokkal, de Dani elkapta a grabancukat és volt rémület és "neménvoltamhanemővolt" :D

Új kiegészítő szolgáltatás indul a blogon, folyamatos fórumozási lehetőség áll mindenki előtt, ha nem akar közvetlenül kommentelni.

Itt jobbra.

Megint Pest, most az After Music Club. Jó, hogy Pesten egyre több helyen fellépünk, így lassan, de biztosan megismerem a várost. Meg a közlekedést. Meg az embereket. A helyre megbeszélt időpontban érkeztünk, és csodák csodájára pontosan a bejárat előtt volt helyünk. (Ez igaz volt a Morrison’s-os bulira is, ott még foglalták is a helyet.)  A hely kicsi és hangulatos, de egy hozzászólót idézve talán igaz lehetett rá – gondoltam előzetesen, - hogy sok jó ember kis helyen is.

A tánctér hátsó részén állt a színpad, még az ágyamnál is kisebb. Tényleg! Legközelebb már az ágyamat is vihetnénk, és mintegy színpad-standard lehetne. Már látom is, ahogy ott állunk… A hátsó traktus a pincék jó szokásának megfelelően boltozatos volt, igaz kicsit eltért a klasszikus köríves boltozattól, aminek az lett a hangzásbeli eredménye, hogy a dob helyett a basszus szólt úgy, hogy egyszer-kétszer a beállás alatt a fülem is megfájdult. Most a jobb. Aggódásom a technikai problémák miatt, vagyis hogy mikor szakítom le a hangszedőt stb. megszűnt, mert mielőtt megérkeztünk volna a pubba, azelőtt egy hangszerboltban beszereztem egy spéci kábelt, úgyhogy sokkal nyugodtabb voltam, mint az előző napon.

A beállás ideje alatt, amíg a többiek a dobot szerelték majd Viktor belekezdett a püfölésbe, addig én társasági életet éltem. Nagyon nagy meglepetés volt, hogy a blog születésnapja alkalmából Kolléganő és barátja András megemlékezett erről az eseményről és ajándékot is adott. Azóta gondolkodtam pár dolgon és jövőre talán lehetne rendezni közös blog-találkozót, évfordulós nemtommit vagy akármit.

A meghirdetett kezdési időpontokkal akadtak problémák. Mi már kezdtük volna akármelyik pillanatban, de aztán a tíz órához került közel az a pillanat, amikor megszólalhattunk. A kezdés előtt még intro, amúgy már kezdem unni, hogy sokáig kell hallgatnom, úgyhogy amint meghallom olyan hangulat lesz úrrá rajtam, mint a harci méneken – meghallják a trombitaszót és már vágtatnának is.

A hihetetlenül kis helyen rengeteg ember szorult össze, aminek volt egy nagyon nagy pozitívuma: rengeteg ember arcát láthattam, és miközben ment a reszelés, különböző statisztikákat készítettem magamban:

1. párok száma a látókörben:             4

2. csókolózó párok a látókörben:        2

3. csókok:                                           5

4. táncolók:                                         11

5. mozgók:                                         16

6. hangtechnika a konyhában:           1

Kábé ennyi számolgatás után elértem ahhoz a gondolathoz, hogy vajon mikor esik le a poharam a hangfal tetejéről, illetve arra is figyelnem kellett, hogy miután egyszer jól bevertem a vonót a plafonba, nehogy többször előforduljon. Ilyen okok miatt nem tudtam nagyon ugrabugrálni, de ez most talán nem is volt végzetes, mert a színpadon olyan meleg volt, mint amit régen nem éreztünk… Külön mosolyra késztető volt azonban az, hogy szegény Dani konkrétan a mosogató-konyhába lett beállítva, mert csak ott lehetett elhelyezni a hangosítás nélkülözhetetlen kellékeit, és ott kerülgették egymást a pincérekkel.

A hely ideálisnak bizonyult a Bad guy szám előadásához, s mint később kiderült talán egy stílusteremtő darabbal állhatunk szemben: csaj-rock, mármint abban a tekintetben, hogy nekik is tetszik. Amúgy nem tudom, lehet, hogy nekem van valami komoly halláskárosodásom, de az emberi éneket, SOHASEM értettem semmilyen előadásban, és még ha magyarul ment akkor is alacsony hatásfokkal, szóval nem hallom, hogy mit énekel Zsombor. Oké, tudom a szöveget, de ezek szerint, a reakciók szerint kifelé jól hallatszik. Én meg maradok a 800 hertz környékén, süketen.

Búcsúzás előtt könnyed beszélgetések és istennyilák csapkodtak ráadásként, aztán lélekben már a nagykanizsai előadásra készülhettünk.

Végezetül pedig következzen a napi rettenetes vicc:

-          Nénike, önnek milyen a hallása?

-          Római katolikus.

Az egri főiskola udvarát szétkapták, valami felújítás van folyamatban, ezért a jól megszokott helyszín most nem volt használható. A szervezők egy tagiskola udvarára helyezték át a fesztivált: egy tavalyról jól ismert sörsátrat állítottak fel a kézilabda pályán, annak végén volt a színpad. A hét elejétől figyelemmel kísértem az eseményeket, igaz biztonságos távolból, az utcáról, meg a hivatal udvarából. Azt sajnáltam, hogy munkaidőben nem volt semmi zene.

Csütörtökön egy időben több helyszínen is ott kellett volna lennem. Hivatali névnap, critical mass felvonulás és hangbeállás, valamint egy jó alvásnak sem lettem volna ellenére. Az előbbiek közül végül a hangbeállás győzött, előzetesen megtámogatva három (!) doboz energiaitallal. Mire odaértem a többiek már gyakorlatilag készen is voltak a szereléssel és jöhetett a próbálgatás. Kaptunk egy termet öltözőnek, stílusosan a ének-zene termet. Volt ott egy zongora, azonnal le is csaptunk rá. K.Csabival komponáltunk is valami ökörséget, de az az igazság, hogy van benne valami.

Előző nap egy hat m2-es színpadon léptünk fel, most egy tízszer nagyobb színpad jutott, de nem adódott sokkal több hely. Legalábbis ebben a tévedésben voltam, beleragadtam egy képzelt helyzetbe. Kimaradt a rendszerből egy fontos elem. Pár nappal korábban sikerült kinyírni egy kábelemet, ami annyiban speciális, hogy az egyik vége L alakú, vagyis jobban illeszkedik, jobban elférek tőle, és nem lóg bele az arcomba, szépen lesimul a brácsa mellett a kábel. Szóval ez a kábel ment gajra, és helyette normális csatlakozós kábelt használtam, aminek fizikája más. Először is súlyosabb lesz tőle a hangszer és megváltozik a súlypontja is, másodszor pedig a kábel minduntalan láb alá kerül. Ezeknek a tényeknek a fel nem ismerése vezetett el az est néhány izgalmas pillanatához.

A koncert kezdését nem nagyon tudtuk szabotálni, mármint a kezdésidejét későbbre rakni. Ezzel csak azt akartuk elérni, hogy több ember érkezhessen „időben”, de nagyon nem sikerült. Az este hűvössé vált, noha előtte egész nap hétágra sütött a nap, úgyhogy a fellépőknek járó vörösborból magamhoz vettem egy pohárral, illetve ismerősökkel és tesómmal is melegítettünk.

A Morrison's-os fellépés után igazából itt debütált a „Bad guy” című szerzeményünk,itt mozogtam önfeledten a színpadon, Zsombor némi Katáng néptáncegyüttes-ízt vélt felfedezni, itt szaggattam le többször is a hangszedőimet, de menjünk sorjában. Az említett zenedarab ütősökre és cselesztára íródott, de mivel olyanunk nincs, maradt az e-duda és Zsombor éneke. A fogadtatása jó volt, a sorrendben elfoglalt helyéről jelenleg háttértárgyalások folynak a szakértők között.

A mozgással kapcsolatban ellentétes elképzeléseim és benyomásaim vannak. Annak idején még úgy tanultam, hogy a kontrás ne kísérje zenéjét testmozdulatokkal. Ez ugye már nem állja meg a helyét, mert már nem játszok népi bandában, de néha rám tör, és akkor nehéz megindulni. De ha egyszer sikerül, akkor... Régebben táncolgattam a fentebb nevezett együttesben, talán ragadt is rám valami, és hát valószínűleg ez jelentkezhet a színpadon. Egyszer már megnézném magam kívülről, vagy felvételről, de még nem volt hozzá szerencsém. Meg azt a szerencsétlenkedést is megnézném, amit műveltem a koncert vége felé.

Mivel nem a megszokott kábel lógott ki a hangszerből, nem a megszokott módon tekergett körülöttem sikerült rálépni, és így a brácsáról lerántani a hangszedő technikát. Szerencsére épp nem játszottam, ezért volt lehetőség szerelni. Amint elkészültem, és játszottam volna, sikerült újra rálépnem a kábelre és megint leszaggatnom a technikát. Ekkor már a Pimasz közepénél tartottunk és jött volna az én részem, de hát nem tudtam. Sikerült bénázni egy ideig még, de végül is jól sült el a dolog, mert a zárás jól sikerült.

Aztán még ráadást is engedtek. Nem tudom pontosan ki: a szervezők vagy az utánunk következők közül valaki. Nem tudtam megállapítani, mert akkor már kiderült, hogy valahol elhagytam az irataimat, és még kevésbé tudtam koncentrálni. Aztán másnap megtaláltam mindent a hivatalban...

(Ez a poszt meg Nagykanizsai bejegyzés. szóval működik a dolog :))

Először azt hittem, hogy oda megyünk, ahol múltkor voltunk. De nem, persze jól megjártam, még a facebook-on is sikerült szerencsétlenkedni a címekkel, helyszínekkel… Ez a hely az Operánál van, tudom, igen, rendben, azért az a neve, hogy Morrison's Opera.

Jóval kisebb hely mint a másik, de sokkal hangulatosabb is. És ráadásul nem kell annyit hurcolni lefelé és befelé a felszerelésünket. Sok idő nem maradt a megérkezésünk és a kezdés között, mert a hely ragaszkodott a pontos időrendhez. Azért ragaszkodott, mert 22.00 után nem szólhat tovább hangos élőzene, úgyhogy a mi érdekünk is volt, hogy időben elkezdjük. Belegondoltam, hogyan lehetne megoldani a zajproblémát, de hát az nem lehet jó megoldás, ha a komplett háztömböt kiköltöztetjük, az operaházat arrébrakjuk és a környék színházait átmenetileg bezárjuk…

A kezdés előtt még a labirintusszerű folyosókon bevettük magunkat a backstage terembe, de én már nem tudtam egyhelyben ülni, mehetnékem (vagy inkább húzhatnékom) volt. Ráadásul bl meccs is kezdődött és egy tv sem volt a táncteremben. Pedig de jól elnézegettem volna miközben megy a tánc!

A második szám vége előtt szakadt egy húrom. Már régen szakadt, valahogy megéreztem, hogy be fog következni, ezért nagyon nem rémültem meg. Az gondolkodtatott el egy kicsit, hogy legtöbbször a Medina vagy a Mádi Jancsi közben történik. Most a Medina volt soron… Mindegy, volt póthangszer, igaz annak viszont más a rezonanciája meg a hangja. Az addigiakhoz képest meg sem szólalt, úgyhogy volt kis tekerés és kavarás, de lassan helyreállt a rend.

Jól éreztem magam, a közönség is jól érezte magát, sokan táncoltak, szegény biztonsági őr pedig nem tudta, hogy a színpadot figyelje, nehogy belénktáncoljon néhány ittas személy, vagy magát védje más táncolóktól. A színpad, noha a beállás során volt zajszint ellenőrzés és lejjebb is lett véve a hangerő, úgy szólt, mint annak idején a Más klubban: zengett-bongott, de annyira, hogy másnap délig zúgott a fülem és olyan émelygés volt rajtam emiatt, hogy csak. A pince jelleg miatt kicsi és alacsony boltozatú helyiség végében álltunk, úgyhogy nem csak mi szorultunk össze, hanem a hangok is. Kifelé a tánctérre remélem nem volt annyira veszélyes.

Feltűnt, hogy azok a számaink, amik még nem kerültek lemezre, egyre inkább ismertek. Pl. amikor Zsombor a Szantofer munkacímű küküllőmenti-ska dallam első két hangját megfújta, már a közönség tudta mi vár rá, és máris hangosan üdvözölte! Hmm, akkor ez egy jó szám, amúgy is tetszik.

A tavasz meg már csak azért is jó, mert egyre melegebbek az esték és nem kell már nagykabátba burkolózni, az éjjelek pedig kellemes körülményeket teremtenek a pakoláshoz.

A legutóbbi A38-as fellépésünkkor Zsombi bemondta, hogy mindenki ugráljon és tapsoljon és őrjöngjön, amennyiben a klipen látszódni akar. Az egyik szám ugyanis abba a fázisba érkezett akkor, hogy a videofelvételeket akkor készítettük el: egyik részét, a nagyobbat a fellépés előtt, illetve a koncerten vágóképnek készült pár „tömegjelenet2 is. A szám a Voodoo  Child.

A klip készítés több részből áll. A videós részek után jött a hangfelvétel, amit egy stúdióban ejtettünk meg. Eger mellett egy kis faluban egy használaton kívüli iskolában (!) az egyik osztályterem lett átalakítva stúdióvá. (Hihetetlen egyébként, hogy senki nem jár az iskolába, aminek ráadásul akkora tornaterme van, hogy bármilyen nagygyűlést simán meg lehetne benn tartani, jelenleg viszont csak fociznak benne egyszer-kétszer. Szomorú, na.) Gipszkarton falak, szivacsok, pokrócok, nagy erejű vasak, számítógép stb.

Délelőtt tíz körül érkeztünk meg a helyszínre, ahol előző nap már Viktor összeszerelte a dobokat, cineket és be is lettek ezek mikrofonozva, úgyhogy amint megérkezett a külső szakértő, el is kezdhettük a munkát. Délelőtt nem jó játszani, de még délben sem, valahogy nincs még ráhangolódva az ember, ezért Viktor pl. kenegette a kezét, igaz eléggé fájt neki, ittunk bort is, izomlazításnak… Mondjuk bort inni délelőtt nem ildomos, de hát ez most nem olyan helyzet volt.

A felvétele sorrendje úgy alakult, hogy először a dob, aztán a basszus következett. Dél környékén úgy gondoltam lelépek ebédelni, de mire megérkeztem és leültem volna az asztalhoz, már indulhattam is vissza. Úgy volt, hogy a basszus felvétele kábé egy órát fog tartani, utána jöhetek én, ezzel szemben K.Csabi gyakorlatilag 10 perc alatt kész is lett, úgyhogy jöttem vissza. Szegény bolognai spagettit meg háromszor kellett felmelegíteni.

Beálltam a stúdió egyik sarkába és hangoltam, mikor Zsonó, a zenei szakértő odajött és azt mondta, hogy ne mozduljak, mert ideális a hangzás. Nem hiszitek el, de a fejét forgatta, odahajolt, idehajolt és belőtte, hogy hova kell beállítani a nagyon érzékeny mikrofont, aztán, mint később kiderült, amiatt lett jobb minőségű a jónál a felvétel. Hihetetlen ez az ember, olyan adatokat, sztorikat és megoldásokat tud – nem feltétlenül ebben a sorrendben, - hogy lemered az ember tőle. Lehet, hogy ti tudtátok, de pl. a frissen megvásárolt húroknak, illetve a hangszernek is jó, ha a felhúrozás előtt felaggatjuk a húrokat, apró súlyokat akasztunk rájuk és hagyjuk, hogy a bennük látensen megbújó spirális szerkezet szépen kiforogja magát. Ezzel pedig még tisztább hangzást lehet elérni… Ilyeneket tud.

Kétszer feljátszottam a brácsát. Ez úgy történt, hogy egy fülhallgató volt a fejemen, mondjuk eléggé hülyén, mert a kontrát úgy fogom, hogy a fülestől pont kényelmetlen, ezért a bal fülemről feljebb kellett tolni. Ráadásul a két mikrofon mellett még a vonalbemenetet is használtuk, annak kábele pedig minduntalan bele akart lógni, akadni mindenbe, azért azt nemes egyszerűséggel Sohi, a stúdió gazdája a hátamhoz ragasztotta szigetelőszalaggal. A kábelek itt tekeregtek, ott nyúltak, az övembe is bele lettek akasztva, féltem, hogy ha abbahagytam a zenét és önkéntelenül le akarom tenni a hangszert, akkor viszem magammal a teljes mikrofon-állvány-füles-ing szakramentumot…

Eltelt egy év. Nem gondoltam volna, hogy megéri a blog, konkrétan azt hittem, hogy majd jól beégek és 4-5 poszt után vége, kifújt. Mert nem lesz időm/energiám/kedvem és nem lesz aki farba billentsen amikor már régen meg kellett volna írni és kitenni az anyagot. Szerencsére a negatív erők konstellációja sohasem állt össze úgy, hogy megszakadjon a blogbejegyzések áradata... és igen, volt farbabillentés is.

Na jó, nem született egy halom bejegyzés, csak éppen annyi, amennyi fellépésünk volt az elmúlt évben, megtoldva némi személyes benyomás, emlék megírásával és olyan dolgokkal, amik talán – ha kellően nagy kerülővel is – de csatlakoztak valamennyire a blog alapvető céljához.

A munkahelyemről hazafelé bandukolva gondolkoztam azon, hogy akkor most mit írjak. Háttal a napnak, hunyorogva arra jutottam, hogy a statisztikai adatok, hogy hány és mennyi letöltés, oldallátogatás vagy éppen komment született, hááát... nem nagyon érdekes. Tovább hunyorogva az is eszembe jutott, hogy kiemeljek pár érdekes emléket, de azt meg minek, hisz bárki, aki akarja az megtalálja, egyébként pedig a jövőben mégis mivel tölteném fel a koncertközi étert?

Szóval egy év. Ezalatt az egy év alatt olyan sok minden történt velem és a bandával, hogy csak. Ez az egy éves évforduló nem csak önmagában jelentős, hanem más fontos dolgok is kapcsolódnak hozzá: van amelyik napra pontosan és van amelyik kis késéssel. Így visszagondolva egyáltalán nem bántam meg azt az időt, amit a monitor előtt görnyedve töltöttem, hogy megírhassam a cikkeket. Valójában segített, mert kiírhattam magamból, mert szerettem volna megmutatni másoknak is, milyen „hátul”, a színpad mögött, milyen az én szemszögemből a zenekar körüli pörgés-forgás. Természetesen nem teljes a leírás, hisz én csak az egyik tag vagyok, feltételezem a többiek mást és mást írnának, akár homlokegyenest ellenkezőt is, mint én. Mégis egyelőre ennyivel kell beérnetek!

Ismerősöm kérdezte, hogy alakul az idei év? Lesznek-e fellépések és hol, és lesznek-e beszámolók? Megnyugtattam, hogy lesz minden, és óvintézkedéseket is tettem, hogy az ígéretemet be tudjam tartani. Vettem egy kis alakú netbookot, azt fogom magammal vinni mindenhova, és amint lehet írok. Ezzel a módszerrel talán még több emlék marad meg, mert frissiben, forrón le lehet írni. Te jó ég, mennyi minden, amit leírtam, mennyi minden lehetne módosítás tárgya, mert még ma is eszembe jut egy-két fontos vagy éppen röhejes momentum, ami kimaradt.

(Jelenleg éppen a kertemben ülök és ott írom ezt a beszámolót. Az allergia szemviszketéses tünetét egy pohár kékfrankossal kezelem, miközben tovább pislogok. Tudom, tudom, akkor mit keresek kint a szabadban, de hát basszus, végre süt a nap, hosszú hetek, hónapok sötétsége, esőfelhői után végre megtehetem. Igaz, hogy a Nap útján egyre magasabbra hágott az elmúlt esős napokban és úgy tört rám hirtelen, hogy... Ó, napszemüveg!)

Ünneplés. Gondoltam, hogy tartok majd szűk körben valamit, esetleg nagyon szűk körben, amiből az lett, hogy egyedül sem tartottam semmit, mert az ünneplésre okot adó események, amik szerencsésen összegyűltek, nem engedték, hogy megünnepeljem őket. A helyzet a következőképpen alakult: még a múlt héten beszereztem egy palack komoly pezsgőt és behűtöttem a mélyhűtőben. Gondoltam választás, blog és még ami, aztán jól otthagytam. A pezsgő felrobbant a hidegben, a mélyhűtőben pedig jelenleg is 3 cm vastag szárazjéggel hűtött hó dermed, és nem tudom kiszedni, csak egyujjas kesztyűben, mert olyan hideg, hogy lilára fagy az ember keze két markolás után... Így maradt a kékfrankos, mert kesztyűm nincs.

A következő héten elindul a pörgés. Tavaly is pont ilyenkor indult a nagy tavaszi rush, hát induljon idén is, a blog követni fogja a mókuskerekes band tevékenységét egész évben. Ígérek történeteket, mítoszokat és sok-sok hülyeséget!

Remélem maradtok :)

nyári vihar távoli tompa moraja

mozdulatlan forró délben templom harangja

magas ház erkélyéről város zaja

sínen jazz-t játszó kerekek tört ritmusa

és olajkályha duruzsolása

és macska dorombolása

Most épp éjszaka van és csend. El tudok most merengeni dolgokon. Néha, valahogy megmagyarázhatatlan módon emlékek rohannak meg és időnként le is taglóznak. Egy pillantás, egy vállrándítás, egy madár csicsergése, a felhők alakja vagy éppen a szél ereje, nem tudom mikor, mi. Váratlanul jelentkezik, olyankor pedig önkéntelenül is lassan, mélyen lélegzek, szemem nagyra nyílik, talán mintha látomást látnék magam előtt… most éppen a hangok.

Mivel egy olyan elmeháborodott hobbim van, amit csak és kizárólag az első sorban lehet űzni, álljon itt egy beszámoló. Meg amúgy is azt írok ide, amit akarok :)

(nagyon hosszú poszt)

(2010. március 27-én és 28-án szabadtéri túrázós-sokatmenős, lövöldözős, étkezős és nevetős partiban volt részem. Nap, Hold és csillagfény, fű fa és vidámság. Erről szól a két nap)

Kandahar Dühe

délelőtt

Mire kifeszítettük a ponyváinkat, összeraktuk a felszerelésünket addigra a többi raj ilyen-olyan feladatok elvégzésére kapott utasítást, azonban legfontosabb feladat volt – és maradt végig - hogy a tábort és környékét meg kellett erősíteni. Így a feladatunk adott volt: építsünk ki pozíciókat, ássunk árkokat, hogy azokba beülve, befeküdve a tábort esetlegesen támadó ISAF erőkkel eredményesebben lehessen felvenni a harcot.

Az 1-es számú pozíció elkészítése: több, korábban már megásott befekvőt lapátoltunk ki a HQ-tól keletre ott, ahol az erdő véget ért és minden átmenet nélkül füves terület váltotta fel (a hely különös ismertetőjele egy közeli fehér, zománcos sparhelt). E pozícióból remekül látható volt az egész keleti és délkeleti pusztaság, egészen a távoli Farakh-ig, és az onnan/oda vezető utakig.

A 2-es számú pozícióról: a HQ-tól dél-délkeltre húzódó nyereg jellegű képződményen ástunk két beállót. Ideális kilátást biztosított dél és kelet felé, a nyugati oldalról pedig ellenőrzése alatt tarthatta a megfigyelő a völgyet, egészen a vadász lesig, ráadásul igen meredek oldala volt nyugat felé.

A 3-as védelmi pozíció: a HQ-tól pontosan délre építettük ki, kis bozótirtással, hogy a vadász lestől nyugatra fekvő területeket szemmel lehessen tartani: az 53-as út középső része a vadász lestől nyugatra egész jól szemmel tartható volt, illetve a HQ előtti kiterjedt ám annál tisztább, füves lejtő figyelemmel kísérése ebből a pontból ideális lehetett.

Az építkezés után visszatértünk, jelentettünk, majd a két vezetőnek megmutattuk a munkánkat. Reméltük jó benyomást tettünk, ami valószínűleg így is lehetett, mert a jó munka elnyerte méltó jutalmát, ugyanis a HQ-tól nyugatra elterülő ligetes, kevésbé erdős területen is kellett állásokat kiépítenünk, igaz előtte egy őrjáratot tettünk az elkészített pozíciókból belátható területek szélein.

Mindeközben egységek kalandoztak, már volt kontakt az ISAF-al, illetve sokan folyamatosan a HQ megerősítésén és elrejtésén dolgoztak.

délután

A HQ előtti déli lejtőt biztosító árkok kipucolása után a 4-es pozíciót építettük ki: a HQ-tól nyugatra több pontból álló védelmi rendszert alakítottunk ki. Több mély árkot tettünk kényelmesebbé, még nagyobb mennyiségű ágat, fát is ráhordunk a peremekre. Így gyakorlatilag északról délre egy 30 méteres védelmi vonal alakult ki. Lassan nyugat felé haladtunk, hogy újabb árkokat mélyíthessünk, mikor fegyverek hangja ért el hozzánk.

Fejszénket, ásóinkat magunkra erősítettük és óvatosan a harcot felvevő egységeink háta mögé érkezve mi is felvettük a harcot a betonfal és a játéktér északi találkozási pontjánál. Kisebb tűzharc után hirtelen sokan jelentek meg (talán szlovénok) és pusztán számukból és tűzerejüktől fogva elkaszáltak bennünket. Nem kellett hozzá három perc… Bunny és Sanko a falhoz nyomult, ahol egy ideig távoli mozgást láttak, néhány kósza lövést le is adtak. Attis is közelebb nyomult a falhoz csak én maradtam hátrébb, hogy fedezem a fal lentebbi szakaszán esetleg megjelenő ellenségtől a csapatot. A falnál nem voltunk egyedül, két tálib harcos volt még velünk, de ők látván, hogy fogjuk a helyet, tovább is álltak, illetve nem sokkal később lentebb ki is lőtték őket. Ez már a helyzet fokozódását jelezte, mert hirtelen rengeteg ISAF célpont jelent meg. A sűrű növényzeten a mi lövéseink nem nagyon hatoltak át, a fal is jótékonyan takarta a feleket, nem tudjuk, értünk-e el találatot, az biztos, hogy rajtam koppant egy bb... Sankot is elkaszálták, és az ő vesztesége, mint medik, megpecsételte sorsunkat. Aztán Attis, Bunny be a levesbe, indulhattunk a visszaálló pontra.

A visszaállóról a bázishoz mentünk, ahol némi fogyasztás után új feladatot kaptunk, ami elvégzése előtt nagyon jó volt az érkező első konvoj feltartóztatását és a szállítmány megszerzését biztonságos távolságból végignézni... A korábban a HQ-ra érkező sajtósokat kellett biztonságos távolságra elkísérni – szemük bekötve, jókora kerülővel. Azután Farakh falu elöljárójához kellett elvinnünk a mollah ajándékát és egy baltát fenőkővel, valamint üzenetet a jövőbeli hatékony együttműködéssel kapcsolatban. Fegyvereinket a falu határán kívül hagytuk, hárman léptünk be a főnök sátrába. Jó tálibokként nem kérdőjeleztük meg az ajándékok természetét és az üzenet is csak addig volt érdekes, amíg át nem adtuk. Választ vártunk és meg is kaptuk, amit visszatértünk után a mollahnak átadtunk. A falu hajlandó együttműködni, és együttműködésének jeleként majd egy pásztor fog érkezni a falu üzenetével, szólt az üzenet.

Újabb feladatunk lett így az érkező pásztor felkutatása és biztonságban a faluba kísérése. Ez egyhangú feladat volt, sok minden ez idő alatt nem történt: figyeltük az utakat dél fele, szemünk az 53-as út felé tekintett, majd az 1-es védekezési pozícióból átmentünk a 2-be. Végül nagy sokára megérkezett a pásztor, így bekísérhettük a HQ-ra. Megint csak szembekötősdi játék volt.

A délután utolsó megmozdulásaként gyakorlatilag szabad portyázásra és felderítésre küldtek ki bennünket. Az útvonal a következő volt: betonfal előtti terület, mozgások megfigyelése majd 1-es és 2-es védelmi pozíciók, Farakh külső részei, 94-es út és a magasfeszültségű vezeték oszlopa környékének átfésülése, azt követően párhuzamosan a 94-es út mellett az erdőben egészen a falig, nyugatra haladtunk. A távolban jól látszódott több ISAF katona amint járművek körül álldogálnak, de semmi aktivitás a részükről nem történt. Megfigyeltük őket egy jól védhető pontról, mikor egy civillel találkoztunk. A civil meghívott a falujukba, ahová fegyverek nélkül léptünk be. Éppen valami melegkonyhai termék készült, rablónyárs, azt hiszem. Egy ilyen adaggal kezemben pár méterre eltávolodtam a völgy közepén húzódó 53-as út felé, ahol legnagyobb rémületemre jelentős előrenyomulás hangjait hallottam. Parancsszavak (valamelyik külföldi csapat volt) hangzottak, fém csörgött fémen, zörgött az aljnövényzet. Azonnal rohantam vissza, fegyvereinket magunkhoz vettük és pár pillanattal később a központi parancsnak megfelelően hit-and-run rajtaütést csináltunk. Nagy szerencsénkre nem vettek minket észre azonnal az ISAF erők, ezért a völgy aljában előrenyomulók közül 1-2 célpont el is esett a hirtelen tűzben. A falu civiljei kiszaladtak a falu szélére megnézni az eseményt, mire az ISAF gyakorlatilag lemészárolta őket. Az ISAF valószínűleg jól összekevert minket a falusiakkal, valószínűleg, hogy minket nem is láttak, csak néhány bb repült felénk. Visszavonulásunkat már komolyabb tűz kísérte, de biztonságban elhagytuk a falut, és a szerencsétlen falusiakat. Új célpontunk a Fehér Ház és a Sárga Ház lett.

A nap már nagyon alacsonyan állt, hihetetlenül fényes volt, annyira, hogy nyugatra komolyabb szembántalmak nélkül nem is tudtam nézni, márpedig a Házak tőlünk pontosan napirányban feküdtek. A betonfal romjait magunk mögött hagytuk, lassan és óvatosan érkeztünk, felderítettük a környéket, de a Házak elhagyatottan árválkodtak. Úgy döntöttünk, hogy biztosítjuk, ezért távolabb védelmi pozíciót vettünk fel, mikor újabb ISAF egységbe (talán Portyázók), ütköztünk, akik a völgyben haladtak előre és valószínűleg a Házakat akarták ők is átnézni. Ez most nem sikerült nekik, mert élénk tűzpárbajba keveredtünk velük és ők inkább a visszavonulást választották erős fedező tűz mellett. Elég szabdalt volt a környék, jó tereptárgyakkal voltunk körbevéve, egy erős támadással viszont elsöpörhettek volna bennünket, de komoly vérveszteséget tudtunk volna okozni. Ezt átgondolva mi is visszavonultunk, mikor már csend borult a környékre és a völgyre lent.

A tábor védelmi rendszerének kiépítése lassan a végéhez közeledett, még kicsit lapátoltunk, mélyítettünk és magasítottunk a déli nagy füves domboldal tetején. Persze akkora géppuskafészket nem tudtunk csinálni, mint ami a HQ fölé magasodott és egy komplett raj elfért benne, de minden pozícióra szükség volt.

este és éjszaka

Körülbelül ekkorra múlt el minden térdfájásom, eddigre jól beolajozódott minden végtagom és már vártam, hogy végre valami komolyabb ütközetbe is részem lehessen. Akkor még nem gondoltam, hogy eszméletlen akciófilmet fogok látni 3d-ben, ráadásul mi leszünk a főszereplők. De csak sorjában!

Falusiak információja szerint az ISAF úgy tervezte, hogy az este leszállta után csóvát vet Farakh mákföldjére. Ezt a korábbi megállapodás értelmében nem engedhette a tálib vezetés, így minket küldtek ki a terület biztosítására. A területre érkezvén ismét olyan pozíciókat vettünk fel, amiket jól védhetőnek tartottunk. Természetesen nem úgy történtek a dolgok, ahogy elképzeltem, elképzeltük. Attis és Bunny a mákföld déli és nyugati részén feküdt el, Sanko és én pedig a föld Farakh felőli sarkát biztosítottuk. Így feküdtünk, őrködtünk, több erős elemlámpa is felénk pásztázott a falu irányából, de akció nem történt. Már kezdünk csüggedni, mikor a falu felől éles fények indultak felénk, hol kikapcsolva, hol bekapcsolva. Több lámpa is, több ember is. A galád ISAF a falu felől érkezett! Az első óvatlan ISAF katonát elkaptuk, ezután az ISAF előrenyomulása jelentősen lelassult. Felizzottak a lightstick-ek, medik kúszott az ISAF arcvonal mögött, legalább egy öt-hatfős raj jött ránk. A „bombatölcsérünk”, amiben Sankoval kuporogtunk egy ideig jó helynek bizonyult, de aztán komoly tüzet kaptunk és úgy kellett kikúsznunk, másznunk belőle. A bb-k sivítottak a fejünk felett, de szerencsére nem láttak még meg bennünket. Időközben természetesen Attisék is szórták az ISAF egységet, némileg tehermentesítve minket. A mákföld melletti úton átkúszva nagy fűben tudtam csak meglapulni és onnan sakkban tartani az ellenfelet, akik addigra már a miáltalunk korábban melegített árokba jutottak. Ekkor Sanko kapott egy találatot, medik ismét oda, pár perccel később aztán én is kaptam egy találatot, amikor egy nagyon nagy árokba akartam visszafutni. Tudom, rossz döntés volt: az ISAF a korábban birtokolt árkunk peremére  kitett egy iszonyú fényerejű lámpát, az levilágította a környéket és amint valami kimozdult a fűből, már kapta is a bb-t... Később Bunny is és Attis is magkapta a találatot, de amíg Kandahar Dühe lekötötte az ISAF-ot megérkezett az erősítés. Igaz, Attist baráti tűz lőtte ki, de a legnagyobb érdem az volt, hogy az ISAF rossz helyre dobta füstöt, vagyis a mákföldek biztonságban maradtak. .. Yeah. Irány a visszaálló.

A HQ-n ettünk ittunk, kifújtuk magunkat, melegedtünk a tűznél, aztán újabb küldetést kaptunk. Egyszerű őrjáratot kellett tartanunk. Az útvonal a pálya északi határa, majd a betonkerítés, dél fele le az 53-as útig, majd az úton vissza fel a vadász lesig, majd a HQ. Nem gondoltuk, hogy ezen az őrjáraton összetalálkozunk egy ISAF offenzívával.

Ismét felderítésen tehát, elóvatoskodtunk a betonfalig, majd éles kanyarral a fal mentén elindultunk a völgybe le, az 53-as útra. A falnál egyszer csak kiszúrtunk valahol távol egy piros fényt. Olyat, ami az autók hátsó helyzetjelzője ad, nem piros led fényt. Mivel nem hallottunk semmit közelről, távolról is csak jóízű nevetést, a fény nem mozgott, semmi gyanús nem történt, így haladtunk tovább. Elértük az utat és leadtuk a jelentést, hogy csend, béke és nyugalom honol a környéken, semmi aktivitást nem észleltünk a közelben. Indultunk is visszafelé, felfelé az 53-ason, mikor szörnyű gyanú támadt bennem, le is maradtam kicsit hallgatózni. Valahol a gyomrom mélyén éreztem, nem hallottam, de éreztem a rezgést, amit csak mély hangú motorzúgás tud okozni. Pár pillanatig vártam még megmeredt pozícióban, mikor szóltam a többieknek is. Mire utolértem őket és elcsendesültünk már jól érezhető volt a távoli moraj, de az érkező ISAF legbiztosabb jele a terepjáróik fényszóróinak fel-felsejlése volt. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg. Azonnal olyan helyeket kerestünk, ahonnan tűz alatt tarthattuk az előrenyomuló ISAF-ot. Nem tudom, de volt egy olyan érzésem, hogy talán lehallgatták a jelentést, mert kísértetiesen az után indult a behatolás, amint mi leadtuk a jelentést. Az ISAF elhagyta a betonfalat, belépett a tálibok által ellenőrzött területre. A reflektorok fényében megszámlálhatatlanul sokan mozogtak, megszámolni őket lehetetlen volt, csak a reflektorok pillogásából lehetett valami következtetést levonni a számarányokból. A két jeep megállt a völgy aljában, majd egyszerre elindult az ISAF erő felénk. Mi addigra felvettük a pozícióinkat. Attis és Bunny az út baloldalán arccal az ISAF jobbszárnyával szemben, Sanko és én az út jobb oldalán, bokrok tövében húzódtunk meg, szemben a balszárnnyal. Attisék jobb helyzetben voltak, valamivel magasabban helyezkedtek el, mint az érkezők, ezért ők fogadták az ISAF egységeket. Hullott a bb, az ISAF erők csak vaktában lövöldöztek, és egyre több lightstick fénylett fel. A találatot kapott harcosokat a medikek sürgölődése vonta körbe. Mi még nem voltunk lőtávolban, ezért vártunk. Az ISAF rendezte sorait, és elkezdte a füst hajigálását. Akkora füstlepel borított be mindenkit, hogy levegőt alig kaptunk (talán még az aljnövényzet is lángra kapott). Sanko és én is lőttünk ekkorra már, és a mi oldalunkon is megtorpant az előrenyomulás, és sok lightstick és „HIT!” kiáltás mutatta a találatokat. Nemzetközi egységgel találkozhattunk, voltak köztük magyarok is.

Újabb tanácskozás és a sorok rendezése után az ISAF összeszedte magát: reflektorok, vagyis az autók felénk fordítva, azok fénysugarak teljesen lefogták a mezőt és a domboldalakat. Üregből üregbe hátráltam, Attisról, Bunnyról már nem tudtam semmit, közénk ékelődött vagy 10 ISAF-os, előttem is hatan-heten haladtak. Tárcsere, fogy a lőszer, de csak 10-15 métert haladtak eddig. Talán fel tudnak készülni a HQ-ban, vagy tudnak erősítést küldeni. Sanko elöl maradt, egy bozótosba szorult, kilőtték, közben Attis és Bunny is találatot kapott. Egyedül maradtam. Jobbra kitekintve már kezdtek bekeríteni, a nagy izgalomban és a nagy sötétben nem is láttam, hogy a reflektorok sugarán kívülről lőnek rám. Gyors válasz, visszavonulás egy újabb lukba. Tárazás, tüzelés, lebukás, tüzelés, lightstickek, visszavonulás. Aztán az egyik terepjáró iszonyú motorbőgéssel elindult felém, amitől majd összeszartam magam. Ez lett a végzetem, mert vissza kellett vonulnom, az ellenség előttem tíz méterre kutatott utánam. Egy esélyem maradt, ha gyorsan futok, de egy rosszul időzített szétnézéssel lebuktam, és három találatot is kaptam.

(Aztán valami hihetetlen látványban volt részünk: az ISAF nekifordult a HQ előtti füves domboldalnak, miközben egy egységük észak-nyugatról, az erdőkből biztosította őket. Szállt a füst, a „HIT!” kiáltások, bosszús hangok és „medik! medik!” jajongások. Az ISAF méterről méterre haladt előre, kínkeservesen lassan, rengeteg veszteséget voltak kénytelenek elszenvedni, és mégis csak  pár méterrel a HQ bejárata előtt sikerült megfogni őket. Kerepeltek a fegyverek, újabb füstfelhők borították be a völgyet és a domboldalt, az ekkorra már magasan felettünk fénylő hold pedig kísérteties fénybe vonta az ISAF hadműveletét. Ekkor gondoltuk úgy, hogy a Kandahar Dühe raj már megkapta azt, amiért eljött erre a játékra :) )

A visszaálló ponton már nem volt nyoma az előző visszaállásunkkor felélesztett tűznek, ezért a hidegben vártuk a hátralévő kevés idő múlását. A HQ-ra visszaérve még elszórt lövöldözés hallatszott, az előző offenzívát oldalról támogató ISAF egységek próbáltak még szépíteni az eredményükön, de aztán a fegyverek elhallgatása a visszavonulásukat jelentette.

(Az éjjel és a hajnal hidegét nem kell senkinek sem ecsetelnem, az fix. Én annyira fáztam, hogy amint hajnalban kicsomagoltam magamat a hálózsákból szinte már fogtam is az ásót és mentem a HQ előtti területen található gödrökhöz és elkezdtem ásni. Na nem azért mert dolgozott bennem a védekezési ösztön hanem mert a testmozgástól egész hamar felmelegedtem.)

hajnal és reggel

Ismét őrjárat és felderítés, ismét az 1-es védelmi pozíció felől Farakh felé majd vissza. Farakh-ban kaptunk meleg kávét, amiért köszönetet kell mondanunk itt is. Arra gondoltunk, hogy esetleg a másik faluban is szerezhetünk kávét, ezért elindultunk abba az irányba. A faluban kávét nem, de egy „árulót” találtunk, akit be kellett volna vinnünk, de a parancs már késve érkezett, az árulót nem tudtuk elkapni. A faluból lejövet döntöttünk úgy, hogy megpróbálunk beszivárogni a városba. Legnagyobb meglepetésünkre semmilyen ellenállásba nem ütköztünk, így aztán zavartalanul gyalogoltunk be a 6-os épületbe, ahová aztán jól be is fészkeltük magunkat. Egy másik tálib raj már volt ott, érkezésünkkel megnyílt a lehetőség, hogy új lendületet kaphasson a támadás: cél így a 3-as és 4-es épület lett, mi pedig tartottuk a 6-ost. A közel egy órás tűzpárbaj során az ellenség néha már felmorzsolt bennünket, volt, hogy már csak én maradtam, és a medikekhez rángattam a sebesülteket. Volt füst, áttörés, de a 6-os épület folyamatosan tálib kézen maradt, úgyhogy az erősítés megérkezése után a 7-es épület fenyegetését próbáltuk meg felszámolni. Ekkor vérzett el két társunk, ezért mi is visszavonultunk. És ekkor mibe botlottunk? Az árulóba, aki épp megkéselt több tálib harcost. Elkaptuk, majd a HQ-ra kísértük, ahol nem sokkal később csatlakozott hozzánk Sanko és Bunny. Az áruló megkapta méltó büntetését, mi pedig pihentünk egy kicsit.

Nem sokkal később azonban azt a feladatot kaptuk, hogy az áruló faluját kutassuk át, hátha találunk ott valami érdekeset. El is mentünk a faluba, de semmit nem találtunk, ám mikor már éppen elhagytuk volna a falut, megjelent az áruló! Megszökött az igazságszolgáltatás elől! Kértünk utasítást, hogy mit tegyünk vele, mire azt a választ kaptuk, hogy fogadtassuk el vele a Koránt és vonjuk a ki a forgalomból egy időre, hogy ne tudjon az ISAF-nak információt szolgálni. Amíg ezt bonyolítottuk az áruló megkéselte Sanko-t, engem az elorzott fegyverrel lelőtt, csak Bunny tudta kiiktatni őt. Nem tudjuk miért támadott meg bennünket, nem akartuk megölni, de így már Allah előtt felelhetett tetteiért. Irány ismét a visszaálló pont, ahova pont akkor érkeztünk, amikor a mutató elhagyta a zöld zónát, és a HQ ellen összehangolt ISAF hadművelet vette kezdetét. 45 percet szundikálva töltöttem a napsütésben, aztán visszaálltunk a HQ-ra, amit az ISAF jelképesen felperzselt, és ajándékban otthagyott egy bombát is.

dél

A bomba semlegesítése sikerült, így mindenki bemehetett a táborba, ahol lehetett enni és inni, mielőtt a végső csapásra került volna sor. Tálib egységek indultak a város felé, kezükben lejátszó és imámok énekei szálltak a levegőben harci kedvünket fokozva, ellenségeink idegeit kikezdve. Elég hamar eljutottunk a városig, a felső parkoló felől haladtunk volna be a városba, ahol azonban már heves ellenállásba ütköztünk.  Az ISAF végre összeszedte magát és komolyan védekezett. Annyira komolyan, hogy a kijelölt pontot négyünkből senki sem érte el, ám Sanko-t a medikünket most kivételesen nem érte találat, mert időben oldalra ugrott egy ház fedezéke mögé. Gyógyítás után aztán nagy kínkeservesen eljutottunk a kijelölt épületbe, de ott zsákutcába jutottunk. Oldalról géppuska, gyakorlatilag kilőhetetlenül elrejtőzve egy ablakrés mögött, mellette egy árokban végig ISAF erők, és kezdtek bekeríteni bennünket. Komoly tűzharcban sikerült pár ISAF harcost kiütni, de halálra voltunk ítélve, ezért vissza kellett vonulnunk. Visszaálló pontunk ekkor már a betonkerítésnél volt (északi átjáró) ahol azt ötöltük ki, hogy a délről támadunk, egyetlen esélyként. Cél a 9-es épület, a meglepetés erejét kihasználva, aztán a 8-as és esetleg akkor van lehetőség összeszedni a bomba detonátorát. Nagyot sunnyogtunk délről, a 9-es épületet aztán annak rendje és módja szerint el is foglaltuk, ám a 8-asba beletört a bicskánk. A 7-es épületből és a 8-asból is kaptunk bb-t, és 15 másodpercen belül mindhárom medikünknek, a meglepetésnek és a lendületnek is vége lett, elbuktunk.

(Ahogy mentünk visszafelé jó látvány volt a sok ISAF-os, ahogy védelmi pozíciókban voltak elhelyezkedve, itt-ott, szemmel tartották a vidéket. Be kellett látnom, hogy olyan szervezetten védték a város szélét, hogy ott beszivárogni, de betörni sem tudott volna senki, de ekkorra már egyre több ember kezdett csomagolni és hagyta el a játékteret. Aztán ahogy mi is a HQ-ra értünk hivatalosan is vége lett a játéknak.)

Gondolom a fenti leírásból is az jött le, hogy brutálisan jó volt, és komoly élményekkel gazdagabban utazhattunk haza. Minden tiszteletünk a szervezőknek és résztvevőknek!

 Na, ilyen is régen volt már. Sok elfoglaltságom volt, így aztán ne is várjunk tovább:

Középiskolai dizsik rulez!

ÉS még mindig a retro. Jaj, ez így nagyon durva. Retro... öregszek :)

Már voltunk egyszer a miskolci vasgyárban, és adtunk ott egy koncertet. Úgy képzeljétek el azt a helyet, mint egy klasszikus, márványfalú hasábot, belülről (a lá Fáklya Klub). A dombor-faragott Leninekről és Sztálinokról úgy verődött vissza minden hang, hogy komoly zajterhelés áldozatai lettünk. Most a Factory intézmény újabb csodával kápráztatott el bennünket. Az előzőekben vázolt élményeim miatt valami hasonlóra számítottam, ehelyett azonban igazi, kőkemény gyárépületbe, azon belül szerelőcsarnokokba kerültünk. Akkorákba, amiben egy vagont fejre állítva is összeszerelhetnének, vagy akár egy darut, vagy nem tudom milyen magas dolgokat. Ráadásul K.Csabival azt vártuk, hogy melyik oldalról gurítják be lassan a forró Martin kemencéket… na jó, mégis mit várhattunk volna? Nem a könyvelési osztályra mentünk nőnapra. Aztán még a színpadtól pár méterre lévő két-három kézilabdapálya nagyságát kitevő gördeszkás dühöngő a maga tereptárgyaival is komoly látvány volt.

Szóval az ipari delay és echo megadatott, nekünk kellett csak felnőni a feladathoz. A buszunkkal közel álltunk le és nagyméretű „kutyákkal” be is vonszoltuk a felszereléseinket. Szinte azonnal az összeszereléshez is nekiláttunk. Mivel a hely belülről hatalmas, felfűtése az ország GDP-jének 1%-át tenné ki, nos, nem volt meleg, ezért némi melegítő után kellett nézni. Közben – én erről nem is tudtam – kiderült, hogy a Mskolci Est 11. születésnapi partija volt ott és mi voltunk a vendégzenekar. Hatalmas molinót függesztettek ki a falakra, a VIP részlegben pedig kaptunk eszméletlen sárgadinnye pálinkát…

A beállás során egy jó dallamot játszottam, amit azóta már próbálgatunk, hátha lesz belőle egy spéci darab, vagyis termékenynek mondhatom már a beállást is. A koncert kezdése egész későre lett dátumozva, este tízre, de addig legalább gyűltek az emberek. Igazából fénytechnika nem volt, igaz is, elég ha minket láttak, így hát megközelítő adatokat sem tudok a tömegről, azonban mindenki jól érezte magát. Eleinte egy kicsit görcsösnek éreztem magam, mert a miskolci underground d’n’b és egyéb elektronikus zene fellegvárában (micsoda paradoxon, ismét!) zenélhettem, de aztán rájöttem, hogy hol máshol, ha nem ott zenéltünk volna, nem?

(Sokat gondolkozok azon, hogy akkor most hogy írjam le azt, hogy milyen érzés zenélni, meg hogy hogy zenélek. Ez azért nehéz, mert kábé olyan természetes, mint a biciklizés. Egyszer megtanultad, ráéreztél, aztán megy magától. Sok magyarázat nem kell hozzá. Ezért csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy vegyen valami hangszert a kezébe és játszon. De tényleg, bármit: kérjen kölcsön egy gitárt és pengesse, szerezzen be egy dorombot (következő cél a doromboló macska), maradjon benn a suliban és verje a pianínót, mármint a billentyűzetét, hajlítson vasat és egyen szöget, de mindenképpen próbáljon ki valami hangszert! Irgalmatlanul jó dolog, jobb, mint a szex, és ha másnak is tetszik akkor ugye….)

A délutáni gyötrelemmel ellentétben itt azért volt technika, volt hangzás, volt közönség és még hangulat is. Igaz, valahol valami más party is lehetett közben, mert rengeteg kóválygó kiscsaj mászkált, ordibált, továbbá wc-ben hányt, miránk azért valamivel „vénebb” társaság volt kíváncsi. Az biztos, hogy én jól kizenéltem magamat, meg mindent magamból, olyan egyszerűvé váltam utána, mint az elsős mateklecke. Kaptunk az ünnepi tortából is, azzal kivonultam a holdfénybe és valami oszlop tövében eszegettem – jó volt lehűlni. A hét egyébként is meredek volt, a péntek egyenesen egy szakadék szépségével nézett vissza rám, és másnap hajnalban már mehettem is a frontra…

Miskolc, Acélváros, ide erő kell!

Végre valahára csak elvánszorgott az idő. A felvételek és a fellépés közötti űrt a csendes ejtőzésben és alfa állapotban lebegésben vagy az aktuális „hogy-basszunk-ki–a-másikkal” politikai hírműsorok egyvelegét olvasva sikerült kitölteni némi kávé és vörösbor mellett. Nagyon örültem a napsütéses időjárásnak, párszor a hajó külső részeire is kinéztem. Nagyon szép látvány volt a Duna, a pesti part, a Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház, friss levegőt hozott a szél, no persze némi folyamihajós dízelolaj szaggal keveredve. Így koratavasszal majdnem olyanok a fényviszonyok, a napsugarak beesési szöge miatt, vagy nemtommér’, szóval sokkal élesebbek a színek, és a dolgok kontúrjai is sokkal meghatározóbbak. Olyan, mintha a …a …a tejbegrízt kicsi fahéjjal meghintenéd.

A nap egyik fénypontja is eljött. A Tisza Cipő munkatársai elhozták nekünk az igazán limitált, személyre szabott Kerekes Band cipőket, és azzal kecsegtettek, hogy talán a legjobbat nyomott darabszámban a piacra is dobnák. Ha ebből valami megvalósulna az tényleg nagy durranás lenne.

Időközben Félixék is megérkeztek, majd ahogy haladtunk előre a vendégek is elkezdtek szállingózni. A hajó munkatársai említették, hogy rengeteg jegy kelt már el, elővételben, és irtó sokan lesznek. És tényleg sokan lettek. Jó lett volna megnézni, hogy mennyit süllyedhetett a ladik, mikor elkezdtük… A média híradásaiból nem tudom mennyi minden ment át, de sokan félreérthették azt, hogy együtt lépünk fel Lajkó Félixel és Brasnyó Antallal. Bevallom, volt arról szó, hogy esetleg lesz egy-két közös szám, de aztán nem lett az egészből semmi. Ezt kicsit sajnálom, de majd bepótoljuk alkalomadtán.

A koncert elkezdődött és én rémülten mentem ki a színpadra, ami előtt hatszáz ember várt bennünket. A hangolás korábban megvolt, a cuccok leellenőrizve, úgyhogy hajrá… Csak az első szám végén jött ért oda hozzám a hangosító, gondolom, szegény mire átküzdötte magát a tömegen, hogy megnézze mi a baj. Merthogy az egész szám (Két pásztor) alatt nem szólt a kontra. Hihetetlennek tűnik, de egyszerűen nem hallatszott, hogy nem hallatszott. Paradoxon, logikai buborék, és a lapok újraosztása. Kábelcsere, majd a megszólaló hang a csendben várakozó tömeg felett, na az szólt.

Az este sztárvendége Félix volt, mi csak alátettük a hangulatot. A tömeg mondjuk nem volt az a klasszikus „A”, sokan csak álltak és várták, hogy legyen má’ vége a zúzásnak, de akik a színpad közelében, esetleg a távolabbi fényszigetekben látszódtak, ők nagyon élvezhették az előadást. 75-80 percnyi előadást adhattunk, szerencsére sokkal kisebb hőhatásoknak kitéve, mint a felvételek alatt, azonban ez kemény meló volt. A felvételek alatt K.Csabi feje majdnem lángot kapott, de aztán mindig, pont időben mégsem. Amúgy koncert alatt a kamerák a tömegben is mozogtak, szóval ha majd kész lesz a klip és látjátok magatokat, vagy az ismerőst tombolni, akkor az nem véletlen!

Sokat gondolkoztam, hogy a színpadi fellépések koreográfiáját megváltoztassuk-e. A konzervatív vélemények szerint ami működik, ahhoz nem kell hozzányúlni. Igen ám, de mi van, ha pl. más introval, lezáróval jobb lenne… dilemma. Zsombor új mentéje azt hiszem most debütált, Viktor is hozta a szokásos elképzeléseit, én meg egy jó pohár hideg akármire vágytam csak, pedig még a cd-kről is gondoskodni kellett.

A koncert szerintem nagyot szólt, Félixék műsora hozzánk képest sokkal szofisztikáltabb és finomabb volt, annyira, hogy a hangosan beszélgetőket a hallgatóság konkrétan kiküldte a teremből. Ha így nézem, akkor ezek a végletek koncertjei voltak, mert a mi előadásunkon sem lehetett beszélgetni ugyan, de az azért volt, mert az emberek egyszerűen nem tudtak olyan hangosan beszélgetni.

Ez a március 24-e igen hosszúra sikeredett. Mivel nemcsak egy koncertet adtunk aznap, hanem egy klip is készült, igen korán el kellett indulnunk. Délelőtt tíz körül már a felszereléseket pakoltuk befelé a hajóba. A koncepció az volt ugyanis, hogy a felvételeken rajta legyünk mi is és a közönség is. Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy külön-külön felvettük a zenekart aztán este a koncert alatt pedig vegyes felvételek készültek…

Nem árulok el nagy titkot, hisz Zsombor a koncert közben is bemondta, hogy egy feldolgozás kerül filmre, mégpedig Jimi Hendrix Voodoo Child című zenéje, természetesen a klasszikusnak mondható Kerekes Band felállásban. Tizenegytől már javában hangoltunk, a beállításokat finomítottuk, majd kicsivel később megérkeztek a videos fiúk is. Annak idején ők csinálták az Ethno Funk klipünket is, illetve hát az Egon és Dönci egész estés filmet is.

Egy ilyen típusú forgatás sokáig eltarthat, aminek két fő oka lehet. Az egyik az, hogy a zenekar, vagy a tagja akkora béna, hogy újra kell venni az egészet. A másik, sokkal prózaibb ok pedig nem más, mint a kamerák száma: minél több a  kamera, annál kevesebbszer kellene játszani. A fiúk két kamerával dolgoztak. Volt egy általában távolról dolgozó és volt egy közelről dolgozó, ezek összhangban vették a felvételeket.

A háttérben a fénytechnika folyamatos fejlődésen esett át és a végére már nagyon profi látványvilág állt össze a színpadon. Amúgy kábé 36 felvétel készült, a koncert előtt, a koncerten pedig még nem tudom mennyi, mivel a színpadon felállított  és a tömegben kígyózva mozgó kamera operatőr még egy rakás újabb felvételt készített. Az fix, hogy meló lesz az anyaggal.

Nem sokkal négy után végeztünk, igaz közben megkóstolhattuk a hajó éttermi menüjét, de a nap egyik részét jóleső fáradtsággal letudtuk. Na jó, annyira azért mégsem jóleső, konkrétan nagyon fáradt voltam :)

Még valamikor 2008. novemberében tartottunk utoljára egy táncházat Debrecenben, azóta viszont nem. Bevallom nekem hiányzott időnként, de hát ha így alakult az életünk, akkor örülhetek, hogy ennyi is összejött otthon, Egerben a XI. maratoni folkhétvégén.

Aznap a programok már korán kezdődtek, de én csak fél hat körül érkeztem meg. Volt ott élő zene és fotokiállítás-megnyitó is, ahol a szobám falán függő kép eredetijét ujjongva fedeztem fel, és büszkélkedtem mindenkinek vele, de leginkább az egész heti melóból adódó feszültségek levezetését szerettem volna elérni. (Hajnalra sikerült.)

A táncházas felállásunk amúgy a régi Kerekes Együttes, ebben a formációban K.Csabi nem vesz részt. Nem bírják az idegei. A táncház 10 órakor kezdődött, de előtte még jól meghallgattuk Lajkó Félixéket, akikkel ráadásul együtt játszunk az A38-on szerdán este. Ráhangolódásnak kitűnő volt, csak annyian voltak a teremben, mint a halak a konzervdobozban és mire odaértem az alapos feszültségoldás után, már csak az ajtóból lehetett hallgatni és megfigyelni őket. Brasnyón az a csizma, te jó ég… A koncert eléggé hamar befejeződött, nekünk rengeteg időnk maradt a beállásra.

Azt azért tudni kell, hogy egy táncház megtartásához sok technika nem kell, úgyhogy elég gyorsan kész is lettünk, úgyhogy késedelem nélkül kezdetét vehette az időutazás vissza a múltba. Eleinte izgultam, hogy nem fogok emlékezni semmire, egyetlen menet sem jut majd az eszembe, de nagy meglepetésemre minden előjött. Nem tudom elmagyarázni, de a hangok, a fogások sorrendje valahogy éppen azelőtt ugrottak be, mikor meg kellett húzni őket. Ott volt pl. a Tűz lángja című zenedarab (táncos verzió), amit valamikor legutoljára 2006 végén (!) játszottunk, és úgy jött elő mindannyiunknak, mintha éppen azt gyakoroltuk volna a hétvégén. Volt öves, kezes, kecskés, szerba és valahány tánc a tánctárban, és annyi ember, köztük sok régi arc, hogy az valami szenzációs volt!

Az ilyen bulikat jobban szeretem, mint a koncerteket, mert ilyenkor sokkal személytelenebb lehetek: nem rám, nem ránk figyel a közönség elsősorban, hanem a táncra és önmagára. A táncoktató, Zappa, ügyesen vezette a tömeget, néhányszor több kört is kellett alkotni, hogy elférjenek az emberek, közben pedig lehetett nézelődni és gyakorolni. Hogy mit? Hát olyan meneteket, hangzásokat, amiket aztán egy-egy új számba be lehet majd illeszteni később. Legalábbis én erre használtam sok táncházat régebben, és így tettem most is. Persze N.Csabi nem hagyhatta ki, hogy ki ne zökkentsen a révületemből: mikor ott támasztottam magamat a monitorládán és épp bambultam, akkorát ordított rám - természetesen lesből -, hogy a vonót és a kontrát is majdnem belehajítottam a tömegbe… A színpadon pedig össze-vissza mászkáltam, hol Zsombornak, hol Viktornak a fülébe muzsikálva, néha pedig N.Csabit kerülgettem, szóval én biztosan jól éreztem magam.

Akárhogy is, jó volt zenélni, és jó volt látni, hogy sok ember táncol. Ezért is szeretem, ha a koncerteken is táncolnak az emberek. Amúgy is, ha én hallgatok valamit, akkor azonnal megindul bennem valami és nem bírom ki mozdulatlanul, úgyhogy csak ezt tudom ajánlani nektek is!

Eger közepében évek óta ormótlan rom éktelenkedett, és amióta az eszemet tudom, csak úgy tudtam rágondolni, mint kísértetjárta hely, ahol macskák tanyáznak, és ahová kóbor ebek járnak megdögleni. Ez volt a híres Buttler ház. Nem kellett neki huszonöt év, és megérhettem, hogy felújították és átadták a nagyközönségnek. Az átadó ünnepségre mi is hivatalosak voltunk és a lehetőségekhez mérten mi is hozzátettünk valamit az ünnepléshez.

Úgy érzem, hogy nagyon hosszú már ez a tél, épp itt volt az ideje a napsütésnek. Szombaton ebből a szempontból kifogástalan volt a helyzetünk, azonban a szél kissé átírta a forgatókönyvet. Hatalmas felhők száguldottak az égen, és ha a napot épp eltakarták, akkor azonnal hideg lett. A színpad a szabadban lett felállítva, mellettünk az épület udvarán pedig sátor állt, végében lacikonyha és forralt bor, ami a lehető legjobb egy hűvös, szeles napon. Még sok elintéznivaló volt a színpad körül amihez én nem értek, ezért felfedeztem a felújított épületet.

A ház többszintes, minden szint ízlésesen és praktikusan lett felújítva. Azt gondolom, hogy talán leülhettek a majdani használók és a tervezők, hogy mit és hova építsenek be. Volt ott minden, ami egy hivatali dolgozónak a kedvére lehet: elkülönített pénztár, belső galéria az irodákhoz és zuhanyzó is! Aztán belegondoltam, hogy nekem nem lesz akkora szerencsém, hogy ott dolgozhassak. Úgyhogy alaposan kinézelődtem magam, majd visszatértem beszélgetni és beszerelni.

Az udvaron közben gyűlni kezdett a nép, több helyi potentát és celeb is megjelent, azonban a tömeg jelentős része még a megyeházán tartott előadásokon ült. Az előadások pedig jól elhúzódtak, ami meg alaposan keresztbe húzta a szervezők számítását. Mi nagyjából és a körülményekhez képest jól ráhangolódtunk a helyre, az előttünk fellépő kórus viszont küzdött a széllel, ami feszt belefújt a mikrofonokba, ráadásul cibálta a sátrat, a terítőket és a szemetes zsákokat. Nem lett volna baj a várakozással, ha melegebb lett volna az idő, de így… Végül csak megérkezett a tömeg, vitézi felvezetéssel, majd díszőrséggel. Kis hely állt rendelkezésünkre, kis helyen pedig furcsa tömegjelenetek is történtek (pl. a zenekari helyre betömörültek a hírességek, és attól féltem ők kezdenek el játszani, bár a földre helyezett elektronikával lehet, meggyűlt volna a bajuk), de ez az élő adás varázsa, ugye… Végül kezdetét vehette a megnyitó is.

Elhangzott pár monológ és egy vers is – Koncz Gábor színművész szavalt, azt követően pedig a kórus énekelt a szél pedig folyton csak fújt és csak fújt. Egy ideig az árnyékban álldogáltam, de annyira hideg volt, hogy ki kellett menjek a napfényre. Eddig a fellépésig mindig csak nyűgösködtem, hogy így a nap, meg úgy a nap, de ez megváltozott, többet nem teszem. A kórus után a vendégsereg előtt megnyitották az épületet, mire mindenki betódult, az udvaron pedig a végletekig elszánt hallgatóság maradt csak. Na ők aztán tényleg megérdemelték a zenét!

Kábé egy órát játszhattunk, az ott maradók legnagyobb örömére, és nekünk is jó volt. Örültünk, hogy sok ismerős mellett sok ismeretlen is jól érezte magát, és úgy gondolom méltóképp ünnepeltünk meg egy jeles eseményt. Táncolni amúgy istenigazából nem nagyon lehetett, de most az egyszer még ez is belefért, még akkor is, ha sűrűn kellett hangolni.